Tíz-tizenöt évvel ezelőtt a koreai autógyártás inkább volt görbe, vicces és kicsit groteszk tükre annak, amit akkoriban annak képzeltünk. És már akkor is azt mondtuk, vigyázat, mert amit eljátszottak anno a japánok, el fogják a koreaiak is.
És lám, mi lett a Hyundai–Kia-párosból? Újságírói berkekben nem alaptalanul kering a pletyka: mostanra a német gyártók annyira félnek tőlük, hogy az ottani lapok egy-egy összehasonlító tesztjében kizárt a koreai márka győzelme.
Itt, a szemünk láttára nőttek fel, gyorsan, céltudatosan, tanulva hibáikból, igazodva az igényekhez. Elég félelmetes a csörtetés a cél felé, de kétségkívül imponál a vásárlóknak. És ennek egyetlen – nagyon egyszerű – oka van: látni és érezni a fejlődést és az akaratot.
Most – alig pár perccel ezelőtt olvastam a saját tesztemet a piac egyik legjobb ár-érték arányú SUV-járól – nekem sem maradt más hátra, mint beismerni a tényt, hogy minden, amit alig egy fél évvel ezelőtt még kritikával illettem, megváltozott. És ez egy kicsit félelmetes, tényleg olyan, mintha a Lego-frizurás koreaiak olvasták volna. Persze nem, de ékes bizonyítéka annak, hogy a piac igényeihez és a visszajelzésekhez igazodnak, nem próbálják ráerőszakolni a saját megoldásaikat. Inkább idomulnak és túlélnek-fejlődnek.
Nem tudom, önök hogy vannak vele, de valahogy benne van az emberben, hogy a kicsinek drukkoljon a naggyal szemben. Még akkor is, ha ez a kicsi nem is olyan kicsi, csak éppen autógyárként – a maga 250 ezres maximális kapacitásával – nem fog lyukat ütni a piac közepébe. Egyelőre.
A Ssangyongnál nincsenek annyira elszállva maguktól. Az utóbbi tíz év megtépázta őket rendesen: voltak csődközelben, tüntettek a gyárban, jött a katonaság, majd a feltámadás és a Mahindra, amelyik több mint 70 százalékos részesedéssel és kellő anyagi háttérrel áll mögöttük. Koreában tudják jól, hogy a nemzetközi piacon nem tudnak versenyezni a Hyundai–Kia-párossal. Darabszámban biztosan nem, hiszen utóbbiak ötmillió körüli gyártási kapacitását meg sem közelítik.
Ezért az egyetlen járható utat választották: megcéloztak egy szegmenst, és azt minőségi, remek ár-érték arányú termékekkel akarják meghódítani. Lassan hatvan éve gyártanak már haszongépjárműveket és terepjárókat. A Korando pedig a legrégebben létező típusnév Koreában (erre büszkék is), ez pedig a négy és feledik generációja.
Ez még persze mindig nem elég, ezért olyan költséges fejlesztésekbe kezdtek (saját motorok, új platformok), hogy 2007 óta az idei év az első nyereséges évük. És törnek fel, mint a talajvíz, idén harmincezerrel több autót adnak el, mint tavaly, és a növekedés folyamatos. Alig egy év múlva bemutatnak egy merőben új kis SUV-platformot, és azon három modellt, két új motort (1,6 literes benzines és turbódízel), tolják az ötéves garanciát és a vele járó ingyenes márkaszervizt úgy, hogy közben súlyos százezrekkel olcsóbbak a konkurenseknél.
Persze csodák nincsenek, de mára mindenki tudja, hogy érdemes odafigyelni rájuk, mert a termék korántsem béna vagy szégyellni való. A hűségmutatójuk pedig 85 százalékos, ami jelent valamit. Kíváncsi is voltam, kik veszik leginkább a Rextont vagy Korandót, és nem lepett meg a válasz: akik racionálisan, nem emocionálisan állnak az autóvásárláshoz. Orvosok, mezőgazdászok, akiket nem érdekel a presztízs, inkább számolnak. Nem egy autóbuzi vevőkör, ellenben tőkeerős.
És ebben lehet valami, mert lassan, de biztosan szivárognak be a piacokra, Európa-szerte több mint ötszáz kereskedésük van, a holland alkatrészközpontból pedig kötelezően ki kell juttatni a pótalkatrészt 24 órán belül az ügyfélhez.
Visszatérve az új Korandóhoz el kell mondani, hogy a 2010-ben piacra dobott SUV Giugiaro-formaterve alapjaiban nem volt rossz, de ráfért egy kiadós külső-belső facelift. A korábbi Jaguar-arc helyett vízszintesen osztott, sokkal dinamikusabb orrot, integrált LED-es menetfénnyel bolondított fényszórókat kapott. Hátul már kevésbé látványos a változás, sarkosabbak lettek a lámpák, de a fenekével eddig sem volt baj, ahogy az egész bumfordi formatervvel sem.
