A Volvo valahogy érzi ezt a prémium-vonalat. Lehetséges, hogy a forma, a kaszni arányai, vagy csak az, hogy a közelmúltban jelent meg, de mindenki nézi, és ami még jobb, mindenkinek tetszik. Ráadásul valahogy elfogadóbbak vele az emberek, mint egy BMW-vel vagy egy nagy Audival, de ez inkább az utóbbi tulajdonosainak, mint maguknak az autóknak a hibája.
Megérkezel a benzinkútra, a kutas eldob mindent, átesik egy tankoló Suzuki-tulajon, átugrik az ablakmosó vödrökön, és széles mosollyal kérdezi, hogy segíthet-e. A parkolóőr a prémium étteremnél mondat közepén otthagyja az előző kuncsaftot, és a led-lámpák fényében futva vezet be minket egy nagyon tuti, üres helyre. És ezt nem azért, mert fél, hogy mindjárt előveszünk a kesztyűtartóból egy bikacsököt, hanem mert látja, hogy prémium ügyfél érkezett.
A közlekedés is ennek megfelelő az autóval. Beengednek, nézik a mellettünk haladó sávból, utánunk fordulnak a buszmegállóból. Én sem értem a jelenséget, mert nem egy Lambó vagy Ferka, azokhoz képet hétköznapi, de mégis így van. Nem is akarunk nyomulni, hanem szépen haladunk, amiben a kétliteres, négyhengeres dízel motor tökéletes partner.
Tudom, hogy sokan fintorognak, hogy csak négyhengeres, és hol van a a sok hengeres prémiumság, de ezt csak indításkor és induláskor hallani, utána már nem. Erő van, 235 lóerő és 480 Nm nem hazudnak, ráadásul a Volvo által kifejlesztett és szabadalmaztatott turbólyuk-csökkentő berendezés (Power Pulse) egy kompresszorral előállított és tárolt nyomással csökkenti a turbólyukat.
A nyolcgangos, hagyományosnak tekinthető, bolygóműves váltó észrevétlenül cserélgeti a fokozatokat, jól illik az összképbe, de azért láttunk már ennél jobb automatát is. Nincs vele baj, de kicsit lassú a mai duplakuplungos mezőnyben, nézzük azonban a jó oldalát, isteni finoman vált, és annyira óvatosan lehet vele elindulni, ahogy duplakuplungossal nagyon ritkán. A futóművel is hasonló a helyzet, van ennél jobb, puhább vagy sportosabb futómű, de ez itt kiváló kompromisszum. Kicsit a hátulját keménynek érzem üresen, de nem pattog, csak valahogy nem nyeli el a hibákat annyira jól, mint az eleje. Ha kicsit élesebben kezdünk vele menni, akkor is biztonságos marad, jól tapad és alulkormányozottan ortolóssá válik ez az összkerekes behemót.
Ez a D5-ös, a jelöléssel ellentétben csak négyhengeres dízelmotor is része a Volvo négyhengeres motorcsaládjának, a legjobb négyesek között van a kategóriában. Menet közben nem hallatszik a hangja, a nagy motorteret akusztikusan jól leválasztották az utastértől, a V90 nagyon csendben siklik. Ebben benne van a speciális motorfelfüggesztés és a futómű teljes segédkeretre szerelése is, óriási rezgés- és zajelnyelő szilentekkel. Dolgoztak rajta eleget, de véleményem szerint a kategória egyik leghalkabb utasterű dízelje lett, a négyhengeresek között pedig egyértelmű a győzelme.
Az állandó összkerékhajtás és a tömeg mozgatása persze energiaigényes, és hiába a start-stop rendszer, hiába a korszerű, nagynyomású, közvetlen befecskendezéses dízelmotor, nyolc liter alatt ritkán alakul a fogyasztás. Ha azonban nem azt nézzük, hogy ez egy kétliteres motor, hanem azt, hogy egy alig több, mint hét másodperc alatt százra gyorsuló, nagy és kényelmes, 235 lóerős luxusautó, ez az érték nagyon jó.
A Volvo és a biztonság az emberek tudatában erősen összekapcsolódik, van is ebben munka és nem csak üres szavak. Az összes biztonsági öv csatjába beleírtak egy évszámot, miszerint 1959-óta az összes Volvóban van ilyen berendezés. Amúgy a vezetést segítő modern biztonsági berendezésekkel jól megtömték tesztautót, ami önmagában még nem lenne nagy truváj, hiszen a középkategóriás autókban is van már sávelhagyás-figyelmeztető vagy holttérfigyelő, azonban ezek a rendszerek nem egyformák. Nagyon fontos a hangolásuk, hogyan avatkoznak be és mikor veszik észre a veszélyt. Azt sem jó, ha nem jeleznek, de ha állandóan csipognak, pittyegnek, korrigálnak, akkor hamar kinyomjuk őket, mert idegesítenek. A Volvo esetében nincs ilyen, mert ami van, az mind jól programozott, jól beállított és jól működő rendszer. A sávtartó automatika egy kicsit túlzott erővel mozgatja a kormányt, mintha nyomvályú vinné a kereket, de pontosan és jól korrigál. Engem ez a korrigálás zavart, én kikapcsoltam, de ha valaki pontosabban megy a sávközépen, hasznos és biztonságos funkció ez is. Korábban már megírtuk a rendelhető biztonsági berendezéseket, nem ismételném, üljünk be az autóba.
Odabent aztán kiteljesedik a dizájnorgia. A Volvo nagyon érzi ezt a belső tervezést, úgy fogalmaznék: a hardver kifogástalan, de a szoftverrel vannak bajok. A hardver, az a műszerfal kialakítása, a kapcsolók, a valódi fa és alu dekorok, az illesztések, a felhasznált anyagok bármivel összehasonlítva kiállják a próbát, még ahová kopogósabb műanyagot tettek, annak is szép a textúrája, pontos az illeszkedése. Van a beltérnek egy olyan hangulata, amit nagyon nehéz leírni, de valahogy ötvözi a modernitást a hagyományokkal. Nagy szerepe van ebben az ismétlődő formai elemeknek és az évtizedek óta alkalmazott karaktereknek, amely minden feliratban látható: mindenhol azonos a betűtípus és nagyon volvós. Az egész átgondolt és aprólékosan kivitelezett. Azt hiszem, mindent elmond az aprólékosságról, hogy amikor indexelünk, a nagy fényerejű TFT műszerfalon az index visszajelző zöld fénye megcsillan a virtuális sebességmérő óra króm peremén.
A tesztautó feláras, elektromosan mozgatható ülésével már nem voltam ennyire elégedett, valahogy puha és túl vékony a párnázásuk, mintha valami keresztvasat éreznénk a fenekünkkel meg a derekunkkal. Furcsa ez, mert amúgy a Volvo-ülések közmondásosan jók, és valójában ez sem rossz, csak az elvárások magasabbak. Hasonló a helyzet a nagy, 12,3 collos TFT-érintőképernyővel, amely dúskál a funkciókban, de ezek közül egyik-másik értelmetlenül felesleges, csak bonyolultabbá teszi az egyébként sem könnyen áttekinthető rendszert. Ha a világon nem lenne másik, akkor azt mondanánk, jó ez is, de azért vannak sokkal ügyesebbek ennél.
Nem kellene grafikus kijelző az ülésállításnak, és minden ritkán használt beállítást valami rejtettebb helyre kellene tenni, ezzel is egyszerűsítve a rendszert. Aztán olyan apróságok is zavaróak, hogy ha például csak odébb akarjuk csúsztatni a képernyőt, sokszor véletlenül megnyomunk egy ikont a háromszázötvenhétből. Valahogy a telefont is nehezebb ráhangolni az átlagnál, és a Bluetooth-os zenestreamelés is nehézkes. Ha azonban harminckét okézás és gombnyomás után minden összepárosodik mindennel, akkor a Bowers and Wilkins hifi valóban szépen és nagyot szól. Tudom, hogy a göteborgi koncertterem hangzása csak egy kamu digitális hangprocesszor műve, de én elhittem. Élveztem a hatalmas színpadképet, és hallottam, hogy Josh Klinghoffer jobb hátul gyűri a gitárt, pedig nem is játszott a Red Hot Chili a göteborgi koncerthallban.
A tesztautó igazi újdonsága a segge, a csomagtartó. A V90-es hatalmas kombi, noha nem a legnagyobb a kategóriában. Az 560 literes csomagtartó 1526-re bővíthető az ülések ledöntésével, ami ugyan nem éri el az új E osztályos Mercedes 1602 literét, de van nagyon praktikus elválasztója és dupla feneke. Innen dönthetjük egy gombnyomással az üléstámlákat, csatlakoztathatunk hűtőtáskát és hat kampóhoz hurkolhatunk csomagokat. A csomagtartó automatikusan olyan helyzetbe emeli nyitáskor a takarófedelét, hogy pakolhassunk, lecsukáskor pedig visszahúzza, hogy takarva maradjanak a csomagjaink. De egy mozdulattal kiakaszthatjuk, kivehetjük és köztes fenéktérben elrejthetjük. Átgondolt, jól kivitelezett csomagtartó ez.
Ha ez nem elég, akkor felárért például kutyaketrecet is rendelhetünk, ami pontosan passzol a csomagtér egyik felébe és könnyen kiszerelhető onnan. Itt is, mint az autó minden részletén, az átgondoltság, a legutolsó részletig kidolgozottság érezhető. Ezért is érthetetlen a kicsit nehézkes és rosszul kezelhető érintőképernyős menü, hogy kicsit visszakanyarodjak ehhez az érthetetlenül elrontott részhez.
A tesztautó Inscription felszereltségi szintű, aminek az induló ára 17 millió forint, ezért már jó sok extrát hazacipelhetünk, de ha a legolcsóbb V90-est szeretnénk megvenni, akkor a Kinetic felszereltségi szint 11 és fél millió csupán. Természetesen ez is légkondis, és bőr kormányt markolunk benne, számos biztonsági berendezés védi az életünket, tehát nem beszélhetünk fapad-V90-esről. Körülbelül azonos felszereltségi szintnél az új Mercedes E osztályos kombival szemben szinte mindig van 2-3 millió forintos árelőnye, és az utastér méretét tekintve szerintem centiben is a Volvo a jobb.
A nagyobb teljesítményű motoroknál az összekerékhajtás miatt az ára még kedvezőbb lesz a V90-esnek a konkurenciával összehasonlítva. A BMW-vel és az Audival egybevetve már bejön a négyhengeres kontra hathengeres vita is, érzésem szerint a Volvo utastere tágasabb az A6-osénál és az 5-ös BMW-énél is, ráadásul azokénál is jobb az ára, ha nem is 2-3, hanem inkább csak egymillióval, de akkor is.
Ha mindettől elvonatkoztatunk, a Volvónak akkor jobb a társadalmi megítélése, mint például egy BMW-nek, van egy szerethető stílusa, minőségi szerkezet, úgyhogy ha valaki ezt választja a kategóriából, az racionálisan és érzelmileg is könnyen megmagyarázható.
