Erősen szubjektív

Mert jó és kizárólag kellemes emlékeket idéz. Mint a fiók alján talált iskoláskori szerelmeslevél, a virágnyelven írott üzenet, amit mindösszesen két ember tud megfejteni, és lőn, a titok. Perverzül imádom a BMW soros hathengeresét. Legalább ezerféleképpen el tudnám mondani, de sosem leszek pontos. Maga az enyhén idejétmúlt koncepció, mikor a csakazértis elv alapján szembepisálunk a széllel, mert tudjuk, van olyan bő sugár, amit nem fúj vissza. A konkrétabb, megfoghatóbb és érzékelhetőbb rész maga a karakter. A karakter, ami ott folyik-csöpög ki már több évtizede minden sorhatos kipufogóján.

És minél nagyobb, annál jobb. Persze vitatkozni lehet, de nem érdemes, mindenki mást szúr magának. Nagy a szívem, itt van benne sok minden (csücskében a Tatra V8-cal), de ha választanom kéne, mese nincs. Még akkor sem, ha a józan észnek ellentmond. Szerelem? Az. Az atmoszférikus, soros hathengeres BMW-motor. Mikor alulról jön, jön és szedi össze magát, lineárisan erősödik, ahogy a gázpedál elindul a szőnyeg felé, a fordulatszámmérő skálájának felénél pedig hirtelen átcsap abba a zengő, érces üvöltésbe, és tol, tol, tol rendületlenül, szó szerint lezabálja a százasokat-ezreseket az óráról.

Ezen méláztam, mikor beszálltam a liftbe, és a mélygarázs egyetlen pislákoló neoncsöve alatt kerestem a fehér kombit. A fehér kombit, ami háromliteres, hat hengere egymás mögött, elöl hosszában, de dízel. Hátizsákomban fogkefével, ruháimmal és tíztonnányi előítélettel csoszogtam a sötétben. Turbódízel? Megint egy lökdösős, kattogó izé? Ott állt a rámpán. Anyád, azért nem vagy te olyan kicsi. Felugrottam mellé, megrezdült alatta a vastálca, sípolás, szirénázás, indexvillogás… hó… csitulj már, itt a kulcs a zsebemben, mi van? Nem látod? Ahogy megnyomtam a csomagtér nyitógombját, rögtön meg is bántam. Mi van, ha elektromos, és most szépen nekicsapja a plafonnak? De nem, csak egy kattanás a válasz. Vártam, hogy odabent majd egy kisautónyi kesztyűtartó fogad, ahogy ez sportkombiéknál szokás, de csalódtam, mert minden további nélkül beledobtam a pakkom, oda sem kellett néznem. Persze nem egy Mondeo kombi, de első blikkre nem vészes (460-1385 liter). Hogy külön nyílik a hátsó üveg is? Kösz, most már tudom.

Jaj, mindig kiráz a hideg, ha az M-Packetet összeadom a közép-kelet-európai útminőséggel: a fene egye meg, alacsony küszöbök, lökhárítók, peres gumi nagy felnin, mintha körbe 54 ezer forintosokkal matricázták volna fel az egész autót. Majd odafigyelek rád, te dög, de ugyanezt elvárom tőled is ebben a fagyott, nyálkás éjszakában. Messze és sokat megyünk, szedd össze magad, ha már alád rakták az Xdrive-ot, hasznát vesszük majd. Először is le a rámpáról, csipog a radar, mutat minden apróságot az útban, kamera nincs, nem is hiányzik, érzem ám, hol a véged, ne sírj. El kell ismernem, még itt a garázsban, hogy ez az ülés, ez durva. Sőt, meg merem kockáztatni – csak hogy örülj egy kicsit –: ennél jobban még sosem ültem. Na jó, hogy fűtött, azt elvártam, elvégre bőr, de a felfújható oldaltámasszal megfogtál, kicsit kiengedem, jó?

Ne szorítson ennyire, nem versenyzünk (különben is büdös naftát zabálsz), utazunk. Ja, hangod is van? Tényleg mormogsz ott elöl valamit, várj csak, rásimítok a pedálra, hahaha, csalsz. Így dízelnek nem szabad pörögnie, valami aljasság van itt, rázod a bódét, próbálod megkedveltetni magad, mi? Úgysem megyünk sehová, míg át nem futom a kézikönyvet. Mázlim van veled, meg kell hogy mondjam, még most is látom magam előtt Winkler eltorzult arcát, ahogy a Hetesben számolja a gombokat, aztán olyan 80 körül elveszíti a fonalat és kezdi elölről. Ezzel a kábé 25-tel elbírok, biztos vagyok benne, hogy nem kell több. Segget vakarni még tudok egyedül, a csomagtartót is felnyitom és… – na ne csináld – …rendes, bovdenes kéziféked van? Legyen neked, piros pont.

Távolságtartó radaros tempomat, oké, hatfokozatú automata Steptronic, oké, esőérzékelő, adaptív fényszórók, oké, hmm… fénynyalábvezérlés, na ez logikus, príma, szóval ha gyorsan mennénk, szűkebb sávban és feljebb világítasz majd? Igen. Távolságifény-asszisztens? Aha, magadtól kapcsolod ki-be, na erre kíváncsi vagyok, majd kipróbáljuk. A többi halandzsa nem érdekel, minek? Menni kéne már. Nocsak, a rettegett i-Drive, amitől mindenki fosik, mégis ott van. Megmondom neked, miért. Mert valójában jó, MOST már jó, tessék, két perce ülök itt, és már nyomja a Harlem Shuffle-t a telikarcos Stones DVD-ről, a navi beprogramozva sok méterrel a föld alatt is tudja, hol vagyunk pontosan, megvan a 21,5 fok, az ülésfűtés finoman melegíti fájós derekam, és a Bluetooth is megtalálta a telefonomat, importálta a telefonkönyvet. Röhögnöm kell, milyen egyszerű.

Jó a kormány, hallod, ez az ülések mellett a második jó dolog az M-cuccban. Kicsi, zsíros, markolászós, nem, nem érdekelnek még a váltópöckök. Nem szeretem, minek? Úgyis kiderül, jó munkát végeztek-e Münchenben. Különben is, ki az a tiport fejű marha, aki a 245 lovas, 520 newtonméteres háromezres turbódízelhez kézi váltót kér? Mondom, még bízom benned, ne játszd el, mert egy világ omlik össze idebent, és kegyetlen lesz a bosszú, hidd el.

Melegedtél? Akkor tűnés, húzzunk, messze még a reggel. Szereted ilyenkor a várost, fehér bőrű, dünnyögő zsebbálna? Váci út − Bajcsy-Zsilinszky, sehol senki, elhúzom az üvegtető rolóját, majd az egész tetőt is, ilyenkor van benne valami. Estére kitisztítja a huzat az utcákat, a bűzt és a mocskot, amit nem tudnak azok, akiket ezért fizetnek. Friss, hideg és jó, te meg csak morogj magadnak, 50-55, csorgunk csak a kihalt utcákon, néha elhúz valaki jobbról vagy balról, ahogy kiadja, nem zavar, nézem a tetőket. Mióta Árpád felhívta a figyelmem a tetőkre, azóta nézem őket. Tudja szerinted ez a sok leszegett fejű ember, milyen gyönyörű dolgok vannak odafenn? Ebben az alpesi fehérben van valami. Nézem, ahogy kergeti egymást a sok kandeláber a motorháztető törésein, mint a rajzó szentjánosbogarak. Finoman, halkan megyünk, fordulat szinte nincs is, az analóg pillanatnyi fogyasztásmérő ( maradi vagy, Fehér, de jól áll) három-négy liter körül vibrál.

Bumm-bumm! 'Zisten? Átmentünk valakin? Persze, csatornafedélen, nesze neked M-futómű, meg lazítás, nem sok kellett, és leesik a nyakamról a fejem. Kemény vagy, de minek? Itt? Ne röhögtess, olyan az egész város, mint egy szántás, oda traktor kell. M7, végre, vége a zötykölődésnek, tetőablak be, mi van? Oké, mínusz 3,5 fok van kint. Hideg és sötét, ez a mi időnk. Tempomat 140-re, annyit úgyis csalsz, itt baloldalt az alsó kar az távolságtartó radar, nemde? Aha, megpöckölöm és beállítom a legnagyobb távra, fene tudja, mennyi, leveszem a gázról a lábam. Körbenézek kicsit itt bent, ha nem baj. Már azt hittem, megjött a hangod, de most megint csak háttérzaj a motor. Hmm… belülről már bizony eljárt feletted az idő, mindenki ezt vágja majd arcodba, de engem kicsit sem zavar, ésszerű és logikus, ach, wie Deutsch, az a pohártartó jópofa, pont kézre áll. És valaki használta a fejét, mikor a könyöklőre került a sor, vissza lehet tolni kis erővel, és nincs a kézifék útjában.

Kamionok, de megvárom, mit csinálsz, holott tudom, hogy ilyen olcsó trükknek nem dőlsz be. Lelassítasz, csak így? Semmi drámai pittyegés, bimbammolás, villogás? Benne vagyok, a sofőr túlterhelése maradjon a Volvóé, ők tudják, nekem ennyi elég. Megyünk utánuk, most fognak letérni, szinte állóra lassulnak. A jobb lábam a fék felett, biztos, ami biztos, egy csíkot a radarnak, mennyire mersz odaosonni? Hmm... mintegy 40 méter, most, most lassít a soktonnás, közeledünk, még, még. Piros fény a központi kijelzőn, sípolás, nem fogsz, nem TUDSZ megállni. Kikerüljük őket, én meg vigyorgok magamban, mint egy idióta, legalább ennyire emberszámba veszel, ha már minden mást csinálsz helyettem, szép tőled. Teljesen lelassultunk közben.

Figyelj. Most kapsz egy padlót, mert szemét vagyok, ha nem tetszik a hangod, visszafordulunk, leteszlek a garázsba és ott maradsz. Az én világomat nem döntöd romba a vartyogásoddal. Nem Damoklész kardja lóg fölötted, hanem az enyém, ami annyival rosszabb neked, hogy én vezetlek, és dúskáló kéjenc vagyok, a benzint szeretem, érted? Váltókar oldalra, sport mód, és egy határozott mozdulattal nyomom át a gázpedált a kick-down kapcsolón. Igen, éjszaka, a mínusz fokban, egyedül. Csak én, az autó és az út, semmi több, az adott pillanat mikrokozmosza, egy fehér pötty a fekete alapon szürke csíkban. És ez a fehér pötty most elindul, nyílegyenesen, 6 másodperc alatt ugorva százra. Ha kintről látna most valaki, rögtön hívnák a mentőket.

Lapozzon!