Teszt: Mercury Cougar 1968

Bizony, régóta, vagy ha nem is olyan régóta, de egy ideje már gondolkoztam rajta, hogy kellene egyszer egy klasszikus amerikai tepsi kupé. Tavaly VMax Zsolt Galaxie-jában is átjárt ez a furcsa érzés, de eddig szerencsére mindig megúsztam, hogy komolyan belegondoljak a vásárlásba. Szeretem a nagy autókat, de egy Mondeo például nekem már nagy.

A Galaxie tehát tök jó, de nagy, ami önmagában nem baj, mint ahogy az afrikai elefánt mérete sem önmagában való probléma, csak hát kell hozzá egy szavanna. Másrészt pedig olvastam Richard Hammond, alias Hamster, a Top Gear alapemberének könyvét, melynek címe What not to drive, azaz milyen autót ne vegyünk. Hamsternek megvannak a maga szempontjai, bizonyos megállapításaival egyetértek, másokkal nem. Külön fejezetet szentelt az amerikai izomautóknak; jól néznek ki, szépen szólnak, és meghatározó szerepük volt egy csomó meghatározó filmben.

Autózásra viszont alkalmatlanok. Tök béna a futóművük, de eleve túl nehezek ahhoz, hogy akár egy jó futómű birtokában is kezdhetnénk velük valamit. A motorjaik erősek, de hol van ez az európai értelemben vett kifinomult, tüzes motoroktól? Egy európai sportautó már akár két literrel is egész élvezetes tud lenni, az amerikaiaknál öt liternél kezdődik az, hogy egyáltalán meg bírnak mozdulni.

Fék? Haha, amilyen a mosdó, olyan a törülköző, talán ne is részletezzük. Szóval a klasszikus amerikai izomautók egyszerűen szarok, mondja Richard Hammond, akinek óriási tapasztalatai vannak, hiszen olyan szinten tesztelt már mindenféle járművet, hogy kómába esésre egyenesen rakétaautót használt. Ezzel együtt minden szavával egyetértek: autózni tényleg nem lehet klasszikus amerikai izomautókkal. Nekem viszont pont most lett elég az autózásból. Valahogy egyre nagyobb a forgalom, és egyre kevésbé megyek el autózni csak az autózás kedvéért, akkor is nyilván szakmailag megyek, mert tesztautót tesztelek, tehát nem a sajátomat.

A ’68-as Cougar mint autó nem nagy történet. Úgy néz ki, mint bármelyik amerikai muscle car a 60-as évek végéről. Hosszú orr, rövid segg, és ami nem teljesen általános, fekete műbőr tető és lépcsős, nem fastback hát. Az eleje pedig majdnem olyan, mint a Chargeré, de igen, tudom, a Thunderbirdé is ilyen volt, meg a Galaxie-é is, kérem, ne árasszanak el felháborodott levelekkel, hogy melyik volt előbb, mert nem érdekel. Én beérem annyival, hogy az amerikai autók dizájnváltása kétéves periódusokban történt, és egy-egy ilyen időszakban rettenetesen hasonlítottak egymásra a különböző amerikai autók.

Mindez eszembe is jutott, amikor március utolsó hetében kimentünk Mustang Sándorhoz, hogy Aston Martint teszteljünk, és megláttam a Cougart. Nicsak, egy Charger? Nem, Mercury Cougar. Mi a különbség? Hát például hogy a Cougar feleakkora, mint a Charger. Na de ha nincs mellette Charger? Hát ott a Galaxie, tessék!

És tényleg! Őrület. Ha úgy vesszük, csakugyan egész kezelhető méret. Ha nem is Astra, de nem nagyobb, mint egy mai Mondeo : 470 centi, miközben a Galaxie-Charger méretű autók 5,3-5,4 méteresek. Elgondolkoztam. Az megvolt, hogy Amerikában a pony car azt jelenti, Mustang-méretű, azaz kicsike autó, de sose hittem volna, hogy ennyire pici: még egy Bálna-Mercinél is rövidebb. Szóval tényleg nem nyomasztóan nagy. Persze nem hagyok akkora ziccert a tudálékos olvasónak, hogy megmondom, mikor kezdődött az izomautó-éra, mert ezt majd' mindenki jobban tudja, nekem viszont fogalmam sincs. Az 50-es években még nem volt, 1967-ben már igen.

Próbáltam rá aludni, az alvás sikerült is, de a Cougar csak nem ment ki a fejemből. Szó szót követett, rövid alkudozás után Sándorral egymás tenyerébe csaptunk: a Mazdáért és némi készpénzért enyém a Cougar. Hát a múlt héten el is hoztam.