Volvo A40D bányadömper

A Hödlbeton telepén két ilyen dömper is dolgozik, érdekességük, hogy ezek úgynevezett ízelt teherautók. Ez azt jelenti, hogy az alváz nem merev elem, hanem a billencs és a fülke közé csukló került. Az elv ugyanaz, mint a Rába Steigernél vagy a Doosan Moxynál, vagyis az ízületen keresztül valósul meg a kormányzás: oldalanként egy, jó felkar vastagságú hidraulikus munkahenger fordítja a csuklót, így a kerekek kanyarodás közben ugyanazon a nyomon futnak, ami terepen komoly előny.

Ez az A40D széria 2000 és 2007 között készült, ennek a gépnek táblájára 2001-et nyomtak, mint gyártási év. Fiatalabbnak gondoltuk, érdekes is ez a dolog a munkagépeknél, sokkal kevésbé öregszenek, mint a személyautók. Persze a funkciónak alárendelt forma már csak ilyen, és azzal együtt is baromi jól néz ki, hogy valószínűleg ez volt az utolsó szempont a tervezésnél. A Volvo abban is hasonlít a Rába Steigerre, hogy rejtegeti a méreteit, vagyis amíg csak néhány tíz méterről nézzük, egyáltalán nem tűnik meghökkentőnek, de mellette állva egész durva: 182 centi vagyok és a kerék a szememig ér. Ha elkopna a gumi, darabja 4500-5000 euró, és hat kell belőle.

Őrületesek az üzemeltetés költségei, de munkagép-fronton ezeket máshogy kell értelmezni: ez a Volvo óránként 15 liter gázolajat kér, de ha visszaszámoljuk elszállított tonnákra, elképesztő hatékonyság jön ki. Maga az A40D 32 tonna, és még 37-tel lehet megpakolni. Ennél a teherautónál már fel sem merül a közúti használat, és nem a 11,3 méteres hossz miatt, hanem mert 340 centi széles. A terepjáró képességek persze mindent visznek, főleg, hogy a hossztengelye mentén a hátsó rész képes elfordulni, így hatalmas gilisztaként mászik át embernyi dombokon. Aztán ha felborul a hátsó rész – mert fel szokott, szándékosan hosszabbra is hagyták a kábelkorbácsot – legfeljebb felállítják egy másik géppel. A lényeg, hogy a kerekek szinte mindig érik a földet, és az sem számít, hogy rugóút kvázi nincs. A vaskos tengelyek arasznyi magas tömör gumibakokon vannak, az érdemi rázkódást nem is ezek, hanem a gumik és a légrugós sofőrülés nyelik el. Groteszk is maga az érzés, mert amikor rakomány nélkül lódul meg, szinte úgy pattog, mint egy ültetett Swift.

Mert bizony meglepően jól megy: a 12 literes, sorhatos turbódízel 425 lóerőt és 2100 newtonmétert ad le, viszont az áttételezésről sokat elmond, hogy a hatsebességes – plusz két rükverc - automata leghosszabb áttétele 55 km/óránál forog le. Reinhard, a tulajdonos szerint ez az egyetlen olyan alkatrész, amire igazán oda kell figyelni, ráadásul, ha elhagyja magát, Ausztriában is csak két helyen nyúlnak hozzá. Rá is kérdezek, hogy miért ránt a fokozatok között, de ez csak a hideg olajnak tudható be, melegen már simán működik.

Egyébiránt elképesztően túlméretezett a technika, hiába vette 18 ezer munkaórával az számlálójában, 16 évesen, ez a példány eléggé egyben van. Az 500 óránként megkövetelt szervizt persze meg kell tartani, ilyenkor minden létező folyadékot és szűrőt cserélnek. Ez alól egyedül a légszűrő kivétel, ugyanis elfordul, hogy ebből néhány hetente raknak be újat. Kevés komolyabb ellensége van a technikának a finom pornál.

A beltérben is van pár dolog, ami magyarázatra szorul, és nem csak a tolatókamerának használt katódsugárcsöves mini-TV, hanem például a három pedál: a harmadik a retarder, hiszen a bányákba gyakran hosszú lejtőkön kell legurulni. Ebben a teherautóban hidraulikus retarder dolgozik, amit a váltóba építettek: ezzel nem lehet állóra fékezni a gépet, viszont az olaj ellenállását kihasználva, a lassítás terhét leveszi olajban futó tárcsafékek válláról. A pedálok előtt egy kólás kupaknyi gomb van még, ami a differenciálműveket zárja, ha elakadnánk.

Reinhard szemlélteti is a Volvo napi rutinját: beáll a kotrógép által kitermelt kupac mellé, majd jön a Liebherr homlokrakodó, és megpakolja. Ordas jószág ez is, kanalanként kilenc tonnával rakja a teherautót, vagyis mindössze öt kanálból megtelik. Annak ellenére, hogy a saját súlya még egyszer fent van a platón, nem tűnik kevésbé fürgének, vendéglátóm egy távolabbi lerakót vesz célba: a billentés a katarzis, mindössze 12 másodpercig tart, pedig a 37 tonna kavics a földről legalábbis egy kisebb hegynek tűnik. 

És összességében nem is a megingathatatlansága, hanem az elképesztően okos és átgondolt megoldásai miatt jó gép az A40D. Például, amikor lenyitjuk a motorházetetőt, úgy bukik előre, hogy egy háromfokú lépcső kerül elénk, így könnyebb megközelíteni a motort. Aztán a kipufogógázt is lehet úgy vezetni, hogy a raktér padlója alatt fusson át, így átmelegíti, és hidegben nem fagy bele a nyirkos föld. Zseniális, na.

Ezt és a valamivel öregebb A40D-t 70 ezer euróért vette a cég, az új ár darabonként 350 ezer euró felett van. Ez még Reinhard szerint is vállalhatatlanul sok, de már egy éve fut a két Volvo, és elégedett velük. Ebben a bányában persze nincs akkor kínzásnak kitéve, mint amire méretezik, például azért, mert ez sík terep. Egy dél-afrikai gyémántbányában, ahol hosszú-lejtős spirál vezet a kitermelésig és tengelyközépig merül a sárban, ott mutatja meg igazán az erejét. Itt csak annyit ismerünk meg a terepképességekből, hogy Reinhard könnyedén felhajt a meredek, omladozó partoldalon, majd a biztonság kedvéért ugyanezt tolatva is megcsinálja. Menne neki negyven tonna rakománnyal is, legfeljebb egy kicsit nagyobb árkokat ásnának a kerekek.