Tegnap este holtfáradtan estünk be a szerkesztőségbe Csikóssal. Egy kicsi, de maradandó károsodást okozó olasz autót és egy svédet voltunk vezetni, fotózni, ami bizony Csikós részről sok aszfalton fekvéssel, részemről pedig hidegben ácsorgással járt. Szóval voltunk már jobb kondiban is.
Aztán alig telt el fél óra a jóformán üres szerkesztőségben ücsörögve, mikor azt láttam, hogy Csikós arca elfehéredik, majd csak annyit motyog halkan: küldök egy e-mailt.
Ne hazudjunk magunknak: az autóbuzi szeretne nagyon gazdag lenni, sőt, nagggggyon gazdag lenni. Ennek jellemzően az lenne a vége, hogy környezetüket ellepnék a különösebbnél különösebb autók, traktorok, stabilmotorok vagy buszok.
És újfent ne hazudjunk magunknak: nagyon kevesen vannak köztünk, akik ezt tényleg megengedhetik maguknak. Azok pedig, akiknél a megfelelően vastag bankszámla kellő jóízléssel is párosul, ritkák, mint a Wartburg Trans.
Ezért is kell mélységes elismeréssel adóznunk azoknak, kiknek garázsait az alábbi képek mutatják. Nekem mind közül ez tetszik legjobban, tökéletes harmóniában a Ferrari 512 Berlinetta Boxer (amiről valójában tudjuk, hogy nem boxer) és a nappali. Színben, formában. Autó és tulaj együtt nézhetik esténként a várost, valahogy így kell ezt. Mélységesen meg tudom érteni ezeket az embereket. (Katt, galéria nyílik!)
Csend volt este a szerkesztőségben, csak én és Csikós ültünk itt a monitorjaink előtt. A fitymacsattogás alig hallatszott, míg néztük a képeket, de egy gondolat valahogy az agyamon át az ujjbegyeimbe tolakodott és le kell írnom, bármennyire sem szeretnék ezzel megbántani senkit: az amerikai autó ilyen környezetben is „csak” autó marad, egy darab fém. Az olasz autó azonban olyan, mint egy bútordarab, mely nélkül értelmét veszti a hely.
