Engem már cseppet sem, pedig végre tudom, miért van a hátsó kilincs magasabban. De a magyarázatnál sokkal érdekesebb az ember... bocsánat, legenda, aki elárulta a titkot. Rájöttem, már azelőtt a rajongója voltam, hogy egyáltalán tudtam volna a nevét.
Akadtak ugyanis autók, amelyek mindig is furcsa bizsergést váltottak ki tarkótájt. Néhány már iskoláskoromban, például a szomszéd Peugeot 205 GTI-je. Fehér volt és hangos, de ami miatt odavoltam érte, az az egyszerűségében zseniális belseje. Vagy a guruló germán aszfaltbunker, a száguldó Reichstag, a Mercedes W100. Számomra a Merci esszenciája. Meg a megunhatatlan állólámpás vagy az aranykor S-osztálya, a W108. Aztán persze ott vannak a cápa BMW-k. Mostanság egyre többet szemezek az E21-gyel meg a cápa 7-es E23-mal. Pedig a titkos álom, a valaha készült legszebb gran turismo, az igazi 6-os, az E24. A horizont szélén persze ott van az E12 is, de az én ízlésem valahol Dr. Littner 518-asa és Lőrke barátom 535-öse között van.
Hogy miért foglalom a helyet az álmaimmal? Nos, az átlagautós számára a felsorolt autókban a közös maximum a vonalak hibátlan harmóniája lehet. De a negyedkegyelmű benzinagyúak már biztos látják, hol metszik egymást ezek a halmazok: a tervezőnél. Az álomgarázsom autóinak felét ugyanaz a francia úriember tervezte: Paul Bracq. És hogy mi köze neki a Fecske-kilincs okozta mizériához?
Hát csak annyi, hogy volt olyan kedves és elmagyarázta, miért van magasabban a hátsó. Történt ugyanis, hogy miután Dr. Beckmann válasza finoman szólva nyitva hagyta a kérdést, kénytelen voltam folytatni a nyomozást. Beugrott a francia mester neve, ő talán tudna segíteni. Lehet konyít a témához, hisz a felsoroltakon kívül ő rajzolta a nagy Fecske vonalait is. Persze ezt könnyebb így leírni, mint megvalósítani, hisz Paul Bracq hatalmas név a szakmában.
Fiatalabb olvasóink kedvéért, csak hogy lássák mekkora, adják össze Chris Bangle-t Chip Foose-szal, majd a kapott „összeget” szorozzák be tízzel. Ez már az a magasság, ahol Pietro Frua, Jack Telnack és Bruno Sacco ül. Paul Bracq egy zseni, aki még ma, 77 évesen is napi 7 órát dolgozik, tervez, fest. Ha éppen nem ezt teszi, akkor egy apró közép-európai ország autós lapjában írogató kezdő újságírónak magyarázza el a kilincskérdést. Tette ezt először telefonon, ugyanis felhívtam.
Ne menjünk bele, hogy nyomoztam ki a számát, lényeg, hogy készséggel állt a rendelkezésemre. A baj csak az volt, hogy miután felvette a telefont, én kicsit leblokkoltam. Határozott zsurnaliszta helyett gügyögő kisgyerekként sorolgattam csak a fenti autókat, és ismételgettem, mennyire odavagyok értük. Öt perc után megunta a kagylóból csöpögő rajongásomat és közölte, hogy ő bizony a mai napig dolgozik. Miután a friss munkáiról is kifaggattam (erről később), rátértem az akkor még lényegesnek tartott kérdésre, a Fecske-kilincsre. Maradjunk annyiban, hogy sikerült a fura kérdéssel őszintén megnevettetnem.
Miután megjegyezte, hogy ez elég régen volt, elkezdett mesélni mindenféle Chevykről meg arányokról és harmóniáról. Bevallom, egyrészt már zsongott a fejem az élménytől és kezdtem elveszíteni a fonalat, másrészt féltem, senki sem hinné el az Automotive Hall of Fame egyik jelöltjét kaptam kagylóvégre. Ezért megkérdeztem, ellküldené-e nekem a magyarázatot e-mailben. Közölte, hogy ő olyat bizony nem használ, küldjek neki levelet. Egy órával a beszélgetés után már sorban álltam a postán, de valahogy nem hittem a sikerben. Az egész élményt nehéz volt feldolgozni.
Pár hétre rá jött az értesítő, és egy vaskos pakkot vehettem át, majd huhogtam, ujjongtam, sóhajtottam, ugráltam és kurjongattam a postán. Paul Bracq nem egy egyszerű levelet küldött nekem, hanem az egész munkásságát. A művészetét, majd' az egész életét tartottam a kezemben, takarosan lefűzve egy mappába: fényképek, festmények, újságcikkek, vázlatok. De ami a leginkább szíven ütött, az két apróság volt. Az egyik a levelének utolsó mondatai voltak:
Már 77 éves vagyok, de az elmémet és a kezemet még mindig uralom. Napi 7 órát dolgozom. Ha Isten is megsegít, szeretnék kreatív lenni az utolsó pillanatig, hogy szépséget és álmodozást adhassak az autós világnak!
Bár gombóc volt a torkomban, mikor olvastam, az érzelmi kegyelemdöfést a másik apróság adta. Pedig először észre sem vettem. A mappában volt egy önéletrajzszerű felsorolás, melynek egyik utolsó mondata így szólt:
Paul Bracq termékeny karrierje mint illusztrátor, festő és szobrász még 41 évig folytatódott.
A nyomtatott szövegben a 41-et kézzel átjavította 61-re. Számára a karrierjének még cseppet sincs vége. Ő még alkotni, adni akar. Csak úgy látszik, mint annyi minden mást, amit szerettünk az autózás világában, őt is félredobta a kétes fejlődés. Egy olyan kor képviselője, ahol mérnökök és művészek közös erőfeszítéseként jöttek létre csodás masinák. Ahol csak a saját tehetségükre és tudásukra számíthattak, nem kaptak támogatást mindenféle számítógépektől, sem igazán instrukciókat marketingesektől. Egyike az utolsó legendáknak. Ha most itt vége lenne a rövid újságírói pályámnak, azt sem bánnám, hisz beszélhettem vele.
De ahelyett, hogy lubickolnék a megtiszteltetésben, inkább szeretnék vele megint beszélni... élőben, hisz oly' sok a kérdés. Ráadásul megannyi fiatal van, aki kimaradt ebből, és nem érti, hogy néhány kopaszodó fazon mit lát ezekben az öreg vasakban. Hogy miért fogják a fejüket, mikor Chris Bangle-t hozza fel valaki, ha BMW-ről van szó. Azért, mert még ő is csak a kalapját tudta megemelni a Hommage-dzsal Paul Bracq és az ő BMW M1-ese előtt. Mert nem rajonghatnánk úgy a Mercedes SL-ért, ha a francia művész nem rajzolta volna meg a Pagodát.
Zsenialitásának megértéséhez kevesek az én gépelt mondataim, nem tudnám visszaadni művészetének szépségét. Erre csak ő képes! Ezért hát úgy döntöttük, felkerekedünk és meglátogatjuk bordeaux-i házában, hogy bemutathassuk a totalcar olvasóinak az autós világ egyik utolsó igazi legendáját. Addig pedig engedjék meg, hogy megosszam önökkel az ajándékot, amit Paul Bracq-tól kaptam, ne csak én gyönyöködhessek a munkáiban.
Majd' elfelejtettem, a Fecske-kilincs. Nos, a válasz a harmóniában és az arányokban rejlik:
Kedves Rézmányi Balázs!
Köszönöm a levelét a mókás kérdéssel, hogy miért van a hátsó kilincs magasabban az elsőnél.
A válaszom, hogy a Mercedes Design Stúdióban folyamatos keresése volt a vonalak tökéletes arányban való elhelyezésének.
Ez egy jó példa, a hátsó kilincs helyes elhelyezése a hátsó sárvédő-króm és az övvonal között, így megtalálva a megfelelő egyensúlyt a hátsó sárvédő felületén.
Köszönhetően a válasznak és az apró ajándéknak, amit a francia művész küldött, Tibby végre nyugodtan alhat. Én viszont képtelen leszek addig, amíg nem találkoztam Paul Bracq-kal!
