A magyar Goodwood*

* Na jó, kis jóindulattal, kicsit kosztümös és csak egynapos, de a mienk!

Jön a Maserati, négykerekű égiháború. A betonkatlan sokszorozva veri vissza a mennydörgést, ahogy Kurt Hasler öblít egy nagyot a kanyar előtt, recsegve-ropogva horkan fel a hosszú motor még hosszabb kipufogója, nincs ember, aki most ne a piros-fehér-zöld versenygépet figyelné.

A Maserati 8CM pedig szinte pökhendi módon száguld el orrunk előtt, karnyújtásnyira tán, idegesen pattog, látszik, nem erre született. A forró monzai aszfalt, vagy a Népliget sodrós kanyarjai, körötte Auto-Unionok, Mercedesek és Alfák, az a természetes közege. Ez semmi, tán negyed- vagy félgáz, mégis a tér és idő megdermed köröttünk, ez a Grand Prix-mátrix megrág, megemészt és kivet minket, tátogunk, mint hal a szatyorban. Milyen lehetett, amikor harminc-negyven ilyen gép rajtolt egyszerre, nyélgázon? Borzongunk a gondolattól is.

Alig egy tonna körüli súly, kétszáznyolcvan lóerő és bőven 220 feletti végsebesség. Öv nélkül, nyitott autóban, egyszerre négy kerékkel csúszva, annyi össz-tapadási felülettel, mint egy Chevy Sparknál.

Hartmann László, kinek nevét együtt említették Nino Farinával, Tazio Nuvolarival, Rudolf Caracciolával és Hans Stuckkal már nincs itt, csontjai csendben porladnak a rákoskeresztúri temetőben, de imádott Maseratija, az autó, mellyel kivívta magának a gyári nagymenők tiszteletét, mellyel hetedik lett a világ leghosszabb körpályáján Brno mellett, az autó itt van és őrzi emlékét. Csikós tán egyszer állít egy illő sírkövet neki ide is, az internet kellős közepébe. (Vagy gróf Festetics Ernő lesz az inkább, lásd. update a poszt végén.)

A Bugatti T43 hosszú, karcsú motorházfedele és csónakfeneke szinte csak tovalibben, ahogy félelem nélkül terelik a felső palánk mellett az OT Expót is megjárt osztrák úriemberek. Kiszakadt az egyik 70+ éves lengéscsillapító-befogatás? Na és? Autó ez is, javítható, csak nevetnek rajta.

Számolatlanul gurultak lábunk alatt a gyémántok, ahogy lassan aszalódó aggyal, kiguvadt szemekkel csodáltuk a másik tökéletes alkotást: Bugatti T43 Zagato.

Nem vagyunk méltók mi itt semmihez, sem géphez sem régmúlt szépséghez. Hiába öltöztettük magunkat díszbe, hiába érezzük úgy, hogy mindent tudunk 2011-ben az automobilról és a motorbicikliről, valójában gyökértelenül vergődünk ebben a plasztik-érában. A hőskor menthetetlenül elmúlt.

Elmúltak a Bugattik, az Austin-Healey-ket előző Triumph TR4-esek, a karburátorpumpálás, az alkarból tekert fakormányok kora. Manapság minden jobb, szebb, kényelmesebb, biztonságosabb. De olyan lapos, mint a képernyőkön derengő pixelek. Itt, a betonkarikán a színes-szagos gépek, odakint az arctalan massza. Egy kicsit jól is esik fátyolos tekintettel rácsodálkozni a múltra, nagyot szippantani a bőr-olaj-benzin parfümből.

Kosztümös cirkusz ez az egész, de milyen jó. Csikós 1957-es csomagolású angol inget vett elő (olyan a varrása, hogy megszólal - mondta), más kupakfejű Graham Hillnek, korabeli macsónak vagy szerelőnek, polgári családapának öltözött. Asszony, férfi és gyerek... volt itt minden.

Kicsit tán a ruha is tette az embert,hiszen mindenki érezte, itt nem lehet hangoskodni, itt most ünnep van és talán egy pici áhítat. Kisebbfajta csoda történt, a káeurópai lábszagot szinte kifújta a szél a katlanból, gyerekek, tényleg Magyarországon vagyunk?

Ez a két őrült tényleg itt zúzza magát halálra a talán nem is létező motorjával? Itt dohog egy Indian Prince és egy 350-es Benelli versenymotor? Kis híján áthajt a lábunkon egy csendben surranó Tatra 57 miközben francia csendőrök randalíroznak egy Mehariban? Mi van?

És tényleg. Így volt, így lesz. Kicsit több ez egyszerű veteránozásnál, erre rá kell érezni, íze van, bukéja van. És ez a veterán-esemény nem penészszagú, naftalinbűzös és jajneérjhozzá!

Ezek itt élnek, titkokat és csodákat rejtenek mérnöknek, laikusnak, szobrásznak és restaurátornak. Nincs olyan, aki ne lett volna elégedett azzal, amit kapott.

Ünnep volt ez a javából, öreg gépek ünnepelték az életet, mi pedig ezt a csodás kort, melyben élhetünk és láthatjuk még működni őket. Kicsit bánja most meg mindenki, aki nem volt ott, ígérje meg, hogy jövőre eljön és annyit mond majd nekünk: ez nagyon jó.

Addig pedig nézze át alaposan Árpád és Csikós képeinek zseniális galériáit a magyar Goodwoodról. Ami kicsi ugyan és rövid, de nem savanyú. És a mienk.

Bónuszként pedig még pár fotó Rézmányi kollégától, fogadják szeretettel.

UPDATE: A Maserati sztorija még érdekesebb, mint elsőre tűnik, hiszen több forrás is Hartmann-autóként említi, míg más, szintén hihető források gróf Festetics Ernő autójaként jelölik meg és hajlunk rá, hogy az utóbbi lesz igaz. Csikós után fog járni a dolognak, most már kíváncsiak vagyunk, hány ilyen autó volt az országban.