Magyarok tanítják az ausztrálokat

Az 1/100-as oldtimer-versenyek műfaja 10 évvel ezelőtt indult Magyarországon. Mintának a Silvretta Classic-et vettük és áhítattal néztük az első, a Zirc melletti Szépalmán rajtoló Chronoswiss Hungaria Classic Németországból érkezett versenyzőinek taktikázását és verhetetlennek tűnő eredményeiket. Azóta külföldi versenyek résztvevőiként és hazaiak szervezőiként kikerültünk az iskolapadból, fejlesztettük a szabályokat, törtük a fejünket az újabb feladatokon, csiszolgattuk a technikát.

Újabb csúcsot másztunk meg, amikor 2006-ban megszületett az Oldtimer Szuperkupa. A versenyrendezők összefogásával kiírt sorozatban egységesített szabályok mellett, több futam alapján minden év végén bajnokot hirdetünk. A részvételi feltétel alapja az 1980-ig gyártott veterán autó, illetve az „Open” kategóriában rendezői elbírálás után fiatalabb kocsikkal is lehet nevezni. Az útvonalak és a feladatok kijelölésénél szempont a változatosság. Az időmérés és az eredmények kiértékelése példásan gyors és precíz, egy sms-rendszer segítségével állandó információs kapcsolat van a versenyzőkkel, hogy szakaszeredményekről vagy közlekedési, szervezési közleményekről tájékozódjanak.

Mi a sport ebben?

Az útvonalon a vezető itinerből tájékozódik a navigátor segítségével, aki mért szakaszokon is diktálja mechanikus szerkezetű stopperórákról a múló időt, hogy a lehető legpontosabban teljesítsenek. A feladat egyszerű: adott távolságot adott időre kell teljesíteni, amit századmásodpercre mérünk. Minden 1/100 másodperc eltérés egy hibapont, akár korábban, akár később halad át a jármű a fotocellák között, vagy a mérőslagon. Időközben a Szuperkupában érintett versenyzők, rendezők tanulókból profikká lettek. Egy kétnapos versenyen 45-55 mérés van, a legjobbak átlaga(!) egy tizedmásodpercen belül mozog. A hazai mezőny annyira erős, hogy amikor nevesebb külföldi versenyen indulnak, a mechanikus órás mezőnyben feltétlenül, de akár az abszolút értékelésben is dobogós helyezésre esélyesek.

Évek óta dédelgetett vágyam volt, hogy a színvonalas 1/100-as versenyeink technikai hátterével kimehessünk külföldre, és bebizonyíthassuk, minden tekintetben jók, sőt általában még jobbak vagyunk, mint a helybéliek. Egy-két lehetőség már volt időmérésre, de komplett versenyt összerakni, lebonyolítani még nem tudtunk, legalábbis eddig.

Február közepén érkezett egy e-mail Vandulek Zolitól, aki az ausztráliai Cairnsben él immár hat éve, de még részt vett az első 1/100-as versenyeken. Akkoriban még Béres Zoo rádiós-műsorvezetőként (Roxy, majd DeeJay) volt ismert a magyar médiában és egy Corvette-tel indult az itthoni futamokon, ami meglehetősen sok műszaki problémával próbálta Zolit eltántorítani ettől a hobbitól, de nem sok sikerrel.

Az idő mindent megszépít, és addig izgatta Zoli fantáziáját, hogy feleségével, Krisztinával az ottani veterános események kínálatát felmérve, virtuálisan összeraktak egy tervezetet, illetve kérdezősködtek a helyi kluboknál, tulajoknál. A kontinensnyi méret ellenére Ausztráliában nincs is igazán hasonló felépítésű rendezvény, így egyre bátrabbak lettek, de közben eltelt két év. Saját tipródásukat félresöpörve elhatározták, hogy a tettek mezejére lépnek. Mivel új hazájukban nem voltak rendezői kapcsolataik, ránk gondoltak. A tervezett időpont az ottani tél, vagyis az itthoni nyár lett, ami ott épp a szezont jelenti.

Majosházi Petivel, a Chronomoto időmérő csapattulajdonos-főnökével egyeztettünk a lehetőségekről. Peti időpontokkal, rendezvényekkel sakkozott, majd kitaláltuk, hogy a június 30-július 1-i hétvége jó lesz. A fejleményeket hallva Papp Dávid informatikus, aki eddig a kiértékeléseket végezte, bevállalta, hogy amúgy is esedékes ausztráliai rokonlátogatását átteszi erre az időpontra és jön segíteni.

Elkezdődött a tervezés. Nekem két héttel a verseny előtt már ki kell mennem, hogy hogy az útvonalat és a feladatokat ellenőrizzem, az itinert összerakjam, Petiék csak a verseny előtti kedden landolnak. Repülőjegyeket foglaltunk, majd elkezdődött a Google, a GPS és a Skype segítségével a munka. A rendkívüli precizitásáról és nyugodtságáról ismert chronomotós Boros Lajosnak - aki a gépe mellől egyeztette a tervezetet - is bőven kijutott az előkészítésből. Ausztráliának ezen a részén a tengerparton megy végig egy út, illetve a partot szegélyező hegyvonulaton és annak túloldalán, a lábánál végigvezető, főként főútvonalakat használhattuk a tervek alapján, ebből gazdálkodtunk. Persze, más a tervezés és más a valóság, a helyszínen kellett az utolsó simításokat elvégezni.

Előörsként június 13-án keltem útra a Budapest-Párizs-Tokió-Cairns útvonalon. A viszonylag rövid várakozási időkkel együtt is jó volt hajnalban landolni az aussie-k földjén. Szállásom egy magyar tulaj vendégházának egyik szobája volt, semmi fakszni, semmi extra, engem a verseny érdekelt. Zolival végigmentünk az útvonalon és közben felírtam az itinert, vagyis a roadbookot. Ahol az 1/100-as szakaszok helyszíne nagyon szűknek bizonyult, vagy az engedélyek miatt problémás volt, ott kerestünk más megoldást. Most látszott csak igazán, hogy Zoo még a régi versenyekből táplálkozott, a mi mostani módszereink pedig már más szempontok szerint épülnek fel. Így aztán születtek hosszabb szakaszok, nyomógombos indítású, fotocellára érkező Le Mans-i feladatok, meg persze dupla, sőt tripla is.

A tájról csak egy szóban: fantasztikus. A hegyvonulaton átvezető szerpentinek főleg esőerdőkön keresztül kanyarognak. Az útburkolatok hibátlanok, a felfestett jelzések, táblák egyértelműek. Az ausztrálok szeretik környezetüket, vigyáznak az élővilágra, sok figyelmeztető táblát láttunk keresztező kengururól, kazuárról, tehenekről, de még krokodilok élőhelyéről is. A jobb oldali vezetés nekem nem okozott sok gondot, hamar átálltam rá, de a mért feladatoknál állandó téma volt, hogy a táblák melyik oldalra kerüljenek, az időellenőrző állomásokon hol álljanak a sportbírók.

Minden nap kapcsolatban voltunk az itthoniakkal. Peti intézte a technikai berendezések hivatalos kivitelét, mellesleg ránézett az útvonalra és a feladatokra. Az itiner nyomtatását is itthon végezték, de még a rajtszámok is az óhazából repültek oda. Elszörnyedve láttuk a két bőröndöt megtöltő eszközökről készült képeket. Itt biztosan túlsúlyt kell fizetni majd… Így lottózzak. Kellett is, de megúsztuk négy kilónyival. Mért súlyt nem igazán lehet lehazudni, de a tárgyalókészség most is győzött, ennyiből kijöttünk. Vártuk nagyon Petiéket.

Zoli és Kriszti óriási lelkesedéssel intézték a médiamegjelenéseket. Én nyugodt voltam, de ők sokat aggodalmaskodtak. Most kezdett igazán leesni nekik, mekkora munka és felelősség egy verseny beindítása, megszervezése. Az egyik reggel a meseszép Esplanade-en (tengerparti sétány) forgatott velünk az egyik helyi tévécsatorna, aztán egy másik is hozta a híreket, de az újságok is tele voltak az Australia Classic érdekességeivel.

Kedden hajnalban landolt Peti és Dávid. Nem volt igazán pókerarcuk, az eltöltött 26 órányi repülőút után, de négy nappal később jött a verseny: le kellett ellenőrizni mindent. Hiába voltak utasaim a bérelt kocsiban, aktivitásuk a medve téli álmához hasonlított. Két belső vetítés között beesett szemgödreikből kikandikálva bólogattak az időellenőrzők és az 1/100-as feladatok helyszínein, majd szunyókáltak tovább. Túlélték, túléltük, elintéztünk mindent - akkuk, időmérő órák feltöltve, fotocellák ellenőrizve, él a rendszer.

33 autó nevezett, erre készült az időterv. Ki kellett nyomtatni a menetleveleket, rajtlistát készíteni, a fotósok, filmesek számára útvonaltervet gyártani. Apróságok, de mindent el kell végezni, ha jó versenyt szeretnénk. Mivel az ottaniak közül még senki nem dolgozott sportbíróként, velük is kellett foglalkozni. Szerencsére talpraesett segítők jöttek össze és hamar megértették a feladatokat.

Szombat reggel 9-kor rajtolt az első kocsi, egy 1934-es, hibátlan állapotú MG PA. Kicsit aggódtunk, hogy az emelkedőket nem fogja bírni, de aggodalmunk feleslegesnek bizonyult, mindenhová időben érkezett. Az itiner olvasása miatt is voltak kétségeink, de ez is alaptalan lett. Mi a mezőny előtt vágtattunk Zoóval és ezüst Porsche Boxsterjével, hogy ellenőrizzünk mindent. Szépen sütött a nap, kellemes, 28 körüli melegben suhantunk. A városból kifelé vezető főútvonalon álló Caltex benzinkútnál volt az első mérés: 50 métert kellett megtenni 15 másodperc alatt, amit kedvencemmel, az 1964-es Ford Falcon Pickuppal 4 ponttal nyert meg egy szimpatikus házaspár. Fog ez menni.

Az időellenőrzőn Peti csapata fogadta a mezőnyt. A Yungaburra Pit Stop egy kis település epicentrumaként működik, bájos Route 66 á la Australia-miliőben, vagyis sok zöld és madár, kevés por környezetében. A rendkívül barátságos tulaj és a személyzet kitettek magukért, kaptunk kávét, teát, finom sütiket és még egy öreg, egyedire restaurált, De Soto kisteherautót is kiállítottak, ami a tulaj testvéréé volt. Itt történt meg velünk az, ami egy időmérőnek csak a rémálmaiban fordulhat elő: egy madár ráült a fotocella prizmájára, és ott billegette szárnyait. Bele sem merek gondolni, mit kaptunk volna, ha ez Magyarországon előfordul…

Az itteni feladat trükkös volt: 2 métert kellett 1 másodperc alatt megtenni. Meglepően jó eredmények születtek, az első helyezett Pontiac Trans Am-csapat 1 századnyi eltéréssel hozta a győzelmet, hogy nem sokkal később, egy filléres tömítés szakadásának kijavítása miatt kihagyja a következő két szakaszt.

A Le Mans-feladat következett, vagyis nem fotocellára indult az időmérés, hanem a csapatok a kocsiból kiszállva egy nyomógomb lenyomásával adták a jelet, majd visszaugorva a 15 méterre lévő cellán gurultak át 20 másodperccel később. A Gallo tehenészet adott helyet és bioillatú környezetet a mezőnynek. A későbbi abszolút győztes, cobrás csapat 2 századdal aratta le a babérokat. Itt jegyzem meg, hogy itt, első alkalommal, újabb építésű, de nosztalgiát idéző kocsik is indulhattak a veteránokkal együtt, de jövőre (merthogy lesz megint Australia Classic) külön lesznek értékelve az oldtimerek és a fiatalabb járművek.

A vízesés miatt is hangulatos Mungalli időellenőrző ebédje ízletes és kiadós volt. Hogy ne zavarjuk az összképet, a mezőnytől kicsit távolabb parkoltunk le a Boxsterrel. Füves domboldal, gyönyörű, pálmafás környezetben – a napsütésben pedig ott várt a Porsche. Később aztán emlékezetes lett ez a parkolás…

A mezőny előtt haladva az a mi feladatunk a felállított pályát is ellenőrizni. A MaMu parkolóban 250 métert kellett 45 másodpercre teljesíteni úgy, hogy a célt előre nem lehetett belátni. Zolinak diktáltam karórámról az időt, amit „nullásra” csináltunk. A rendezők gyöngye indiántáncot járt örömében. A mezőny legjobbjai kicsit gyengébben, de holtversenyben teljesítettek. 5 ponttal aratták le a babérokat az arrafelé ritka márkának számító Peugeot talán legszebb modelljével, az 1966-os 404 C kabrióval egy 350 SLC Mercedes előtt.

Innisfailben egy iskola szervizútján, ahol a gyerekeket reggelente kiteszik, illetve felveszik tanítás után, Krisztina öccse, Éliás mérte a 45 métert, amit 11 másodpercre írtunk ki. A győzelemhez elég volt 8 pont a hatalmas, helyi gyártású Ford Falconnal induló csapatnak.

A nap legszebb feladata egy 1350 méteres, 111 másodperces, kisforgalmú úton volt. Itt ismét a kék-sárga Cobra legénysége lett az első. A fiatal srácok jól érezték a technikát és látszott, hogy értik a lényeget, 3 századnyi eltéréssel gurultak át a Dávid és csapata által felügyelt szakaszon. Vidáman elbúcsúztunk, jól elment a nap, gond nélküli 300 kilométert sikerült összehozni. Nem maradt más hátra nekünk Zolival, mint berobogni a cairns-i célba, és fogadni a mezőnyt.

Kikanyarodtunk az útra és elégedett mosollyal élveztük a kabriózást. Már kilométerek óta autóztunk, amikor Zoli elkezdett hadonászni és kiabálni - „kígyó, kígyó!” „Ne nyúlj hozzá!” Először nem értettem, miről van szó, mígnem a bal visszapillantón, tehát mellettem, megpillantottam egy gyönyörű, körülbelül 35-40 centis, zöld kígyócskát. Amíg én fényképeztem, Zoó kiugrott és egy cukornáddal letessékelte az aszfaltra az úttest felé tartó, mérgesen támadó állatot. El akartam kapni a farkánál, ahogy Bear Gryllstől láttam, de Zoli rám rivallt - „ez Ausztrália, itt ne legyél feltétlenül hülye!”

Hallgattam rá, de nem így a kígyó, amely villámgyorsan eltűnt a bal hátsó keréken keresztül „valahová” az autóba. Kissé idegesen mentünk tovább, nem tudtuk, hová lett az általunk mambaként beazonosított fenevad (egyébként később kiderült, egy ártatlan, de dühös természetű, fákon lakó kígyócska volt). Nemkívánatos útitársunk valószínűleg az ebédnél huppant a kocsira és az ajtókeretben keresett menedéket, majd azt elunva indult kalandozni a visszapillantóra. Nem mertük a kabriótetőt visszacsukni, hátha alatta van, azon is gondolkoztunk, hogy a klíma bekapcsolásával korlátozhatjuk az aktivitását. Féltünk, de a befutóra oda kellett érni.

Aztán csak leeresztettünk, estére majdnem el is felejtettük a kalandot. Gyors kiértékelést követően az ötcsillagos Shangri-La szállodában a svédasztalos vacsora után kihirdettük a szakaszok győzteseit.  Nagy volt a nyüzsgés, az élmények ecsetelése, feldolgozása elkapott minden részvevőt, sportszerűen megtapsolták a győzteseket. Hamar ágyba ugrottunk, vasárnap is kilenckor rajtol a mezőny.

Idejében kinn voltunk az indulásnál, gyors egyeztetés a fotósokkal és a filmesekkel, aztán elindultunk. Fegyelmezetten rajtoltak a csapatok is, már pontosan értették, mit, miért kell tenni, mi következik. Az első 1/100-as egy golf klub bejáratánál várta a mezőnyt: 70 méter, 12 másodperc. A két hibapontot autózó 1966-os Morris Cooper S-ét szívesen elfogadtam volna. Bukócső, Minilite-ok, dögös hang: ide vele! Marad álomnak…

A Rainforestation (nincs elírva, ez a neve) hegyi szerpentinen lévő murvás parkolójában volt az első dupla szakasz. A laza talajon körözve kellett 18, illetve 17 másodpercre érkezni. A meglepő, 6 pontos eredményt az addig még tök utolsó helyen végzett páros érte el, akik technikai problémák miatt csúsztak le jobb helyezésről. A másodikként érkezők 55 pontot értek el: van még idő edzeni a jövő évi versenyig.

Palm Cove tengerparti üdülővároska a képeslapokról ismerős tengerparttal és árnyas sétányával már a pályabejáráskor nagyon tetszett. Már csak azért is vissza kell majd jönnöm ide, hogy egy kis kávézó teraszán reggelizve éljek meg egy-két reggelt, naplementét…

A fogadalom után menni kellett tovább a fantasztikus tengerparti útszakaszon, ahová Zoliék helikopteres forgatást is terveztek. Természetesen Murphy szelleme is megjelent utólagos nevezőként az általa bevált és biztos befutóra tett szabályaival: jó félórás álldogálásra kényszerültünk egy teljes utat lezáró földmunkánál. Ausztráliában meglehetősen rossz a mobilos lefedettség, talán mondanom sem kell, hogy itt is némák voltak a telefonok, senkit nem tudtunk elérni. A rutin segített, eltoltuk 25 perccel az időrendet.

Az első időellenőrzőt a rajttól majdnem 100 kilométerre fekvő Thala Lodge-ban töltöttük el. Ez volt az egyetlen helyszín, amire némi keserűséggel gondolunk vissza. Az egyébként nagyon szép hotel keskeny utacskáján hatalmas forgalom akadályozta terveinket. A saját késés miatt már amúgy is rögtönöztünk, de pont ide találtunk ki egy gurulós feladatot. Szerencsére itt Peti irányított, és szenzációs megoldóképességének köszönhetően minden a helyére került. Megszületett a kontinens első „nullása”, amit Tom Casey és Tony Fox hozott össze egy 1996-os Cobra replikával.

A helikopteres filmesek igazi profik voltak, jó ütemben csípték el a mezőnyt, amit az összefoglalón szépen meg is örökítettek. Zoli és Krisztina már évek óta álmodozott arról, ha egyszer majd erre jön a verseny, legyenek légi felvételek.

Port Douglas meglehetősen nagy és nyüzsgő település. Házigazdánk ide álmodta meg tripláját, vagyis hármas feladatát. 60, 30 és még egyszer 30 métert kellett 20, 11 és 7 másodperc alatt teljesíteni. Bob, vagyis Robi, egy már kint született magyar srác nyerte két navigátorával, Aaronnal és Tracyvel. Hogy utóbbi kicsoda? Tracy még Trevorként kezdte a verseny első napját, majd kicsivel később lerakott egy tojást. Naná, tyúkról beszélek. A madár szalmabálák között ketrecben tette meg az 1952-es Chevrolet Pickup platóján az utat. A Chevy patinája, kinézete magával ragadó volt, de személyzete is bevetett mindent a hangulat és a figyelem felkeltése érdekében. Ha nem dumálják el az indulási idejüket, akár harmadikként végezhettek volna…

Hogy mi lett a triplán? 140 pont elégséges volt a győzelemhez. Jó volt látni, hogy veteránosok odahoztak egy TR 3-as Triumphot és egy 240-es Datsunt. Jönnek ők is jövőre.

Az ebédhez ismét gyönyörű szerpentin vezetett. Julattent, vagyis a Highlander fogadót szerintem jövőre is érdemes lesz bevenni a programba, mert a magas szintű vendéglátást normális árakon mérték. Az ország egyébként nagyon drága, egy kiló cseresznye 3000 forintnyi ausztrál dollár, a paprika 1500, 1,2 liter kóla kábé 600, egy kiló banán (a legolcsóbb helyen) 350. Hozzáteszem, ez mind ott terem…

A következő útszakasz is tetszett, a hosszú, végtelen egyenesek ellenére is. A sebesség felső határa 100 km/h, és bizony elég komolyan ellenőrzik, a büntetések is fájdalmasak. Egy országúti parkolóban volt a közeli Lake Mitchellről elnevezett szimpla. Nehézsége az volt, hogy az 50 métert 7.5 másodpercre írtuk ki.  Ismét a Peugeot jött a legjobb helyre (8 pont).

Errefelé már sokkal kisebb volt a forgalom, a lakott települések elmaradtak, csak elszórtan láttunk házakat, gazdaságokat. Feltűntek az első termeszvárak és mangótelepek, hirdetőtáblákon pedig már olvasni lehetett, hogy errefelé kávéültetvények is vannak. Mi a Jaques családhoz mentünk. Az angollal alapvetően sok problémánk volt, mert annyira kódolva volt az utcák emberének beszéde, hogy legszívesebben fordítógépet használtam volna.

Ittunk egy jó kávét, de előtte átbeszéltük a filmesekkel, hogy a telephez tartozó sárkányrepülőkről mit vegyenek fel. A hangárban négy gép várta a vendégeket: jó ötlet két kávé között fentről is megtekinteni a hatalmas birtokot. A kifelé vezető útra tettük a verseny leghosszabb szakaszát, a három kilométeres szimplát, amire 333 másodpercet adtunk. A mezőny másik 350-es Mercije egy hibaponttal érdemelte ki a szakaszdíjat.

A napközben összeszedett késésből elég szépen lefaragtunk, de egy feladat még hátra volt. A környék leglátogatottabb idegenforgalmi látványossága a híres Kuranda vasút végállomása köré épített falucska. Lakói alig vannak, az üzletek ellenben számtalan mennyiségben csapolják a zsebeket, kínálják a látványosságokat. A függővasút buszparkolójában volt egy visszafordítós, bójákkal kirakott szlalompálya. Eredetileg 33 másodpercet adtunk meg, de 45-re kellett módosítani a nehezen forduló nagytestűek miatt. A szakaszt egy Ford Escort RS 2000-es 8 ponttal hozta.

A hegytetőről lezúduló mezőnyt tekintélyes tömeg és a helyi Porsche-klub 11 kocsija várta Cairnsben. Sok fotós és filmes nyüzsgött, Zoli és Krisztina fogadták a beérkező csapatokat, adták az interjúkat. Hátra volt a díjkiosztó. Peti és Dávid a szállásra siettek, hogy kiértékeljék az eredményeket, míg én a befutó környékén maradtam és visszarendeztük a terepet.

Már javában folyt a vacsora a Shangri-La báltermében, amikor betoppantunk. A kivetítőn unalomig ismételték a fotósunk harminc képét. Vártuk, hogy történjen valami. A már-már bóbiskolós hangulatba vágott rendet Ausztrália legismertebb, legsikeresebb ralisának, Ross Dunkertonnak az előadása, akinek felesége maga is részt vett mitfárerként egy Karmann-Ghiában. Lisa eleinte szkeptikus volt és nagyon kereste a kákán a csomót, de a végén komoly dicséretet kaptunk tőle is. Ross profi előadását megtapsolták, így legalább megjött a hiányolt alaphang.

A díjkiosztón rendkívül sportszerűen viselkedtek, mindenkit megtapsoltak, gyakran éljeneztek. Senki nem tudta, hogy a végén még jön a filmes összefoglaló. Bombaként hatott, igazi vastaps fogadta. A színpadról lejövő Zolit félúton aztán még megállította egy újabb, még zajosabb taps, mindenki állva fejezte ki elismerését. Nemcsak Zoli szeme párásodott be…

Mindenesetre mi már tervezzük a következő ausztrál versenyt.

Noszvai András