Egyszer az életben

2013.01.26. 06:58
39 hozzászólás

Milyen buta halál már buszbalesetben elpatkolni – nyilallt belém egyszer csak, ahogy meg-megcsúszó hólánccal küzdötte felfelé magát a King Long a Turini hágó irányába. Közvetlenül az ablakom alatt még három szint látszott a behavazott, szorosra fűzött szerpentinből, az minimum harminc méter, a szakadék alja ködbe vész. Megint moccant egyet oldalirányban a busz hátsó tengelye, nekem meg eszembe jutott, hogy amikor megérkeztek hozzánk az első kínai buszok, a volánosok azt terjesztették, hogy a kerékcsavarok olyan rövidek, csak három menet fog.

Vajon elbír egy ilyen vékony szalagkorlát egy ekkora buszt?

Nem is kell eltörnie semminek, elég egy hófödte kátyú vagy egy alámosott, letöredezett aszfaltdarab, egy kerékkel már le is csusszantunk a latyakban az útpadkára. Megdől a rozoga minibusz, kibillen az egyensúlyából, és vidáman bucskázunk lefelé. Tán pont a minket követő fekete VW Transporterek egyikére pottyanunk; kábé hat méterrel alattunk van most az egyik, jól palacsintává lapítjuk.

Az első puffanást talán még túlélem, legfeljebb a kétes minőségű bőrrel bevont kartámasz töri el egy-két bordámat. De ahogy bukfencezünk lefelé, jönnek a csomagok a polcról. Egy krokodilbőr ridikül kilincse beakad a fülcimpámba, és leszakítja. Így jártam, Niki Lauda és Van Gogh társaságába keveredtem hirtelen, bár ha megkérdezik, hogyan történt, legfeljebb egy ridikülre hivatkozhatok. Az öröm nem tart sokáig, már a második szintnél járunk, és nincs megállás.

A bodega már teljesen összeroncsolódott. Csang bácsi nem szólt a műszakvezetőnek, amikor fröcskölt a CO-gép és vacakul hegesztette oda a zárt szelvényt a gyárban, így az tőből kiszakad és átszúrja a combomat. Van, aki rosszabbul jár, például aki a kezemből kirepült tükörreflexes gépet kapja a nyakába, de várjunk csak, mi száll felém a levegőben? Egy strasszos tokba bújtatott iPhone fele: az előző bukfencnél törhetett ketté ilyen szépen, így most érsebészi pontossággal találja telibe a halántékomat. Ez már lekapcsolja a villanyt, röviddel, mielőtt feltrancsírozna az üléstámla a mögöttem utazó debella állat súlya alatt.

A fekete kisbuszok megszállták Monte Carlót

Szóval nem valami dicső halál a buszbaleset, de panaszkodni úgysem fogok már. Nincs is okom rá, harminchárom és fél év alatt sok szép, és még több csúnya dolgot láttam, tapasztaltam, sokan száz év alatt nem gyűjtenek ennyi élményanyagot. Remélem, a fél iPhone behatolása előtt legalább az előzetes még lepereg az életem filmjéből. Aztán talán kapok még egy harminc másodperces flekket a híradóban, és poszt is lesz biztosan. Remélem, Koncz Jani írja, azt páran megkönnyezik majd. Vagy Csikós, és akkor mindenki elkésik a temetésről, mert még nem ért a végére, de félbe hagyni nem lehet.

Pedig olyan szépen indult minden. A Nizzába tartó gépen Jacky Ickx mögött utaztam pár sorral - mindig csodálattal vegyes tisztelettel nézek fel az öregekre, akik a HANS és KERS nélküli időkben autóztak nagyokat. Nem mintha puhánynak tartanám a mai Monte Carlo rali mezőnyét, amit éppen el szeretnék csípni a hágón, de per pillanat nem tudnám megmondani, kiket fogunk harminc év múlva olyan áhítattal emlegetni, mint ma Ari Vatanent vagy Juha Kankkunent. Rendben, Loeb a kilenc bajnokságával beírta magát a történelemkönyvbe. Annak ellenére, hogy az ő lelkén szárad a rali vb elunalmasodása, minden tiszteletem az övé, bár nem tartom akkora arcnak, mint mondjuk Marcus Grönholmot. Persze most is ő vezet, mármint Loeb, pedig lassan már csak hobbiból autózik, idén mindössze négy ralin indul.

Kicsit piszkos

Amikor a monacói hotelben a forgóajtónál kimért léptekkel Carlos Sainz jött szembe kék volkswagenes dzsekiben, még tele voltam reményekkel. A reggelinél Jari-Matti Latvalával együtt álltunk sorban, aki tavalyelőtt megautóztatott Angliában. A szálloda előtti parkolóban pedig szíven döfött egy Miura. Nem is értem, miért van görcsben a gyomrom ebben a nyomoronc buszban, hiszen tegnap titokban megérintettem a vérvörös Lamborghinit. Mit várok még az élettől?

Géniusz vagy, Marcello Gandini

Délelőtt, amikor lementünk a szervizparkba, tengernyi élmény tolult fel bennem. Alig pár méterre onnan, ahol most a Michelin gumis kamionja parkol, szervizeltünk mi is két éve. Az egy kicsit másféle rali volt, de ugyanúgy pörgött a racsnis kulcs, mint itt most. Akkor a lengyel srácok megfáradt Pajeróján állítottunk szelephézagot bajtársiasságból, nehogy ezen múljon, hogy elviszi-e őket Bamakóba, most a Michelin kitelepült bázisa tölti be a placcot. Van némi kontraszt.

Van néhány gép, ha egyszerre sok gumit kell szerelni

Félbe kell szakítanom az ábrándozást, megállt a King Long. Nem férünk el egyszerre a szembe jövőkkel. Kikerülnek minket, megint megrázza a bódét az életéért, illetve a miénkért küzdő hajtáslánc, de nem mozdulunk, csak oldalirányban. Még egy próbálkozás, de a helyzet csak romlik. Szerencsére most a jobb szélen van a sziklafal, és arrafelé oldalazunk. Én nem látok sok esélyt, de a sofőr nem adja fel, amíg centikre az út szélétől meg nem állunk.

Inkább gyalog, mint ezzel tovább

Hurrá, elakadtunk! Őszinte örömöt érzek, amikor megroppan a hó a talpam alatt. Hátizsákomban a fotós cucc, négy kilométerre a Turini hágó, hamarosan indul a mezőny. Páran maradnak taszajgatni a buszt, de amikor meglátom, hogy elhagytuk a bal oldali hóláncunkat, inkább nekiindulok gyalog. A mezőny második felét talán még elcsípem. Aztán úgyis még két kört mennek ezen a gyorsasági szakaszon.

Ahogy a friss hegyi levegőt szívom, kitisztulnak a gondolataim is. Ember, a Monte Carlo ralin vagy, az egyik legveretesebb motorsport eseményen. Százkét évvel ezelőtt, gondolom, azért hozták ide az autóikat a legnevesebb gyártók, hogy a monacói gazdagoknak az orra alá tolják a portékát, lám, hóban-sárban is elboldogulnak, mit nekik a közút. Ma kicsit másról szól a rali, de az előkelő hangulatból egy kicsi még megmaradt.

Íme, a leglassabb Formula 1-es kanyar

Monaco az a hely, ahol egészen természetesnek tűnne, ha a Rollereknek, Bentley-knek először csak az orra kanyarodna be a sarkon, az autó többi része meg csak utána, mint a rózsaszín párducos rajzfilmekben. Itt a pincér célszerszámmal, morzsakaparó félhüvellyel jár körbe a desszert szervírozása előtt, hogy a kenyérről lepattant három apró morzsát eltávolítsa; nem várható el, hogy a szorbét összepiszkított terítőn fogyassza el az ember. És amíg az urak a szorbéval foglalatoskodnak odalent, addig a srácok (és csajok) az 1600 méteres hágóra kaptatnak felfelé. Egyesek tüsszögő, durrogó gépekkel, mások szuszogva, fújtatva, gyalog.

Persze nem én vagyok az egyetlen, falkákban zarándokol felfelé a nép, kerülgetve az út szélén parkoló autókat, és az igazán kemények sátrait. Amikor két kilométeres távolságból meghalljuk az első rekedt motorhangot, mindenki visszavált egyet, és megkétszerezi a tempóját. Az elsőkről lemaradunk, de úgyis lesz még két kör, nyugtatgatjuk magunkat.

Azért megérte felmászni ide

Az igazat megvallva, nagyobb izgalom volt feljutni a Col de Turinire, mint nézni a versenyt. A legjobb helyekről két kanyart lehet belátni, úgy, ahogy, a percenként érkező autók pedig szemmel láthatóan lábujjhegyen közlekednek, talán minden tizediknél látszik csak, hogy keményen odateszi magát. A hangulat viszont fergeteges: amikor éppen nem futballindulókat énekelnek a franciák, beindítanak egy láncfűrészt, és túráztatják, mintha raliautó lenne. Sötétedéskor felcsapnak a tábortüzek lángjai is, és előkerülnek a tűzijátékok, jelzőfények – nagy a buli.

Hölgyeim és uraim, a Col de Turini

Kattogtatom a gépet és áldom a sorsot, hogy az utolsó kilométereket gyalog tettem meg, így még lendületből fűt a szervezetem. Vannak, akik sarkkutatói szerkóban dacolnak az időjárással, ők megfelelő ruházatot választottak, de a többség már reszket a hidegtől. A havazás esőre váltott, ami még jobban áztat, embert és utat egyaránt.

Túlsúlyban voltak a franciák

A pályán a húszcentis széttúrt hó kezd átmenni latyakba, és ahogy kinézek a fényképezőgép mögül, rájövök, nem gyávaságból óvatoskodnak a versenyzők. Nem véletlenül hajtogatják állandóan a Monte Carlo ralival kapcsolatban, hogy a folyamatosan változó körülmények miatt olyan kiszámíthatatlan. Csak éppen más olvasni és más megtapasztalni. Lent a tengerparton hat-nyolc fok és eső volt, onnan indult a mai etap is. A hegyoldalban hirtelen váltott át az eső havazásba, fent a hágón pedig éppen valami jeges esőféleség szitál a nyakunkra a mínusz kettőben. A hegy északi oldalán meg, gondolom, még hidegebb van, ott helyenként jegesre fagyhatott az út. És erre mondták azt a michelinesek odalent, hogy idén legalább nem kell agyalni a gumiválasztáson: egyértelműen a szögessel kell menni, amíg van belőle.

Mind fekete és kerek

Ide kívánkozik Juha Kankkunen mémmé vált válasza az 1999-es finn rali 23. gyorsasági szakaszának végéről, ahol azt kérdezték tőle, milyen gumival ment: fekete, kerek Pirellivel. Akkoriban még a mostaninál is nagyobb titkolózás ment a gumikérdés körül, de tavaly óta a fekete, kerek Michelin lehetne az univerzális válasz, mivel azzal megy a WRC-mezőny eleje; itt Monte Carlóban konkrétan tizenegy autó.

Ezt a négyféle gumit fogják használni idén a WRC-s nagyfiúk


Amióta a szabályok módosítgatásával megpróbálják a ralizást környezetbarátabbá és elérhetőbbé tenni – mindkét törekvés nyilván csak relatív skálán értelmezhető – a gumifejlesztés is más irányba fordult. A tapadás mellett az élettartam is egyre fontosabb szerepet játszik, amire a legjobb példa az idei Monte Carlo rali.

Autónként ugyanis összesen negyven gumit használhatnak a versenyzők itt, amit a legjobb tudásuk szerint kell beosztani. Elsőre soknak tűnhet a tíz garnitúra, de egyrészt több mint kétezer kilométer a táv, ebből közel ötszáz gyorsasági szakasz, másrészt a negyvenből összesen húsz lehet szöges gumi, pedig a versenyzők idén a legszívesebben mindenhol azzal mentek volna. De mivel spórolniuk kellett a gumival, sokszor vegyes kombinációt, négyből két szög nélküli téli gumit használtak.

Idén Monte Carlóban ez volt a nyerő gumi

A szöges gumi itt Monacóban persze nem lehet olyan, mint amilyet a svéd ralin használnak. Itt a fémbütykök csak az abroncs két szélén vannak, és legfeljebb 15 milliméteresek, s itt maximum két milliméternyit lóghatnak ki a futófelületből. A svéd ralihoz gyártott gumik és bütykök hamar tönkretennék az itteni aszfaltot, egyéb problémákról nem is beszélve.

Nem csak ezeket az aprószöges gumikat gyártja a Michelin exkluzívan a Monte Carlo ralihoz, de van egy Michelin Pilot Sport SS2 (super soft - szuper lágy) keverékük, amit csak az itteni alacsony hőmérsékletekhez használnak. Persze brandépítési okokból ugyanazokat a típusjelöléseket (Pilot Sport, Pilot Alpin A4) írják a versenygumikra is, mint a legjobb utcai abroncsaikra, de ne higgyük azt, hogy ezeknek a gumiknak sok közük van a szériaautókhoz gyártottakhoz. Szép is lenne, ha négy-ötszáz kilométer alatt ledarálnánk egy szettet – nagyjából ennyire vannak belőve ezek a versenygumik.

Ebben éppen nincsenek szögek

De amióta a viszonylagos tartósságnak ekkora szerepe van a WRC-abroncsok fejlesztésében, egyre több technológiát tudnak átvenni az utcai gumikhoz - mesélte a michelines Pascal Parrent a szervizparkban. Az egyik élő példa a Twaron, egy ördögi erős aramidszál, amit először a jordán ralin alkalmaztak az abroncs szerkezetében, hogy kevesebb defektet szedjenek össze a sziklás talajon, mára pedig már benne van a komolyabb utcai Michelinekben is.

Rali-nézőként meg kell szokni, hogy aki fent a hegyen, egyenes adásban kapja az arcába a latyakot, az értesül utoljára a történésekről. Mi is utólag tudtuk meg, hogy a verejtékben úszó pilóták közül többen is azt nyilatkozták a Col de Turiniről lejőve - ez volt életük legkeményebb gyorsaságija, sosem mentek még ilyen nehéz körülmények között. Az egy dolog, hogy a tapasztalt rókák állítása szerint a kilencvenes évek közepe óta nem volt ilyen kemény havazás és hideg a Monte Carlo ralin, de mivel a Turini hágón át vezető három gyorsasági szakasz az utolsó öt között volt, a leginkább alkalmas szöges gumik is fogytán voltak az autók többségén.

Egyszer minden tönkremegy

Legyinthetünk arra, hogy a nézők csak hólánccal voltak képesek felmenni, de a Col de Turinin át vezető első gyorsaságit megnyerő Bryan Bouffier közel 24 perces ideje a 23,5 kilométeres szakaszra magárét beszél. Hatvanas átlagot sem tudott hozni, ami a WRC-ben olyan, mintha mi harminccal mennénk a városban. Én életemben először voltam a Col de Turinin, nincs összehasonlítási alapom, csak amit videókon láttam, de azt azért lehetett érezni, hogy az eredetileg kétmilliméteres, útközben elszikráztatott bütyköcskék nem sokat értek a sűrű latyakban. Egy sima téli gumival pedig – még ha a világ legjobbja is – küzdelmes lehetett a háromnegyedében hófödte szerpentin.

Van egy hangulata az éjszakai ralinak

A második menetre már besötétedik, így nem csak azért töltheti meg didergő szívemet a meleg boldogság, mert havas ralit nézhetek a Col de Turinin, hanem mert mindezt sötétben tehetem. Hiszen akit egy kicsit is érdekel ez a furcsa sportág, az büszke elégtétellel vési be az életben látni kívánt dolgok listájának előkelő pozíciója mellé a vastag pipát, amikor a szakadó esőt átdöfi a kilencszeres rali világbajnok szúrófénye. Loeb szolid durrogással átcsörtet a flikkflakkon, óvatosnak tűnik, de marad mögötte egy kis versenybenzin-szag.

Dani Sordo, aki végül harmadiknak futott be

Aztán jönnek a többiek - nem mindegyik autóról tudom megállapítani, ki ül benne, csak ha sikerül lekapni a fényképezőgéppel a hátsó oldalablakot. Talán tíz autónyit bírok ki a cudar időben, de nem csak én vagyok vele így, oszlani kezd a tömeg. Én bemenekülök az óvóhelyre, a Michelin vendégeinek fenntartott sátorba, ahol időközben mindenki a ruhái szárítgatásával van elfoglalva, mivel hamarosan indul a transzferünk vissza a városba.

A busz felé igyekezve láttam, hogy a mezőny második fele már civil tempóban ment végig, úgy tűnik, valami történhetett, etapot csináltak a gyorsaságiból. Később tudtuk meg, hogy néhány néző becsúszott egy árokba, és a kisebb baleset miatt kellett lefújni a szakaszt, de egyben ez is volt az utolsó gyorsasági, a többit törölték. A hivatalos verzió szerint túl sok volt a néző, de talán az is elősegítette a döntést, hogy a nagyobb nevek közül hárman is összecsukták az autójukat: Novikov, Latvala és Hänninen.  A helyszínről hazafelé tapasztalt irgalmatlan közlekedési káosz után egyáltalán nem csodálkozom a döntésen, hiszen az egyetlen úton, amin a nézők falkákban igyekeztek a Col de Turini felé, kellett lejönnie a versenyzőknek az este másik gyorsasági szakaszáról, ami valószínűleg közel lehetetlen volt.

Azt hiszem, a következő években meg kell szoknunk ezt a marcona pofát

Loeb hetedszer is megnyerte Monte Carlót, a másik Sébastien Ogier lett a második, Dani Sordónak jutott a harmadik hely. Mivel a kilencszeres világbajnok idén csak négy futamon indul, a bajnokság szempontjából vehetjük úgy is, hogy Ogier nyert, ami nem meglepő, de az, hogy a Volkswagen olyan autót tudott alá tolni egyből az első versenyen, amivel ezt az eredményt magabiztosan hozta, minimum elgondolkodtató.

Ahogy éjjel a szétázott cipőmet hajszárítóztam gatyára vetkőzve a hotelszobában, megállapítottam, hogy a mai is az élmények egy egészen speciális típusába tartozik. Ezek azok, amelyekre éveken át vágyik az ember, aztán amikor végre megtapasztalja, rájön, hogy valami irgalmatlan nagy szopás, mégis derűsen viseli a megpróbáltatásokat, mivel tudja, hogy a kevés kiváltságos közé tartozik. És ha túl van mindenen, jó lesz majd elmesélni.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.