Valaki egyszer azt mondta, hogy a TC-nél nem dolgoznak normális emberek, csak mániákusok. Ezt ugyan kikérem normális kollégáim nevében, de rám kétségtelenül igaz. Gyerekkorom óta be vagyok oltva autóval, és az egyik első személyes sikeremnek azt tartom az úton, hogy ezt a családommal is elfogadtassam, amikor úgy kilenc éves koromban kisírtam édesanyámtól egy 1977-es Svájci Katalógust.
Aki nem ismeri a szubkultúránkat, annak elárulom, hogy ez az évente megjelenő vaskos szám- és fotóhalmaz, amelyet az Automobile Revue ad ki minden évben, az autóbuzéria bibliájának számított, amióta csak létezik. Most is itt fekszik az asztalomon az aktuális kiadás - még az internet korában is ez a legbiztosabb referencia, ha műszaki adatokról van szó -, és minden év tavaszán megrendeljük az újat. A net előtti korszakban viszont nem is nagyon volt más megbízható adatforrás, ahonnan a világ minden szériagyártású autójáról meg lehetett tudni az alapvető információkat.
Kiskölökként viszont az ragadott meg benne a megboldogult műszaki antikváriumban, a Bartók Béla út elején, hogy minden autóról volt benne kép, és azt is megtaláltam, hogy hány lóerős és mennyivel megy. Autóskártyázás közbeni okoskodás-háborúban az ilyen tudás felbecsülhetetlen érték egy harmadikosnak, már csak el kellett sajátítani a Tudást.
A használt katalógus egy nagy vödör pénzbe került – ha jól emlékszem 300 forint volt 1983-ban, amikor egy jó fizetés is négy számjegyű volt – de végül csak az enyém lett, és a következő hat évben le sem tettem, amíg a zsebpénzemből be nem szereztem a 84-es és 88-as kiadásokat is. Ez egyrészt meglátszik az állagán, alaposan megsárgult és teljesen elengedett a kötése, másrészt viszont a kiadvány alapos megismerése után lett néhány kedvencem.
Ilyen volt a Nissan Skyline, különösen a szépséges kupé: a hátsó kerekek felett elegánsan felfelé törő él, az amerikai fazonú orr és az európai autókra jellemző arányok már akkor lenyűgöztek. Pedig aki a 80-as években olvasott magyar autós újságot, az még úgy tudhatta, hogy Japánban csak zörgő hulladékhegyeket gyártanak.
Aztán a Skyline néhány évtizedre kikerült a képből – később jobban érdekeltek a V12-es hármas BMW-átépítések és a Formula 1 műszaki csemegéi – míg a TC-nél össze nem futottam néhány más fanatikussal, akik japánautológiából nálam sokkal magasabb szinten képzettek voltak. Csikóssal, aki Japánban élt gyerekkorában, ezért mindenre emlékszik ami akkortájt a szigetországban történt. (Nem mellesleg itt írt is a Skyline legendáról egy nagyszerűt.) Karottával, aki a Hangyász (és az azóta méltatlan módon Németországba hurcolt Elnöki) miatt Datsun-fertőzöttként éli az életét az elmúlt másfél évtizedben, és persze Tocival, akivel szintén könnyű japán autókról beszélgetni, bár mostanság épp egy BMW-vel szenved.
Így került szóba nemrég a C110 kódjelű Skyline, azon belül is a Kenmeri, a gyerekkori kedvenc. Ez a fura becenév új információ volt számomra: mint kiderült, azért hívják Kenmerinek, mert a korabeli japán reklámokban egy kedves amerikai szerelmespárral, Kennel és Mary-vel reklámozták, de ez a japán hangzókészlet és az angol nyelv részleges inkompatibilitása miatt torzult. Rossz szokásom, hogy minden hülyeségnek utánanézek a neten, és a gyerekkori emlékek miatt a Kenmeri az átlagosnál is jobban foglalkoztatott. Kiderült, hogy nem csak én szeretem a 70-es évek japán autóinak jellegzetes stílusát, de másoknak is bejön a C110: a típus, különösen a kupé változat mára kultusztárgy Japánban, bár a sportos GT-R a legismertebb, amelyen sajnos pont a hátsó kerekek környékét sikerült elrontani a sárvédőívek átszabásával. Viszont ezzel lehet gyorsan menni, főleg ha - ahogy szokás - a motorját az eredeti kétliteres sorhatosról a későbbi Skyline generáció egekig tuningolható turbómotorjára cserélik.
A Ken-Mary párosból Mary még egy érdekes sztorival is szolgált. Kiderült, hogy a tiszta arcú lány – civilben Diane Krey – egy Japánban állomásozó amerikai pilóta gyermekeként élt Japánban, így került a reklámfilmekbe, amelyek szinte azonnal sztárrá tették. Egy interjúban nemrég azt mondta, még a császár is tudta, hogy kik ők, ami arrafelé tényleg nagy dolog. A kaland azonban nem tartott soká: miután a Kent játszó színész, a szappanopera-sztár Jimmy Zinnai motorkerékpár-baleset áldozata lett 1975-ben, Diane pedig hazautazott az Egyesült Államokba.
Ken és Mary szerepét ezután mások játszották a japán reklámokban. Diane japán karrierjét az Egyesült Államokban senki nem ismerte, és mivel egy csinos fehér lány, aki Japánban annyira kilógott a tömegből, Amerikában sokkal átlagosabb jelenség, egyszerű átlagemberként élt a következő harminc-egynéhány évben, középiskolai tanárként, Sacramento közelében.
Egész addig, míg ki nem derült, hogy egy tanítványa ismeri a C110-es Skyline-t és a hozzá kötődő reklámokat, így felismerte benne az egykori reklámhőst. Krey mostanság többször visszatért Japánba, ahol máig ő Mary: a Kenmeri Skyline rajongói vele fotózkodnak és az autogramjáért állnak sorba.
A képeket nézegetve az az érzésem, az öreg Skyline eleganciája nem kopott az idővel, pedig az idén már negyvenöt éves. Sajnos nem valószínű, hogy élőben valaha is láthatom. Ez egyike azoknak a csodáknak, amelyeket a japánok csak maguknak készítettek, és mivel a szigetországban hamar jutnak el a roncstelepig az autók, ma már ott sincs belőle túl sok.
