Essen, szedelődzködés, kivonulás

Sokan várták a vasárnapot, hogy majd a végén jönnek azok a vásárlók, akik addig csak tipródtak, és nyilván akadtak ilyenek is szép számmal, de úgy látom, a legtöbb üzletet szombaton kötötték, akkor is volt a legnagyobb nyüzsgés a szalonon.

Én délelőtt még elmentem vásárfiát lőni a gyerekeknek, feleségnek, s mivel végre hétágra sütött a Nap és ultramarinkék volt az ég, a szabadtéri placcokat is megnéztem újra. Mert – ahogy Linczy fogalmazott – a töméntelen AutoCAD-ből kihúzott autó nyomasztó tökéletessége után itt, a kinti placcokon vannak az igazi autók, az Allwetterfahrzeugok, daily driverek, dühös harcosok. És valahogy nekem ezek a legigazibbak mind közül.

Még mindig égeti a zsebem a pénz, rettenetesen, de egy jókora részével lógok, ami marad, az pedig nem autóra kell, hanem józan dolgokra, de újra meg újra eljátszottam minden nap a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis elkölteném – nyilván odaadnám én is a kétezer euró előleget, ami nálam van, aztán a többit átvételkor. Mert délelőtt még mindig megvolt a Renault Dauphine Gordini 1,1-es, 90 lóerős motorral, kopottan, ütötten, a világ legszexisebb módján terpesztő hátsó kerekekkel 15 ezerért. Egy pillanatig nem tudnék utálni egy ilyet. Vagy ott van egy ötössel többért egy olyan, a tetején keresőlámpát hordó, becsövezett, 152 lóerőre felhúzott Volvo PV544, amilyennek Tom Trana versenyzett. Hátul horpadt, a ködlámpákat széthajtott AWAB-bilincsek tarják, amelyek végét egyszerűen belepopszegecselték az amúgy tökéletes állapotú maszk krómszegélyébe, de akkor is. Mekkorát lehetne ezzel élvezni! Aztán feladom, fogadalmat tettem meg aztán otthon még így is túl sok az autó.

Körbejárkálok annyi csarnokot, amennyit a cipőtalpam átlyukadásának veszélye nélkül még merek, mert Essen súlyosan hatalmas. A fenti szinteken mindenütt kint vannak a „Sold”, „Verkauft”, „Verkocht” feliratok az autókon, tippjeim szerint a kocsik negyede-harmada már így állt kint déltájban. Elment a csodás Fiat 500 Abarth. Eladták az egyik sárga Lámporcsíni Miurát, ahogy a németek mondogatják mellette borzalmasan. A kombi 500-as a bambuszfonat-utánzattal az oldalán is elkelt. Az egyik Alfa Giulietta Sprint is. A narancssárga BMW 3.0 CSL Batmobile szintén. Nini, elvitték a 140-es Bálna S osztályt ezüstben, ezt nem gondoltam volna. Persze, maradt portéka eladatlan, de azért nem gondoltam volna, hogy odafent ennyire repkedtek az eurókötegek, hiszen nálunk, lent az 1A gödrében, ahová csak sarkkutatók merészkednek, reggel már egy óriási 9900 eurós feliratot tettek ki a harmincévnyi svédországi múzeumban való pihenés után idetalált, alsó lámpás, csillogó fekete, gyönyörű belsejű, guszta külsejű, használatra rendbe tett 1950-es Morris Minorra, pedig 17 850-ről kezdte a börzét. És az alsó lámpás ebből nagy ritkaság, pláne bal kormánnyal.

Meglátok még egy-két érdekességet. Például egy ártatlankék Alfa Romeo 33-ast, pont abból a másfeledik szériából, mint az enyém, csak ez egy buta, fekete lökhárítós, lemezkerekes, szárnyatlan, ványatag 1,3-as kivitel, nem a lángot köpő, mint az enyém. Miiiicsooooodaaaaaaaa? 17 500 euró? Ezek betegek. Aztán tovább olvasok: Best of Show Bruxelles 2017, 1100 km, almost new. Aha, értem is meg nem is... Nekem speciel egymilliárdszor jobban kéne (én nagyjából mindennél itt Essenben) az az MG, amit nem sokkal Naményi Petiék Cecotto-árudájától odébb fedezek fel. Nem akármilyen MG ez, hanem egy háború előtti PA sportkocsi, álomszép, lemattult, kicsit horpadt, hetvenévnyi boldog használat nyomát magán viselő állapotban. Nagy stand is van körülötte, ennek egy alkatrésze olyan szép és művészi, mint itt sok másik autó, kompletten. Nehéz felfogni, hogy ez itt egy olcsó kocsi, olyan 50 ezer euró lehet, a háború utáni TC, ami kamasz korom óta óriási kedvencem, és kvázi ugyanez a kocsi, ugyanis 30-35 között mozog. Ha egyszer embert is kell ölnöm, vagy ami még rosszabb, beállnom könyvelőnek, akkor is lesz még egyszer egy ilyenem. Ez lehet a Nirvána. Hogy értsétek, mi nekem a Nirvána: 1250 köbcenti, 50 lóerő, 125-ös végsebesség... Nem érdekel.

Visszaérek a csarnokunkba, mert lassan pakolni kell. Nini, eladták a Minort, persze nem csoda, ennyiért valaki felmarkolta vásárfiának. Elment a gyönyörű Renault 16-os is meg egy rakás másik autó, azért az ötöde az itteni készletnek is új gazdára talált. Közben kiderül: Fehér Gergő és Linczmayer Balázs is elnyomták a Willisits Vilmosék készítette villany-Minit, csak a Porsche 911 Turbóra nem lett vevő. De délután akörül is volt azért nyüzsgés.

Öt óra, elkezdik tologatni az autókat, egy De Loreanhez viszek féktisztítót, kis crovát, mert nem indul, de valami gyújtásprobléma van inkább, mert erre se indul. Telik a csarnok zajjal, füsttel, mi is elindulunk a trélerekért Linczyvel. Egy órán át verekedjük magunkat vissza, Essen ilyenkor, a börze végén olyan, mint a háború után lehetett, teljes a káosz, hiszen Európa összes autószállítója itt csoportosul és mind be akar menni a csarnokokhoz.

A kapunál kiderül: teherautók csak hét után mehetnek be, addig csak azok az autók távozhatnak, amik a lábukon jöttek. Félreállunk jó magyar módon a forgalomtól elzárt területre, de ebben a káoszban fel se tűnik az őröknek. Berohanok a Pontonért, kiszáguldok vele, rántjuk ki a trepniket, fel a szállítóra, négy profi gurtni hat perc alatt fent van, így ni.

Ide tartozik, hogy a Cecotto nem ment el Naményi Petiéknél, és kiderült: annyira későn állt neki szervezkedni, hogy valami utolsó pillanatos trélerhelyen jött ki a paradicsompiros M3, hiszen a saját autószállítóját már odaígérte nekünk és nem akarta megszegni a szavát. Ezt én csak itt, Essenben tudtam meg. Hazafelé úgy gondolta, elég lesz a kísérőautó, mert a Cecotto biztosan elmegy. Hát nem ment el, mert 110 ezer euró még az itteni habzsi-dőzsi-csapatnak is megfekszi a gyomrát. Tehát két autó lett hirtelen egy trélerre.

Szerencsére (Peti nagyvonalúságával) megoldódott a helyzet, mert délután összeültünk, és azt mondta - „a Ponton el van adva, az ne menjen közúton, mert várják. Jó az idő, talán nem is baj, ha átmozgatom a Cecottót, 1200 kilométer nem árthat neki, menj te Berlinbe, majd találkozunk kedden, amikor visszahozod a trélert!” Nagyvonalúság a köbön, köszi Peti. Készültem ugyan arra, hogy Dezsővel lenyomok még egy utolsó ötszáz kilométert, de tény, a viszonyunk ismeretében jobb ez így, mert félek, hogy egy tűzgolyóval gurultam volna be a berlini udvarba, s ordítva henteregtem volna az aszfalton, hogy eloltsam a ruhámat, miközben ijedt villanásként sercegő molyok távoztak volna a lassan golyóvá olvadó autó belsejéből. Így, lekötözve kisebb az esély, hogy tenni tud ellenem valamit.

Tehát most már itt vagyok Mettmannban, a szálláson, ha ezt a cikket elküldtem, elhúzok végre enni valamit, bedobok két sört. Aztán holnap kelés, indulás, vár Berlin!

A szponzorációt köszönjük a Mercedes-Benz Hungáriának, az autószállítót pedig Naményi Petiéknek a Bavarian Classicstől.