Kedves mindenki, beszélnünk kell erről az elfeledett dokuról

Hogyan lett az amerikai autógyártás szülőföldjéből, Flintből, pár év leforgása alatt egy gyárait vesztett, néptelen házakkal teli boldogtalan város? Tudok egy nagyon jó dokumentumfilmet, amiből megtudhatod, de leginkább azt, milyen ocsmány volt belülről ez az átmenet, hála Michael Moore-nak, aki a frontvonalról követte végig a város drámáját. 1989-ben mutatták be, egyidős velem, és végre megnéztem.

Tudom, nehéz elhinni erről a mára durván elhízott, nénisre öregedett, szakadt fickóról, hogy a dokumentumfilmezés fenegyereke, pedig harminc év munkája van benne, hogy kiérdemelje a címet. Moore munkásságában kritizálja a globalizációt, a nagyvállalatokat, a fegyveres erőszakot, a vadkapitalizmust – olyan dolgokat, amelyek kritikájával az emberek többsége egyetért. Én biztosan. Néha fájóan demagóg, hogy a hajamat tépem, máskor olyan érzékkel építi fel a személyes drámákat, hogy a könnyeim folynak. Erőssége a nyomulós vaddisznóhabitusán felül, hogy nem szemérmeskedik: állást mer foglalni a témákban, amikhez nyúl, és ez így van abban a filmben is, amiről ez a poszt szól. Ennek a megosztó, zseniális rendezőnek első filmjéről, ami a Roger és én.

Flint szülötteként Moore minden felmenője és oldalági rokona az autógyártásban dolgozott. Már a film elején tisztázza, hogy itt mélyen személyes az indíték, azt az elfogultságot, ami ezután végigkíséri a kilencven percet emiatt talán elnézi neki a néző; ez nem egy légy a falon-féle doku, nincsenek a stábtagokra tetoválva arany betűkkel a BBC-normák, Moore keményen belefolyik a történetbe, aminek egyik főszereplőjévé éppen magát teszi azzal, ahogy egy filmen át kergeti a számonkérés szándékával a General Motors akkori vezérigazgatóját, Roger B. Smith-t. Innen a cím.

Roger kergetése adja a vezérszálat a filmnek, de az inkább Flint drámáját követi végig. A Detroittól 100 kilométerre lévő, középnagy városét, ahova a GM 1908-as születése köthető és ahol gyártottak Cadillacet, Buickot, Fisher-alvázat, AC gyertyát, mindenféle GM-motorokat, GM-teherautókat, Chevrolet-ket és még rengeteg dolgot, amihez a General Motorsnak köze van. A városét, amelynek identitása mélyen egybeégett az autógyártással, és ahol az autóiparnak hála generációk éltek le életeket bőségben, mielőtt jöttek a nehéz évek.

1978-ban még 80 ezer ember dolgozott közvetlenül az autógyártásban Flintben, a nyolcvanas években aztán ez több körben harmincezerrel csökkent. Roger B. Smith '81-ben kapta meg a GM vezérigazgatói posztját, aminél akkoriban kevés fontosabb pozíció volt az államokban. Moore nem megy bele mélyen, hogy a vezér milyen szakmai hibákat követett el, inkább moralizál, pedig lett volna támadási felület elég; utólag már látszik, hogy az óriási elbocsátások és átszervezések, az addig félig-meddig független márkák egységesítése, a gyártósorok automatizálása, gyárak felszámolása hiábavalók voltak.

A GM Smith vezetése alatt óriásit vesztett jelentőségéből, milliárdokat szórt el sikertelen projektekre, rossz elképzelés alapján igyekezett újraszervezni a cégóriást, ami így a kilencvenes évek elejére csődközelbe került. Tény, hogy nehéz időkben kapta meg a posztot, voltak jelentős külső tényezők (például a japán autógyártás magára találása), de ez nem menti fel a felelősség alól. 

Talán a legijesztőbb az egészben, ahogy a magukra addig az amerikai ipar motorjaként tekintő munkásokat a filmben arcon csapja a felismerés, hogy a kapitalizmusban bizony nincsenek érzelmek. Hogy még egy olyan ízig-vérig amerikai óriásvállalat, mint a General Motors is képes kirántani szülővárosa alól a talajt, ha érdekei úgy kívánják. Hogy ez mennyire volt a részvényesek boldogságáért, a profitmaximalizálásért, vagy mennyire volt egyáltalán elkerülhető lépés, nem biztos, hogy jó, ha a film alapján ítéli meg az utókor. Viszont őszintén szól a következményekről.

Miközben a hazugságig nem megy el, Moore tagadhatatlanul manipulál, az egymást kontrasztban követő jelentetekkel folyamatosan ébren tartja a néző dühét. Például amikor a flinti felső osztály érzéketlenségét és fogalmatlanságát állítja kontrasztba a munkát vesztett emberek mindennapjával. Vagy amikor a láthatóan a valósággal nem sok kapcsolattal bíró helyi elit és a GM azt sulykolják, hogy Amerika még mindig a lehetőség földje, tessék vállalkozni, ezeket a fentről előadott kinyilatkoztatásokat rendre megakasztják a kilakoltatások, ahogy a lakbért vagy törlesztőt fizetni képtelen embereket gyerekekkel együtt dobják az utcára és teljes kertvárosok néptelenednek el Flintben. De beszél az egykor erős, erejét vesztett szakszervezet töketlenségéről, a munkanélküliséggel együtt elszabadult bűnözésről.

A Roger és én sokkal több, mint egy kordokumentum Flint hanyatlásáról. Arról az Amerikáról szól, amit örökre megváltoztatott a globalizáció, annak minden előnyével és hátrányával. A korszakról, amikor az autóiparban a külföldre vitt termeléssel (ahogy tette a GM is, amikor '81-ben gyárat nyitott Mexikóban) és a növekvő importtal a munkásosztálybeli amerikaiak országképében eltört valami. A film egyik kulcspillanata egy tiltakozó tábláé: Vásárolj amerikai terméket vagy a japánoktól várd a segélyt is.

Nem mellékes infó, hogy a rendező akkori életével tökéletesen párhuzamba állítható a film. Moore-t nem sokkal a film előtt rúgták ki egy kaliforniai magazintól, amiért kaliforniai sznobok kedvenc témái helyett fontos társadalmi témákról akart írni, mint amilyen a flinti helyzet is volt. Moore beperelte a kiadót, és részben a neki ítélt kártérítésből, részben a házára vett jelzálogból forgatta le a filmet. Kockázatos húzás volt egy munkanélkülitől, talán ez adta neki a tüzet, hogy üldözze a cégvezért a GM székházától, jacht- és atlétikai klubokon át a részvényesek közgyűléséig egy filmen át, mígnem megtörténik a találkozás.

Az idén harminc éves Roger és én anno sok kritikát kapott egyoldalúsága miatt, és amiért szabadon játszik a kronológiai sorrenddel, ezek pedig sokszor jogos ítéletek voltak, de ettől még őszinte azokról, akik igazán számítanak a történetben. Az autóipari melósokról, akiknek előbb a gazdasági, majd a politikai elit fordított hátat. Majd eltelt fájóan sok év és jött Donald Trump, aki választási kampányt épített a munkahelyükkel együtt jelentőségüket is elvesztett amerikaiak millióira. Hogy ezt épp a neoliberalizmus legrosszabb előnyeit kihasználva milliárdossá lett Trump tette, groteszk, de ezt a megmagyarázhatatlan ellentétet én már nem próbálom meg feloldani, van már arról is egy Moore-film. Nézd meg azt is, fontos kortárs mű, de előbb pótold a Roger és ént, ha eddig valamiért neked is kimaradt az életedből.

A film fent van az Indavideón, akár ott is megnézheted.