Így nem sikerült Henry Fordnak új Detroitot építeni a dzsungel mélyén

Henry Ford kétszer is ringbe küldte utópiáját a dzsungel ellen, aztán kétszer jött ki vesztesen a meccsből. Az olcsó gumi reményével építettet városokat Amazóniába közel száz éve már, de nem lett új Detroit a mesterségesen kreált gyárvárosokból. 

Fordlandia története a húszas években indult, amikor Henry Ford kábé annyira volt része a közbeszédnek, mint manapság Elon Musk vagy Mark Zukerberg. Még Brazília mélyén is megvolt az emberek fejében, hogy ki ez a mágnás és amikor a helyi újságok először kezdtek arról írni, hogy az amerikai autóipar óriásának nagy tervei vannak a Tapajós-folyó partján, az Amazonas mélyén, reménykedve várták. Az első hírek közt még komplett autógyárról, óceánig érő vasútvonalról és ehhez hasonló beruházásokról volt szó, pedig Ford egy nagyon konkrét céllal öntött dollármilliókat a dzsungel mélyére: kaucsukfát akart termeszteni, hogy véget vessen a brit monopolnak.  

A 19. században még a brazil termesztőké volt a gumipiac. Az 1900-as évek elejére aztán a Brazíliából kivitt (a brazilok szerint inkább kilopott), majd a trópusi gyarmataikon elültetett kaucsukfával a britek úgy beelőzték az őspiacot, hogy abba Amazónia gazdasága belerokkant. A britek mázlija volt, hogy olyan területeken gazdálkodhattak vele, ahol a kaucsukfának nincsenek természetes parazitái, így sokkal hatékonyabban termelhették a gumit, mint Brazília. Ford pechére pedig épp akkor került a britek kezére a piac, amikor az autógyártás felpörgött és a gumi nagy felvevője lett.

Szóval Ford olcsó saját forrást akart, bár ahogy munkásságában minden mást, az ehhez tervezett brazil terjeszkedést is társadalmi küldetésbe csomagolta és úgy tálalta, mint civilizációs missziót. Nem pénzt keresni megyünk Dél-Amerikába, hanem hogy elősegítsük ennek a csodálatos és termékeny földnek a fejlődését – mondogatta, más kérdés, hogy ezt uniformizálással és szigorú saját sztenderdek szerint képzelte. A brazil kormány 125 ezer dollárt és a nyereség kilenc százalékát kérte Fordéktól, cserébe ők mentesültek az adóterhektől és egy tízezer négyzetkilométeres területet kaptak, hogy lényegében azt tegyenek rajta, amit akarnak. Ez úgy két Békés megye.

1926 volt az év, amikor elindultak a hivatalosan Companhia Ford Industrial do Brasil néven futó vállalkozás munkálatai. Már az elején látszott, hogy nem lesz olyan sima menet, ahogy a detroiti fejesek remélték. Infrastruktúra nem volt, a Tapajós-folyó volt az egyetlen, amin meg lehetett közelíteni a területet, a malária és a sárgaláz pedig csak a trópusok szokásos ajándéka volt az amerikaiakból és brazilokból vegyesen összeállt munkásoknak. Bár az épületek fő elemeit, a víztornyot és amit csak lehetett, előre legyártották, az áradások miatt nagy csúszásokkal értek ide a szállítmányok, a rossz körülmények közt sanyargatott melósoknak pedig hamar elege lett: már 1928-ban megvolt a területen az első komolyabb lázadás. Ha Fordéknak több fogalmuk lett volna a helyi viszonyokról, már itt felhagynak az egésszel. 

Fordlandia építése keserves munkával, lassan haladt. Az ültetvények mellé tervezett mesterséges város megépült ugyan kórházzal, fűrészteleppel, 18 lyukú golfpályával és amerikai stílusú házakkal teli komplett kertvárosokkal. Az amerikai dolgozóknak folyóvízzel, a helyi melósoknak egy kicsit szerényebb kivitelben épültek házak a frissen létrehozott utcákba a dombos tájon. Sok dologgal nem számoltak viszont. Például azzal, hogy a dzsungelben a házakat érdemes cölöpökre építeni a csapadék és a rovarok miatt. Ugyanígy nem volt jól kitalálva az ültetvény sem. Miközben ész nélkül irtották az őserdőt, a helyére ültetett kaucsukfákat alig sikerült életben tartani. A kaucsukfák a természetben nem véletlenül nőnek egymástól távol, ezzel óvják magukat a rájuk hajtó parazitáktól, itt viszont minden penészt, fertőzést, kártevőt átadtak egymásnak és sorra pusztultak. 

Az általános bénázás mellett az elképzelésüket a körülményekhez igazítani képtelen vezetők az emberi tényezővel sem számoltak. Ford hírhedten jól megfizette a dolgozóit és ez az amerikai munkások mellett az amazóniai nagyvárosokból (Belém, Manaus) verbuvált munkaerővel is így volt. A bérezéssel a több száz helyinek sem volt gondja, a vasszigorral annál inkább. Még gumit sem termelt, amikor Fordlandia már mini államként működött, saját szabályrendszerrel. Ebben a mini államban sok más mellett tiltott volt az alkohol, a dohányzás, a prostituáltak társasága, de még a foci is. A Ford által elképzelt ideális munkáséletet a melósok csempészettel és egy pár kilométerre lévő bordéllyal cselezték ki, de ettől függetlenül is rengeteg súrlódás kísérte az amúgy sem könnyű projektet.

A munkásokra kényszerített amerikai sablonélet, a trópusi napjáráshoz nem igazodó munkabeosztás, az amerikai kaják és a bénázások hamar egy újabb lázadáshoz vezettek. 1930 december 20-án a munkások a szakáccsal együtt a dzsungelbe kergették a város vezetőit, valamint megsemmisítették a gyártóberendezéseket, a generátorokat és levágták a távíró vezetékeket. A helyzet annyira eldurvult, hogy a brazil hadseregnek kellett beavatkoznia, hogy az amerikaiak visszavehessék a kontrollt. A detroiti vezetés előtt ezután két út volt: hátrahagyni az egészet, de akkor biztosan nem lesz saját gumijuk vagy többet engedni a dolgozóknak. 

A balhé után Ford új vezetést küldött Fordlandiába, amelyik valamennyit engedett a korábbi vasszigorból. Komolyabb lett az egészségügyi ellátottság, épült egy szórakoztató központ, ami nemcsak moziként, de táncházként is működött, és még az étkeztetésről is sikerült megegyezni (bár az alkoholtilalomból Ford továbbra sem engedett). A lázadás után Fordlandia egy sokkal élhetőbb telep lett a dzsungel mélyén, de még mindig volt egy nagy probléma: továbbra sem termelt gumit.

Pár évig ment még az agonizálás, majd a terület új botanikus szakértője megadta a kegyelemdöfést. James R Weir egy új telep létrehozását javasolta bő száz kilométerre északra, Belterránál, ahol sík volt a terep, ami sokkal egyszerűbbé tette a gépesítés használatát. A harmincas évek közepén indult meg az új telepen a munka, és ott az évtized végére már ötven négyzetkilométeren folyt a nedvgyűjtés a fákból. A fordlandiai monokultúra helyett itt már a parazitáknak ellenállóbb példányok tenyésztésére is áldoztak, ami meglátszott a hozamon.

Óriási költsége volt a természet elleni folyamatos harcnak, de mikor már úgy tűnhetett volna, hogy eljön Fordék ideje, hirtelen vége lett a dzsungelkalandnak. Mivel a Ford a hadsereg beszállítója volt, a háború alatt a telepet amerikai katonák lepték el és segítették a munkát, hogy ki tudják szolgálni a sereget elég gumival. A háború végén aztán nem csak ők tűntek el, de a kaucsuk iránti igény is. 1945-ben berobbant a piacra a szintetikus gumi, Fordék trópusi telepei pedig egyik napról a másikra értéktelenedtek el. A céget eddigre már az alapító unokája, Henry Ford II vezette, aki nem tökölt sokat a racionalizálással és mind a két várost visszaadta Brazíliának. 

A Ford 20 millió dolláros veszteséggel zárta a teljes projektet, ami mai árfolyamon úgy 300 millió dollárnak (87 milliárd forint) felelne meg. Egy ekkora céget nem renget meg ennyi kiadás, de attól még nagy kudarc volt ez Henry Fordnak, aki állítólag egyszer sem látogatta meg személyesen a nevét viselő telepet.  

A magára hagyott házakat később több hullámban lakták be, majd hagyták el a helyiek. Az elmúlt 70 évben Fordlandia nagyrészt üres szellemvárosként élt, ahonnan idővel elvittek ugyan minden mozdíthatót, de az épületek egész jól állták az időt. Sőt, a víztorony máig áll, bár a Ford-logó már régen lekopott róla. A kórház romját benőtte a természet, az üzemépületekből egy-kettő még bírja, a házak közül pedig sok lakott ma is. Az egykori Fordlandia az elmúlt tíz évben elvesztette sokáig tartott szellemvárosi hangulatát és a környéke népesebb, mint valaha. Ma Averio néven ismert, háromezren lakják, akiket leginkább a szójaipar hozott ide. Folyamatosan fejlődik és népesedik a környék, azaz még ha a neve már a múlté is, Fordlandia jövője fényesebb lehet, mint Ford másik szüleményvárosának, Detroitnak, aminek jó része ma üres szellemváros.