Filmajánló: Az amerikai gyáregység

Ha húsz éve valaki azt mondja, hogy az amerikai kapitalizmus egykori központjában a kommunista Kína egy milliárdos üzletembere nyit egy gyárat, ahol kínai munkások felügyelnek olcsón dolgoztatott amerikai munkásokat, értelmes ember kiröhögte volna az illetőt. Az elmúlt években egy ohiói kisvárosban aztán pont ez történt, és ezt a kalandos folyamatot végigkövette egy dokumentumfilmes stáb. Az ő munkájuk Az amerikai gyáregység (American Factory), egy doku a klasszikus amerikai munkásosztály utolsó utáni napjairól.

Az ohiói Dayton csak egy az USA nagyvárosai közül, amiket előbb felemelt, majd visszaejtett az autóipar. Dayton szerencséjére gazdasága elég sokoldalú volt ahhoz, hogy az amerikai autógyártás hanyatlása ellenére ne jusson Flint vagy Detroit sorsára. Itt nem néptelenedtek el teljes kertvárosok, nem állnak elhagyatva városnegyednyi gyártókomplexumok. Ettől függetlenül nagy csapás volt az itt élőknek, amikor a General Motors 2008-ban, a gazdasági válság tombolásakor bejelentette, hogy bezárja a GMT SUV-ket gyártó helyi üzemét, közvetlenül 2500 embert fosztva meg a munkájától. Ideáig ez egy szomorú, de általános sztori a középnyugati régióban, ahol Detroit legszebb évei rengeteg embernek adtak munkát az autógyártás szülővárosát övező államokban.

A film a gyárzárás bemutatásával indul. Az alkotók, a daytoni Steven Bognar és Julia Reichert anno készítettek egy dokufilmet a GM utolsó napjairól is a városszéli üzemben, így volt hova nyúlniuk erős nyersanyagért, amikor felvezették az előzményeket. Ezek után nem meglepő, hogy Az amerikai gyáregység optimista hangulatban tér rá az újranyitásra. 2014-ben járunk, a kínai Fuyao szélvédőgyártó óriásvállalat első amerikai telephelyét készül megnyitni a General Motors helyén, ezt nem kis részben a korábbi alkalmazottak szaktudására alapozva. Az emberek boldogok, mert a nehéz, mellőzöttségben töltött évek után úgy érzik, a tapasztalatuk újra érték. Pedig enyhe jelek már ekkor mutatkoznak a feszültségre. Például amikor a munkaerő toborzáson valaki megkérdezi, hogy lesz-e szakszervezet, mire a Fuyao toborzója tisztázza, hogy olyan itt nem lesz.

A film kronologikusan követi végig a Fuyao amerikai történetét, és jelenetről jelenetre megy mélyebbre a gyár életében. Az újranyitás körüli munkáknál még nem sokat érezni abból a kulturális különbségből, ami idővel eluralja a mindennapokat. A Fuyao kétszáz munkását hozta át Kínából a sorokra, a kamera még arra a fejtágításra is bejutott, ahol amerikaiságra tanítják őket. Elmondják nekik, hogy itt akkora szabadság van, hogy még az elnököt is lehet gúnyolni következmények nélkül. Hogy az amerikaiak nem adnak sokat az öltözékükre, lazák és lényegre törőek, nem erősségük az elvont gondolkozás.

Aztán megjön az elnök úr. A szűkszavú tulajdonos, Cao Devang végigjárja a munkálatokat és sorra nyilatkoztatja ki akaratát, például odébb rakatja a csarnok egy ajtaját. Amikor közlik vele, hogy ez egy értelmetlenül elköltött 35 ezer dollár lesz, még a tolmács is széttárja a kezét. Ugyanezen a bejáráson történik, hogy az elnöknek nem tetszik egy fal közepére szerelt tűzjelző. Az amerikai vezetőség szabadkozik, hogy erre itt szigorú tűzbiztonsági előírások vannak, de hiába. Így működik az a vállalati kultúra, ahol a vezéré az utolsó szó akkor is, ha annak semmi értelme. Aztán olyan jelenetekben jön ki, hogy ez mégiscsak egy dokumentumfilm, az emberek pedig ezért nem egysíkú filmes karakterek, amikor ugyanez a vezető beszéli le kínai alelnökét arról, hogy az amerikai mellé egy kínai képet is tegyen a csarnok falára. Ne dühítsd fel őket! ...Rómában tégy úgy, mint a Rómaiak.

Bár a stáb végig ott volt a legszókimondóbb vezetőségi megbeszéléseken is, mégis az átlagos melósok adnak súlyt a filmnek. Egy minőségellenőr, aki elmeséli, hogy a GM-nél 29 dollárt keresett óránként, most meg 12 dollár 84 centért dolgozik ugyanabban az üzemcsarnokban sokkal nagyobb teljesítménykényszer mellett. De legalább újra van munkája. Vagy ott van a targoncavezető, aki a munkájával a házát is elvesztette anno. Azóta a nővére pincéjében él és azon dolgozik, hogy visszaküzdje magát a középosztályba. Megszólalnak benne a kínai munkások, akik két évet húznak le Ohióban a családjuktól távol ugyanazért bérért, amit otthon kaptak, de nekik ez így teljesen természetes. Az ilyen átlag emberek mögötti személyes drámák mindkét oldalon jelen vannak, de a legérdekesebb mégis az a konfliktus, ami az idővel egyre csak durvul az egy csarnokba zárt két nemzet között.

Miközben az amerikai melósok rádöbbenek, hogy nem a GM-es idők jöttek vissza, egyre idegesebbek a körülményektől. A másik oldalon ott az értetlenség, hogy az amerikaiak nem hatékonyak, nem irányíthatóak, nem akarnak túlórázni, nem jönnek be hétvégén, sőt, még az is elhangzik, hogy az a baj, hogy kövérek az ujjaik. Aztán hiába állítanak kínai felügyelőket minden amerikai csoport nyakára, nem sikerül teljesíteni a kitűzött célokat. A tulajdonos egy megoldást lát: elhívják az amerikai részlegvezetőket a Fuyao kínai központjába, hogy megmutassák nekik, miért működnek annyival hatékonyabban otthon a gyáraik. Az kiutaztatott vezetőség aztán mintha egy kellemetlen, Hivatal-féle munkahelyi szitkomba csöppenne, ahol egy teremnyi öltönyös ember énekel olyasmiket teli torokból, hogy a Fuyao megteremtett egy őszinte világot. Kínában árad a tavasz, boldogság mindenütt... (ujgur átnevelőtáborokról mondjuk nem esik szó)

A kínai Fuyao-gyárban ott vannak a műszakot katonás sorakozóval indító munkások, akiket áthat a kollektivizmus, akik kezében könnyedén pörögnek az óriási szélvédők és akiknek egy hónapban egy-két szabadnap jut a 12 órás műszakok mellett. Az amerikai/európai nézőnek legkésőbb ezekben a percekben lesz egyértelmű, hogy egy szabad versenyben esélye sincs a huszadik század nagyhatalmainak ezzel a Kínával szemben. A film jól megvilágítja, milyen az, ha a kommunizmus társadalomszervező ereje találkozik a kapitalizmus sosem elég logikájával egy globalizált piacon. Röviden: nagyon hatékony, de nagyon embertelen.

Az amerikai vezetőség kínai látogatása után felpörögnek az események Daytonban. A feszültség ekkorra már szétfeszíti a gyártósorokat, egy melós például azzal ordítja le a HR-es fejét a kamera előtt, hogy miért lesz sor még az étkező helyén is. Különben is, a mikrók már két hete nem működnek! A Kínát megjárt amerikaiak óvatosan próbálják bevezetni a sajátjaik között az ott látott módszereket, például a reggeli sorakozót. Természetesen kevés sikerrel. Közben egyre inkább kiütköznek a biztonsági hiányosságok, a sok munkahelyi balesetre pedig idővel az országos sajtó is felfigyel. A közhangulat romlik, elkezd szerveződni a szakszervezet, és itt mérettetik meg, hogy a kínai felsővezetés szeretne-e a helyi szabályok szerint játszani, hogy tud-e engedni a teljes kontrollból.

A szakszervezet hírére a helyszínre jön Cao elnök is, aki már a nyitás előtt tisztázta, hogy ha a munkások szervezetbe tömörülnek, bezárja a gyárat. Majd azzal vádolja az üzem amerikai vezetőit, hogy Kína-ellenességük miatt nem voltak képesek letörni a honfitársaik lelkesedését, amiért a csúcsvezetőség amerikai tagjait egy húzásra kínaira cseréli. Az új vezetés alatt még nagyobb teret kap a kínai munkastílus a gyárban. Az új vezető - aki egy élete nagyobb felét az USA-ban leélt kínai - arról magyaráz a sajátjainak, hogy az amerikaiakat már gyerekkorukban túlkényeztetik, ezért olyan magabiztosak felnőttként. Csak úgy lehet rájuk hatni, ha dicsérve vannak, szóval „a szamarat a szőre irányába kell fésülni. Irányítsuk őket, mert jobbak vagyunk náluk.”

Aki követte a híreket, már tudja, hogy Daytonban végül nem alapult szakszervezet. A Fuyao egy vagyont költött lobbistákra, akik kötelező értekezletek seregével meggyőzték a munkások nagyobb felét, hogy nem kell nekik a külső védelem. Az utolsó kapaszkodó is eltűnt, a filmben felépített optimizmus ezzel kifújt. A leghangosabb szakszervezetre buzdítókat sorra kirúgják, a dolgozók elfogadják a helyzetüket és a többség beletörődik, hogy az az Amerika, amiben egykor éltek, nekik már nem jön vissza soha. 

Bár a történet a nagy részén inkább az amerikaiak felé épít azonosulhatóságot, a film végéhez közeledve mindkét oldal elnyeri a néző szimpátiáját. A sok stábbal töltött idő után (több mint két évig készült a film) a kínai szereplőkből is egyre inkább előjön a személyiségük, kiderül, hogy ők sem lelketlen emberi munkagépek. Egyesek olyan érzelmeiket is megosztják a stábbal, amit a forgatás elején biztosan nem tettek volna. Még az addig keményvonalas Cao is mutat valamennyit az emberi arcából, amikor arról elmélkedik, hogy az elmúlt évtizedeit azzal töltötte, hogy gyárakat nyitott szerte a bolygón, de nem tudja, hogy ezzel vajon nem épp békétlenséget és környezeti pusztítást okozott-e. Nem is tudom, jótevő vagyok-e vagy bűnöző – mondja egy szomorúbb percében, majd dolgozik tovább. 

Nagyon érdekes ez a kínai szál, de nekünk itt Európában talán több jelentéssel bír a szebb napokat megélt amerikai melósok problémája, akik máig nyögik a gazdasági világválságot. Azt a válságot, amibe az USA bankvilága vitte bele az országot (és közvetve a világot), és amit aztán épp a keleti-parti üzleti világ és a nyugati parti techvilág élt túl a legkisebb veszteséggel. Sőt, ezek messze erősebbek, mint előtte voltak. Középen maradtak a vesztesek. Az úgynevezett rozsdaövezet tízmilliói, akiknek jelentősége az ország működésében már sokat kopott a kétezres évekre, majd megszenvedték a válságot, most pedig ők azok, akiknek szaktudása a globalizációval megnyílt piacon a mexikói és távol-keleti munkásokéval van versenyben. Sőt, ez a konkurencia Daytonban már házig jött. És ha ez nem lenne elég nyomasztó, a közeljövőben már ott van a robotizáció fenyegetése, ahogy arra a film is kitér egy pesszimista zárójelenetben. 

Az amerikai gyáregység nem egy optimista doku, nem leszel boldogabb, mire a végére érsz, de egész biztosan több gondolatod lesz majd a nyugati világ előtt álló kihívásokról. A kínai nyomulás veszélye és a válság hatása vitathatatlan, de az amerikai munkásosztály lecsúszása valójában már az ezredforduló előtt elindult. Az első pofonokról is készült egy nagyon erős dokumentumfilm. Roger és én a címe, a nyolcvanas évek flinti gyárbezárásairól szól, arról, hogyan veszti el mindenét egy nagyvárosnyi középosztálybeli, aki addig Amerika motorjaként gondolt magára. Kína akkoriban még mélyen aludt, de az amerikai autóipar már rég túl volt a csúcsán. Hogy teljesebb képet kapj, nézd meg azt is, ahogy Az amerikai gyáregységet is. Utóbbit magyar felirattal megtalálod a Netflixen, az ott fent az előzetese ízelítőnek.