Pár hete adódott néhány nap szabadidőm a rendes éves nyaralásunk előtt, amit a megszokott vásárláson kívül némi játékkal töltöttem. Évek után előkerült a közismert PC-s harckocsis játék – nem, semmiképp nem reklámoznám, aki nem tudja, miről beszélek, guglizzon rá, garantáltan megtalálja – amihez rég nem nyúltam. A régi csalódások elhalványultak, adtam a játéknak egy új esélyt – csak hogy belefussak az EBR-be, amiből a fehérorosz játékfejlesztők igazi játékélmény-rontó borzalmat kreáltak.
Önmagában nem is érdemelne szót a fenti epizód, különösen, mivel a kérdéses játéknak nincs sok köze a valósághoz, de miközben elkezdtem utánajárni, hogy mi ez a furcsa, nyolckerekű harcjármű, az is kiderült, hogy a páncélozott Panhard EBR egyike azoknak a műszaki alkotásoknak, amelyekkel a tervezők minden létező és nem létező hagyományt, vélt vagy valós szabályt felrúgva alkottak valami nagyon izgalmasat.
A Panhard tervezőinek legmeghatározóbb ötlete az volt, hogy csaknem teljesen szimmetrikus járművet terveztek, egy-egy hajtott és kormányzott gumikerék-párral a két végén, és két pár középső, fém futófelületű, felhúzható, de szintén hajtott kerékkel. A szimmetrikus kormányzás miatt kis fordulókör adódott, és nem volt akadálya, hogy a jármű mind a két végén kialakítsanak egy-egy vezetőállást. Így az EBR egyik fontos tulajdonsága, hogy mindkét irányba hasonló dinamikával képes haladni.
Ezt az elrendezést már egy 1938-as prototípuson alkalmazták, de a Panhard AM 40 P jelzésű gyors páncélautó, amelyet 25 mm-es páncéltörő ágyúval és 85 lóerős motorral szereltek volna fel, a gyártásig már nem jutott el az 1940-es francia fegyverletétel előtt, hiába kapott a Panhard 600 darabos megrendelést.
A koncepciót azonban a háború után újra elővették, és alaposan továbbfejlesztették. A korábbi motort egy padlóba épített, 12 hengeres bokszermotorral helyettesítették. Lényegében a korabeli Panhard személyautók ezer köbcentis, kéthengeres, léghűtéses motorjából építettek össze hatot, ami 200 lóerős csúcsteljesítményt, és ezzel sokkal komolyabb dinamikát eredményezett. A hatliteres motor alacsony, 6,6-os kompressziójú hengerekkel és két karburátorral épült, ami lehetővé tette, hogy alacsony oktánszámú benzinnel üzemeltessék. Ugyanakkor az elhelyezése miatt a nagyobb javításoknál csak a középen beépített lövegtorony kiszerelése után lehetett kiemelni a helyéről.
A torony is nagyon szokatlan. A tervezők az igen ritka oszcilláló kialakítás mellett döntöttek, azaz a toronyba mereven építették be a löveget, és az egész tornyot egyben dönthették fel vagy le a löveg irányzásához. Ez a megoldás tette lehetővé, hogy az EBR tornyát automata töltőberendezéssel lássák el, amivel csökkenthették a toronyban helyet foglaló két legénységi tag terhelését. Már a kezdeti változatokba is viszonylag nagy kaliberű, 75 mm-es ágyú került, a gyártás utolsó évében pedig elkészült a 90 mm-es ágyúval felszerelt változat is.
Az EBR nem volt különösen erősen páncélozott jármű: a páncéltest nagy része 2 cm-es lemezből készült, a tornyot pedig a legvastagabb helyeken is csupán 4 cm-es páncélzat védte. Cserébe elérhette a 115 km/h-t is, és a fogyasztása sem volt több 50 liternél száz kilométeren – ez kb. 630 km-es hatótávot jelentett egy tank benzinnel – ami jó felderítő járművé tette. Ugyanakkor a hosszú csövű, viszonylag nagy kaliberű löveg gyalogságtámogató és páncélvadász feladatokra is alkalmassá tette. A guminyomás teljes elvesztése persze komoly irányítási problémákat okozhatott volna, de ezt a Michelin által kifejlesztett cellákra osztott gumiabroncsokkal oldották meg, amelyek viszonylag sok lövést kibírtak teljes leeresztés nélkül.
Az 1951 és 1963 között gyártott típus legnagyobb vásárlója a francia hadsereg lett, emellett Portugália, Marokkó, Tunézia, Mauritánia, Indonézia és a nyugat-német határőrség alkalmazta. Bevetésére elsősorban a francia és portugál gyarmati háborúkban került sor az 1950-es években, de voltak kevésbé harcias szerepei is. Így egy torony nélküli példányt használtak Charles de Gaulle temetésén, 1970-ben, az államférfi koporsójának szállítására.
Manapság leginkább csak múzeumokban fordul elő, hasonló furcsaság viszont azóta sem igazán készült. Talán nem túlzás, hogy a Panhard EBR olyan a harci járművek között, mint a Citroën DS a személyautók közt: olyan forradalmár, amely végül nem teremtett iskolát.
