Elég idegesítő dolog, hogy milyen gyorsan telik az idő. Azt hittem, csak nemrég volt, amikor három baráttal kikocsiztunk 2014 egyik szép októberi napján az olasz tengerpartra, ettünk egy jó pizzát, aztán felmentünk a közeli hegyi városkába megnézni a helyi ralit. Mivel Rimini kedvelt üdülőhely, én is jártam ott gyerekként, ezért San Marino neve, meg úgy az egész környék ismerős. Arra azonban nem voltam felkészülve, mennyire eszelősen jó buli a Rally Legend.
Felfoghatatlan volt az autók sora, Lanciák, Audik, Fordok és Peugeot-k különböző korszakokból, számtalan összkerekes és hátul kaparó király. Olyan motorok üvöltöttek közvetlen közelről az arcomba, világították be az éjjelt lánggal, ködösítették a nappalt gumifüsttel, amiket addig csak ilyen-olyan youtube videókból ismertem. Eszméletlen volt látni a helyi közönség lelkesedését is, ahogy tuningolt, bukócsővel erősített Piaggio Ape-ek volánjánál rohantak gyorsaságiról gyorsaságira, tömeg volt mindenhol. Az olaszoknál él a gépszeretet, jegyeztem fel magamnak örökre, amikor olyan kanyarban figyeltük az eseményeket, amibe a völgyben elterülő erdő felől érkeztek a kocsik. Tehát minden kocsit sokkal hamarabb hallottunk, mint hogy láttuk volna, és amikor a távolban felüvöltött egy karcos, semmivel sem összetéveszthetően dühös V6, körülöttem egyszerre nézett össze mindenki: jön a Stratos!
2020-at kihagyták persze, de idén annyira már pont lehet mozogni, hogy éppen most zajlik a 19. Rally Legend. Persze azért ez a rendezvény nem titok, a rajtlistán több magyar pilótát is látok, például Ladával és BMW-vel, olyan nevek mellett, mint Miki Biasion, Gigi Galli vagy épp Francois Delecour, aki egy Q8 festéses Ford Sierra RS Cosworth 4X4-ben állt rajthoz. Mellettük számtalan olasz, angol és ír menő, és az autók listájára is beindul a nyálelválasztás bőven. Indult Stratos idén is, Tony Fassina kormányozza, aki 1979-ben ilyennel nyerte meg a Sanremo ralit. De az ember, aki a legmélyebb benyomást tette rám hét évvel ezelőtt, sajnos nem állhatott rajthoz.
Bár megy a stopper és avatnak győztest a Rally Legend végén, négy kategóriában, ez az esemény mégsem az időről szól. Inkább tisztelgés a rali történetének nagyjai és gépszörnyetegei előtt, azaz: a benzin ünnepe. Viszont a közönségnek autózás, a show nem mindegyik pilótának fekszik egyformán, nem mindenki ugyanolyan bevállalós, és hát legyünk őszinték, nem is mindegyik autó egyformán kezes.
Például az ős Audi Quattro, bár igazi forradalmár és legenda a rali történetében, éppen arról híres, hogy nem egy táncos legény. Ehhez képest San Marino útjain egy osztrák csávó, bizonyos Christof Klausner olyan elképesztő tempóval és annyira keresztben ment mindenhol az öthengeres Audival, hogy egyszerűen nem hittem a szememnek – ilyen van?!
Augusztusban még úgy volt, hogy idén ősszel megint megjárom a Legendet, és persze eszembe jutott, milyen jó lesz megint élőben látni ezt a táncot, amikor Roland barátom, egyike a 2014-es társaságnak és a galéria több képének fotósa, átküldte a hírt: Christof Klausner meghalt. Az osztrák motorline.cc híre szerint a negyvenhat éves raliversenyző motorbalesetben vesztette életét Stájerországban. Hazájában természetesen óriási sztár volt, így a lap bődületes galériával tisztelgett az emléke előtt, érdemes végiglapozni.
Bár a német tudásom ehhez nem elég erős, online fordító támogatással elolvastam a nekrológját is ezen az oldalon, mert szokatlanul hosszú és elgondolkodó. Christof Klausner ugyanis hazájában szült némi vitát azzal, hogy komoly győzelmek nélkül lett a legnépszerűbb, leginkább kattintékony pilóta. 2004-ben a Jännerrallye-n tűnt fel, ez a hazai versenye, hatalmasakat ment a hóban, aztán jött a Rally Legend és más hasonló események, ahol csak igény támadt egy szépen szóló öthengeres Audira. Egy dolog mindig adott volt: sosem a győzelemért ment, csak a közönség, csak a tökéletes driftszög érdekelte. Ezt nem szabad lekicsinyelni, mert komoly kihívás, pláne egy olyan gépben, mint a Quattro. Tökéletesen a feladathoz kell alakítani a technikát és megbízhatónak is kell lennie, hiszen a drift lényege a kontrollált csúszás, ám egy műszaki-, vagy sofőrhiba esetén ebből elég könnyen lehet kontrollt vesztett csúszás is – ahogy az 2020 januárjában végül be is következett.
Egy ilyen baleset a raliban bármikor bekövetkezhet, és szerencsére senkinek haja szála sem görbült, csak az autó kuka. Ám a dolog felszított a vitát Chrisi körül, ugyanis itt egy kicsit túl messze ment: előfutóként, a navigátor helyett egy vendéggel a jobbegyben esett le az útról. Így az osztrák szövetség egy időre eltiltotta, ami ellen nem fellebbezett. Igazuk van, megérti, nyilatkozta akkor, ennél nagyobb gond, hogy a nagyrészt baráti alapokon összehozott, egymásnak kölcsönösen segítő, közösen szerelő társaságban épített Quattro pótlása nem ment könnyen. Közösségi finanszírozás is indult, került új kaszni, elkezdődött a becsövezés is – úgy láttam a csapat facebook oldalán, magyar műhely vállalta a feladatot. A 2022-es visszatérés volt a cél, de ebből végül nem lett semmi.
Mondanám, hogy a rali, a motorsport ilyen, de most ráadásul nem is versenybalesetről van szó, így tényleg csak a szomorúság marad. A szomorúság, hogy valaki, aki minden szabad percét feltette erre a műfajra, aki pontosan érti, hogy mit szeretünk az autózásban tágabban és a raliban szűkebben, aki láthatóan imádta ezt az egészet, már nincs. A Rally Legend szervezőbizottsága díjat nevezett el róla, amit a közönség szavazhat meg a leglátványosabban autózó pilótának, és póló is kapható a helyszínen, melynek bevételeiből a család és barátok befejezhetik a Quattrot, és azt ígérik, jövőre igenis rajthoz áll majd a kocsi. Olyan pilótával, aki méltón kormányozza majd, de Chrisi nélkül nem lesz ugyanaz.
