Szevasz Volvo, Isten hozott öt henger!

Ha az autóvásárlásomra gondolok, akaratlanul is eszembe jut egy barátom, ex-kollégám esete. Ő úgy indult neki a keresgélésnek jó pár évvel ezelőtt, hogy nem akar nagy motoros, háromajtós és piros színű kocsit. Ehhez képest vett egy 1,8-as, háromajtós, piros űrhajó-Civicet. Oké, azon lehet vitatkozni, hogy mi számít nagy köbcentinek, de egy olyan országban, ahol sokáig az ezerötös Lada meg a Nagypolszki már annak minősült, 1,6 liter fölött már beszélhetünk ilyesmiről.

Na, valami ilyesmi viszonyt ápolnak egymással nálam is az előzetes keresési feltételek, meg a végeredmény. Az autóvásárlást már jó ideje tervezgettük, mégis olyan hirtelen történt minden. Kezdve azzal, hogy még meg sem érleltem az Audi hirdetését a fejemben, az A4-et máris kialkudták alólam. Azóta amúgy a kisebb hibáit már nagyrészt orvosolta is Dani, aminek őszintén örülök, éppen a napokban beszélgettünk majdnem egy órát a folyamatról.

Közben megírtam azt a csapongó ötletvihart is, ami a fejemben kerekedett az utóddal kapcsolatban. Mondjuk, sokan félreértették, azt gondolva, hogy az első gyermekünk születése után mindjárt a Kamaz-ZIL-IFA vonalon mozogva gondolkodunk, ami a helykínálatot illeti. Pedig igazából valami olyan autóra gondoltam, ami kívülről nem túl nagy, belül pedig éppen annyival tágasabb az A4 B5-nél, hogy a hátsó sor már élhető legyen akár felnőtt embernek, akár gyerekülésben ülő csemetének.

Azt az állítást ugyanakkor továbbra is tartom, hogy nem könnyű ma használt autót venni. Ha ugyanis döntesz például arról, hogy benzinest vagy dízelt akarsz, azzal már kapásból kizárhatsz márkákat és típusokat. Legalábbis ebben az ársávban biztosan vannak olyan autók, amihez nem volt elérhető normális konstrukciójú benzinmotor, másokhoz meg az épeszű pénzből fenntartható dízel a hiánycikk.

Én végül arra jutottam, hogy inkább szívó benzinest nézek, mert az előző évekhez képest érezhetően kevesebbet autózunk. De ha már benzines, akkor ne legyen se túl kicsi, se túl nagy, durván az 1,6-1,8 litereseket gondoltam optimumnak. A prémiumautókat is kidobáltam a fejemből, így leszűkítettem nagyjából a Toyota Auris és Avensis, Volkswagen Golf és Touran, Škoda Octavia, Ford Focus II, valamint Hyundai i30, Kia Ceed nyolcasra a kört. Mindjárt csaltam is egy kicsit, mivel a két koreaiból nem benzinest, hanem az 1,6-os CRDI dízelt nézegettem inkább. Ezekben nincs kettős tömegű lendkerék, sokban részecskeszűrő sem, a gyengébbeknek a turbója is fix geometriás. Állítólag egész jól bírják a várost. Ellenben a benzineseknek akad ismert problémájuk a vezérléssel.

A szempontrendszer így nézett ki:

• szívó benzines (1,6-1,8 körül)
• egyszerű, fenntartható
• nem prémium
• kívül kompakt, belül-hátul az A4-nél tágasabb
• biztonságos
• minél megkíméltebb (az se baj, ha fiatal)
• legyen benne isofix, klíma, villanyablak, előny az ülésfűtés
• vásárlás előtt átnézetem

Beszélgettem Autódokinkkal is egy kicsit, ő is az „egyszerűség a király” jelszóval próbált a szívó benyások felé terelgetni, de ahogy az lenni szokott, amikor két rendes autóbuzi beszélget, egészen fura irányokba is eljutottunk, az i30-ból hamar tud E30 lenni ilyen viszonylatban. Aztán megegyeztünk abban, hogy fontos a megbízhatóság, de az is lényeges, hogy ápolgassuk a kis lelkünket egy kicsit.

Eddig még nem történt tehát semmi más, csak meddő gondolkodás és netezgetés, mert két olyan sűrű hetem volt munka szempontjából, hogy esélyem se lett volna egy-egy nyugodt napot rászánni a nézelődésre. Közben egy barát segítségével meg tudtam győződni saját szememmel is arról, hogy a Honda Accord sajnos nem az én autóm, és persze a kollégák is mindig megdobtak pár linkkel vagy infóval. Sturcz Anti például – amellett, hogy a Prius-szektába térített volna – egy hamarosan lehet, hogy eladóvá váló 1,8-as Civicről beszélt, Tibi meghívott egy Toyota-vásárlós FB-csoportba, Perkó Rudi is bedobott egy ufó-Civicet, ami ismerőstől lesz eladó.

Aztán egyik hétvégén Rudi írt rám, hogy úgy hiszi, megtalálta az igazit, de gyorsan kell dönteni. Na, pont ez az ismérvem, hogy ilyen döntéseket aztán bitang hamar meg tudok hozni. Nem, nem tudok. Amikor átdobta a képeket és az infókat a barátja autójáról, szkepticizmussal vegyes lelkesedés lett úrrá rajtam.

Ez ugyanis egy Volvo V50, méghozzá öthengeres, szívó benzines. A lelkesedést az okozta, hogy eleve nagyon szeretem a Volvókat, a V50 azon belül is a szívemhez közelebb állókhoz tartozik. Ráadásul öthengeres – mindig is szerettem volna olyan autót, amiben négynél több dugattyú dolgozik - a 2,4-es szívómotor gyengébb, 140 lovas változata. Az állapota képek és elmondás alapján ragyogó, ismert előélet, álom az egész. A kétségek viszont azért kezdtek gyötörni, mert hát ez mégiscsak egy nagy hengerűrtartalmú prémiumautó. Ráadásul vezettem is már ilyet, és emlékeimben úgy élt, hogy a hátsó sora semekkora előrelépést nem jelent az Audihoz képest.

Az S-es rendszám ellenére ez egy magyarországi autó, az átrendszámozásnak különösebb oka nem volt, csak van, aki szeret ilyen formán tiszta lappal indulni. Egyébként 2004 végi gyártás, 2005-ös forgalomba helyezés, az első két évéről sokat nem tudni (már azon kívül, amit a szervizkönyv mond), 2007 óta viszont egy társaságban mozgott, követhető az előélete. A majdnem 150 ezer kilométerig vezetett szervizkönyv mellett a jelentősebb dolgokról számla is van.

Abban maradtunk, hogy másnapra átgondolom. Közben beszéltem Weisz Tomival, akinél jobban Volvo-ügyben senki másnak a szavára nem adok, ő nem bonyolította túl a kérdést, mondta, hogy bátran megvehető ezzel a motorral az autó. A V50 klubban is körbekérdeztem a típusspecifikus dolgokkal kapcsolatban, hogy képben legyek, mert eddig inkább csak a PSA-féle dízelekről, meg a Ford-Mazda-származék benzinesekről tudtam érdemi infókat. Már azon kívül, hogy a B5244 kódú öthengeres variációi a jó motorokat listázó cikkünkben is szerepelnek.

Alaposan megrágva a kérdést arra jutottam, hogy ez az autó tök jó vétel, csak nem nekem. Vissza is írtam Rudinak, hogy bocs, de győzött a józan ész, nem lesz üzlet. Aztán a másnap reggeli hétindító értekezleten Bolla Gyuri szájából hangzott el a kulcsmondat: bármit veszel, úgyis pénzbe kerül. És mennyire igaza volt. Végül aztán megbeszéltem Rudival egy találkozót a következő napra, mivel az autót az ő gondjaira bízta külföldön dolgozó barátja. Ekkor még mindig az esélytelenek nyugalmával indultam, hiszen még mindig úgy hittem, szűk lesz az autó, de legalább megnyugszom, ha láttam.

Amikor a mélygarázs legtávolabbi, legeldugottabb szegletében megláttam az autót, kicsit már éreztem, hogy nincs tovább. Tényleg nagyon jól nézett ki, mint a képeken. Amikor megszólalt az öthengeres motor, az még egy kiválóan irányzott nyílvessző volt a céltábla kellős közepébe. Kivittük hát a fényre, ahol körbenéztem még egyszer, még kétszer. A parkolási karcokat nemrég javították ki, a TotálKár lekérdezésből pedig azt is tudtam, hogy a hátulja hat évvel ezelőtt enyhén sérült (a hátsó lökhárító egy fél árnyalattal talán el is tér). A szélvédőt már cserélték – ennek még örültem is, mert típushiba a beázás, ezen meg még garancia is van. Oké, kis esztétikai hibák azért akadnak: a géptetőn pár kisebb lakk-kopás, picit lógó tetőkárpit, egy repedés a bal tükörházon, meg a bal hátsó oldalablak vízlehúzó gumija kezd bomlásnak indulni.

De rozsda egy gramm sincs, a vonalak szépen futnak, a fényezés egységes, az ajtókédereket elhúzva a gyári ponthegesztések hibátlanul megvannak. A motortér porosan őszinte, szivárgásnak nyoma nincs. A beltér is pont olyan, mint egy ennyire megkímélt autótól elvárható: az ülések nincsenek kiülve vagy szakadva, egy tisztítás után szinte újak lesznek. A lebegő középkonzol és az ajtóbehúzók fémborítása pár apró horpadást már elszenvedett, ahogy minden, általam eddig vezetett V50-ben. Minden extra működik, nem igazán találok hibát, alkupozíciót. Közben hátra gyerekülést és babahordozót is illesztünk. Mögöttem is elfér bármelyik, ami az A4-re nagyon nem volt igaz. Ez az autó pont a mi méretünk.

A próbaúton sem észlelek semmi furcsaságot. Macskakövön is csöndes a futómű, mondjuk nem is régen volt rendbe téve: első lengőkarok, kormányösszekötők, hátsó gátlók egyaránt újak, a fékeket ellenőrizték, még rendben vannak. A vezérlést is megnézték, kora alapján jövőre cserés – ha megveszem, én ezt azért mihamarabb letudom. Olajban, szűrőkben pár száz kilométer van.

Amikor visszaparkolunk a mélygarázsba, már arról beszélek Rudinak, hogy mi lesz, amikor majd visszajövök az autóért – mintha már döntöttem volna. Pedig nem, és a családi kupaktanács nélkül nem is tenném. Irány haza, útközben még telefon egy szervizes cimborának, hogy nézzen már nekem alkatrészárakat, munkadíjakat. Végül itthon már gyorsan megvan a pont a mondat végére: Volvót veszünk.

És mi valósult meg a szempontrendszerből?

• szívó benzines (1,6-1,8 körül): ez egy erős majdnem, a szívó benzin megvan
• egyszerű, fenntartható: végül is ez a motor egy kiforrott konstrukció :)
• nem prémium: hát de
• kívül kompakt, belül-hátul az A4-nél tágasabb: na, ez sikerült!
• biztonságos: naná, ez egy Volvo!
• minél megkíméltebb (az se baj, ha fiatal): a fiatal nem jött össze (bakker, ez az autó is már 17 éves), de a megkímélt igen
• legyen benne isofix, klíma, villanyablak, előny az ülésfűtés: isofix híján minden, de az pótolható
• vásárlás előtt átnézetem: TI NE HAGYJÁTOK KI!!!

Az autó már a nevemen, hamarosan ütemezzük a vezérléscserét, és már egy igen jelentős probléma aprólékos javításán is túl vagyok. Á, dehogy, csak kicseréltem a szivargyújtó biztosítékát, ami egyébként jellemzően ki szokott menni néha ezekben a Volvókban. Megérkezett az isofix is hozzá, amikor e sorokat pötyögöm, éppen itt a doboz mellettem. A gyári alkatrész oldalanként tízezer forintba kerül, beépíteni sem ördöngösség, ezt nemsokára ki is próbálom. A fényszóróra meg egy polírozás fér majd rá.

És hogy hogy érzem magam a Volvóban? Áááá! Itthon vagyok! Zseniális a nyugalom, szeretem azt az egyszerűséget, ami a beltérben körülvesz. Ha pedig egy kicsit elkezdem tolni a szemét, akkor borzongató! Az öt henger az öt henger. A saját Volvómban ülök, három majdnem után negyedszerre már végre tényleg. Mert már háromszor vettem majdnem Volvót. Először 850-est, még a régi Swiftem helyett. 2,5 TDI-t akartam, de lebeszéltem magam a dízelről. Akkor még viszonylag normális kínálat volt ezekből, ma már nehéz jót találni. Másodszor Weisz Tomi V70-esét, szintén 2,5-ös dízelmotorral, de akkor költözés előtt álltunk, másra kellett a forint. Harmadszor meg pont egy V50-est, bár kétliteres PSA-dízellel, akkor végül elnapoltam az autóvásárlást.

És bár valóban a 850 volt az, amivel a Volvo először a látóterembe került, az utóbbi időben nagyon-nagyon vágyakoztam egy régi kockára, legyen az akár 200-as, 700-as vagy 900-as sorozatú. Amikor észszerűbben akartam megközelíteni a kérdést, inkább a V70 II-esek, esetleg V70 III-asok felé terelődtem, kicsit az XC70-ek is mozgattak. Aztán kukáztam az egészet, kezdtem lemondani a Volvóról. Jó-jó, most lehet mondani, hogy ez igazából egy Focus II, amiben van is valami, de közelebbről megnézve ez azért egy nagyon más autó. Meg amúgy is: az a Focus is egy jó autó.

Ilyenkor mindig van bennem némi vásárlás utáni feszültség, de ha végül csak közel annyira bizonyul jó vételnek, mint amennyire most ígéretesnek tűnik, akkor nagyon szeretni fogjuk – a sorminta alapján most elvileg egy jó autót kellett vennem. A fospumpa, számomra mégis oly kedves Uno után volt a mindig hűséges Swift, arra jött egy elkapkodott, de nagyon szeretett Audi 80. Váltotta a nagyon szerencsésen kifogott A6 C5, majd jött az elején sok törődést kérő A4 B5. A Kiscápát nem számolom ide. Ja, és a Matizzal azért kijön az 1,6-os négyhengeres átlag idehaza.