Ha valaki esetleg már most reménykedne: nem, ez nem egy búcsúposzt*. Hanem számvetés azokról az élményekről, amit magammal viszek innen, akármit hoz a jövő. Az apropója egyszerű: kereken tíz éve léptem be először a Totalcar szerkesztőségének ajtaján, akkor még a Flórián téren. Zirig Árpi volt a közvetítő, akivel egri főiskolás ózdi srácként cseteltem, nem lenne-e gyakornoki hely. Lett, ráadásul Dani barátom intézett nekem arra az egy hónapra szobát is, így 2012. július 2-án baromi félénken, izzadó tenyérrel bementem az irodaházba.
1. Az első munkanap
Nem mondom, hogy pont olyan volt a szerkesztőség, mint amilyennek elképzeltem. Sokkal hangosabb, kaotikusabb volt minden, de úgy, hogy közben mindennek megvolt a rendje. Árpád rám is tolt gyorsan egy BMW-s sajtóközlit, valami baromi hosszú szövegből kellett tisztességes hírt összehozni a Totalbike-ra. Később Asszur tanított hírezni, meg a szerkrendszer használatára.
Ezen mondjuk nem vert le annyira a veríték, mint amikor Nyegleo befogott tesztautót visszavinni. Életemben először vezettem automata váltós autót, egy B Merci volt az, és mire az amúgy is elég rosszul kitalált parkolóházból leértem az utcára, teljesen megőszültem, annyira nem akartam összecsukni az első adandó alkalommal a tesztautót. A gyakornoki időszaknak a másik nagy élménye a kecskeméti Mercedes-gyár meglátogatása volt, Papp Tibivel, előszériás CLA-kat hesszelve. Onnan visszaérve odaálltam Bende Tibby elé, hogy akkor most én itt végeztem, de vegyen már fel. Így lettem hétvégi címlapos, majd külsős, aztán belsős, megint külsős és megint belsős. Azóta úgy 4000 cikken vagyok túl, meg indokolatlanul sok címlapozással töltött hétvégén és ünnepnapon. De néha azért kiszabadultam a gépsorról.
2. Az első sajtóút
Az úti cél München, a BMW R nineT statikus bemutatója. Nem is maga a motor miatt lett emlékezetes, bár nálam az is eléggé betalált. Sokkal inkább az egésznek az a szürreális körítése, ahogy V12-es 7-es BMW-vel taxiznak minket a márka központjába, ahol aztán bezárnak a büfébe, nehogy idő előtt meglessük az akkor még lepellel takart újdonságot. Aztán villámgyors cikkírás, a hazaúton meg lekésett utolsó metró, majd gyaloglás hazafelé olyan környezetben, ahol a büdös életben nem jártam, de legalább éjfél múlt, a cipő meg véresre törte a lábam.
3. Autószalonok
Sajnos most már egyre kisebb jelentőségük kezd lenni az autószalonoknak. Egyfelől a Covid miatt eleve elmaradtak az utóbbi időben, másfelől meg legutóbb a Frankfurtot váltó Münchenben már eleve más megközelítést akartak adni a műfajnak. Ezért aztán nagyon szerencsésnek gondolom magam, hogy még lehajthattam magamról a menetet Genfben és Frankfurtban is. Ezt előre elképzelni nem lehet hitelesen, akkora csarnokok vannak agyig pakolva autókkal, alkatrészekkel, műszaki fejlesztésekkel, hogy először belépve hangyának érzed magad.
Ahhoz, hogy az elsők között tudd megnézni az olyan fontos modelleket, mint mondjuk egy új Swift vagy Duster, esetleg a Yaris GRMN, sietni kell, könyökölni kell, és ahogy beültél, máris rosszalló tekintetek százai éreztetik, hogy más is ugyanezt akarja. Aztán jön a wifi-vadászat, bármelyik folyosó sarkában leülve pötyögöd a legfontosabbakat, hogy aztán a többit majd a szállásod biztonságában – már, ha éppen nem a frankfurti Harlem-utánérzést fogod ki – megírod éjszaka, ha nem lett volna elég a beled kigyaloglása napközben. És ezt az egészet nem teherként éled meg, hanem átkozottul felpörget, hogy az elsők közt hozhatod el az olvasóknak a sztorikat.
4. Spirit of France
Nem klasszikus sajtóút volt ez. Franciaország gyönyörű vidéki tájain karistoltunk olyan autókkal, amelyeket veterános újságokban láttam addig legfeljebb. Már ha tudtam, hogy léteznek. A patikára restaurált 205 GTI-vel lemaradni a konvojban, hogy aztán rendesen odaverhess legalább pár száz méteren, vagy éppen röhögni a lifestyle-os kollégákon, amikor menet közben hajtogatnák le a 304 kabrió tetejét, de a szél nem engedi. Közben eszeveszett jó kajákat kóstolsz, sajtgyárat látogatsz, hogy lecsengesd az egészet a fenséges 504 Coupé kormányát markolva. Ezt simán el tudnám képzelni napi rutinnak.
Ebből az útból jött még ki egy klassz anyag: a Peugeot sochaux-i raktárában hihetetlen dolgokat láttunk.
5. Delta Kommandó
Zombi még nem volt főszerkesztő, egyikünk sem volt se nős, se gyerekes. Mármint gyerekes az marhára, de nem úgy. Bevállaltunk egy utat a Duna-deltához egy Ford Rangerrel, és ennek az utazásnak minden pillanata tökéletes volt. Kezdve ott, hogy alkalmazkodni kellett a Romániában sokszor elég sajátos közlekedési morálhoz, de nem hagytuk magunkat eltaposni. Úgy fűztük végig a hegyeket is, hogy bár Iván már a taccsot dobta volna ki, de nem engedte, hogy lassítsak, mert időre mentünk.
Szinte pofán vágott minket a történelem Ceaușescu szülőfalujában, na meg a nevezetes stadionnál. Rácsodálkoztunk Bukarestre is, de az egésznek az esszenciája maga a Delta volt. Az a nyugalom, mintha megállt volna az idő: motorcsónakázás, madárfotózás, kora esti séta az ismeretlenbe. Laci bácsi mesteri házigazda volt, Buksi kutya meg irtó jó fej. Ezt igazából nagyon meg kellene tapasztalnia egyszer mindenkinek.
7. Rulettkerék
Ez is emlékezetes, de nem egészen úgy. Annyira utáltam, megette minden időmet, energiámat a 205-ös Peugeot, de azt éreztem, belebuktam. Persze, mondhatom, hogy a munkám nagy része a géphez kötött, így nem tehettem meg azt, amit előttem a Rulettkereket megpörgető kollégák, hogy amikor már nagyon kell, akkor ráborítom minden időmet arra a vödör csavarra. Helyette nagyon sokat állt Csabáéknál, a lakatosműhelyben, sorra buktuk el a célkitűzéseinket, hogy hova is mennénk el vele, mi lenne a teljesítendő kihívás. Nyilván hülye voltam, nem kellett volna megvenni azt az autót – nem azt az autót kellett volna megvenni.
De ha most még egyszer megkérdeznék, vállalok-e egy Rulettkereket, biztosan belevágnék megint. Ha másért nem, azért, mert érdekes és értékes embereket ismertem meg. És azért valljuk be, a vége nem is lett azért rossz: a magyar ralisport egyik igazi legendáját, Janikát sikerült elcsábítani a Pannónia Ringre, ahol nem is vallottunk kudarcot, ahhoz képest, hogy milyen előjelekkel vágtunk neki az egésznek, az autó kibírta, én pedig ott ülhettem a Bajnok mellett. És autóztathattalak - Tocival együtt - titeket is a Parkoló Parádén, a Múzeumok Éjszakáján. Jó buli volt!
8. Olyan tesztautók, amikről csak álmodtam
Ezeket eredetileg külön pontokban taglaltam volna, de sehogy se jön ki a tíz, lesz huszonöt is, ha ehhez ragaszkodok. Annyi biztos, hogy a lista elejére kívánkozik az AMG GT C Roadster, amelyet ugyan nem én írtam meg aztán, de lepadlózhattam a biturbó V8-ast, sőt még T-Rex jelmezben is mentem vele valamennyit – ennek az okára egyáltalán nem emlékszem, pillanatnyilag jó ötletnek tűnhetett. Viszont egyáltalán nem lehetett kilátni belőle, főleg amikor már volt akkora a tempó, hogy a szél belekapjon a dinóba, és a kis ablakot a fejem tetejére helyezze át.
Aztán ott volt az Audi TT RS. Olyan pocsék időjárást fogtam ki vele, hogy igazán élvezeteset nem is lehetett vele autózni anélkül, hogy ott motoszkálna a fejemben a gondolat, bármikor eldobhatom, összecsukhatom, és örökre adósa leszek a forgalmazónak. Nem lettem, de a TT csodás öthengeres üvöltése megbabonázott. Oké, az S1 Quattrónak köszönhetően amúgy is szerelmese voltam a soröt turbónak régóta, de más egy hangszert úgy hallgatni, hogy én magam szólaltatom meg, és nem csak művészeket hallgatok.
Ó, és a Porschék. Papp Tibi küldött el egy tréningre Lipcsébe, mondván, ott majd megtanítanak vezetni. Mármint rendesen. Az a pálya frenetikus, legalábbis egy olyan srácnak, aki elég sok Formula-1-et és más motorsportot nézett, rengeteget szimulátorozott. Visszaköszönnek ugyanis olyan ikonikus kanyarok, mint az Eau Rouge, a Parabolica vagy a Corkscrew. Ehhez jönnek hozzá olyan autók, mint a Panamera Turbo, vagy a legeslegjobb, a GT3 RS. Amikor pedig azt hinnéd, nem lehet fokozni, a segged alá tolnak egy rendes, csövezett versenyautót, és kergeted az instruktort, aki egyáltalán nem lépésben halad.
9. Spa-Francorchamps-ba egy dízel Volvóval
Az úgy volt, hogy éppen vettem egy Ladát Bivalybasznád-Külsőn, letámasztottam a panelek mögötti parkolóban, majd másnap reggel jött értem Weisz Tomi a V70-es Volvójával, hogy elinduljunk Belgiumba, a hatórás versenyre. Igen, Spa-Francorchamps-ba, az egyik kedvenc versenypályámra – ha egyre kellene ráböknöm, nehéz lenne, a Hungaroring és Monza mellett Spa tuti ott van a toplistán. És ha már itt tartunk, akkor ugye voltak hungaroringi pályanapok is, egyszer Pista, másszor Bandi vitt a Shitgunnal, azt se feledem.
De vissza Spához: Tomival azon az úton barátkoztunk össze igazán, mondjuk, volt is időnk. Odafelé ugyan megaludtunk Németországban, hazafelé viszont azt hiszem, két megállással (egy ebéd és egy tankolás) nyomtuk le Liége-től Budapestig azt a durván 1300 kilométert. És közben végig csak beszélgettünk, soha nem fogyott el a téma. Azért azt hozzá kell tenni, hogy mindketten bírjuk is mondani, erre Papp Tibi mondta egyszer: nem szívesen lett volna diktafon azon az úton. A V70 2.5 TDI-t nagyon megszerettem akkor, egy ponton szerettem volna megvenni is. Aztán csak lett egy Volvóm.
10. Totalbike 24
A lista végére hagytam, de az biztos, hogy a tíz év legfaszább élménye ez volt. Nem túlzás, hogy motoros Woodstock. Bitang nagy buli, onnantól kezdve, hogy az agyig pakolt A6 Avanttal megérkeztem, aztán abban is aludtam. Aztán amikor leosztottuk a lapokat, Anti elrajtolt, én meg jó hosszú pihenőre készültem a finom ebéd után, amit a lányok összedobtak nekünk. Csakhogy Anti fikázott, rádióközelben csak én voltam, így nem sokkal a rajt után már mehettem is fel a pályára.
Másnap reggel fejjel megvizsgáltam az aszfalt szilárdságát is. Legalább a fogadást nyertem, mert Zombi azt mondta, még az este betakarom magam az Apriliával, de nem. Sok volt a tempó a célegyenes-ráfordítóban, megcsíptem a fű szélét, pereceltem egy orbitálisat, egy mozdulattal lealkudtam 20 ezerre Iván teljes motorosszettjét – az volt ugyanis rajtam kölcsönben. Versenynek és bulinak is elsőrangú a TB24, mennyire menő már, hogy idén megint megrendezzük!
+1: a sok ökörség
A munka mellé befértek azért jó nagy hülyeségek is. Például amikor pont a TB24-re szánt robogóalkatrészekkel dobálózva letörtem a céges nyomtató tálcáját, vagy az elhajló kabátakasztót a frissen leszerelt Zsiguli-tetőcsomagtartóval merevítettük ki – mellesleg azóta is úgy áll, az autó meg már sehol. Na, meg a Crazy Cart termékteszt a tetőn, a legrövidebb Égéstér, vagy az IS200 csomagtartójából kamerázott gördeszkateszt...
Remélem, a következő tízet is ilyen nehéz lesz összeszedni.
*de, ez egy búcsúposzt.
