Vannak sportkocsik, amelyek elsősorban a motorerőről szólnak. Vannak olyanok, amelyek a nyitott tető élvezetéről, és vannak olyanok is, amelyek a vezetési élményt célozzák. Penge kormánnyal, engedelmes futóművel, finom váltóval, és olyan üléspozícióval, ami kiszolgálja a pilótát kiélezett helyzetben is. A Toyota MR2 első generációja, aminek a 4A-GE motorral épített változata AW11 néven került a köztudatba, talán leginkább az utóbbi kategóriába esik. Mert bár a napfénytető kiemelhető, sőt facelift után T-Top is készült belőle, azért annyira nem nyitott, mint egy MX-5, és az egytonnás saját tömegre elosztva a 116 lóerő sem számít soknak.
A kormány, a pedálok és a sebességváltó ezzel szemben olyan magasságokban járnak, ahová gyakran a drága sportkocsik sem jutnak fel, a középmotoros elrendezés és a remek futómű pedig semleges, kiszámítható viselkedéssel ruházta fel. Mindebből az jön ki, hogy az AW11 azon kevés sportkocsik egyike, amit nemcsak Walter Röhrl-i képességekkel lehet kiautózni, hanem egy olyan egyszerű földönfutó, mint én is eljuthattam vele a sportkocsizás mennyországába. Hát ezért ez a kedvenc autóm, és a meghatározó élmény, amihez mindent mérek azóta is.
