Africa Race 2024: Dupla defekt a célvonal előtt, de végül minden jóra fordul!

Szerencsére a mi autónk nem sérült meg nagyon, egy faluban, teljesen váratlan helyen kaptunk pár követ a helyiektől, csak a fóliánk bánta egy kis felületen. Szalay Balázsék viszont pont Szenegálban jártak szerencsétlenül: úgy találta el a Pajero hátsó szélvédőjét az egyik kő, hogy az konkrétan be is robbant, szóval még a kompra való feladás előtt be kellett ragasztani az ablak helyét fóliával és szponzormatricákkal, hogy ne lyukasan induljon haza.

Nem akartunk teljesen negatív hangulatban távozni Mauritániából, így az utolsó napunkon, az eredeti útvonalról letérve a szűz dűnéken autóztunk kicsit ­- egy-kétszer kellett rángatnunk, csörlőznünk egymást, de az élmény egy életre a fejünkben marad. Ezután úgy döntöttünk, megkeressük az ország nagyon kevés étteremnek hívható egységei közül az egyiket, ezt a fővárosban, Nouakchottban találtuk meg, ahol teljesen barátságos árakon ettünk nagyon finom tengeri kajákat. Kellett is az energia, mert későn értünk a szenegáli határhoz, és a belépési procedúra sem ment simán.

Eleve szürreális, hogy milyen utakon kellett megközelítenünk a határátkelőt. Közepesen leaszfaltozott, nagyjából magyar négyszámú főútra emlékeztető utat képzeltem el a fejemben, de a valóság hamar kirázta a fejemből az optimista gondolatokat: épített útnak nyoma sem volt, de sokszor az offroad szakaszainkon nem ütött akkorákat az autó, mint amikor a lápos-mocsaras vidék mellett autózva pattogtunk kilométerek tucatjain át. Laci az egyik ártatlannak kinéző huppanón még az első sárfogó műanyagbetétet is kiütötte a helyéről, szerencsére nem sérült, csak vissza kellett rakni a helyére. Cserébe láttunk varacskos disznókat, és a figyelmeztető táblák alapján aligátorokra is készültünk, de azok épp nem jöttek keresztbe az úton.

Az afrikai határátkelés este talán még nyomasztóbb, mint nappal, de a lényege nagyjából ugyanaz: adj pénzt, válts pénzt, vegyél telefonkártyát, adj ajándékot, először 5, aztán 10, végül 20 és 50 random a semmiből feléd sétáló, majd az ablakon kopogtató arcnak, egész addig, amíg a határőr nagy nehezen át nem töri magát az emberfalon, és el nem kezdi a beléptetést: körülbelül másfél órát ácsorogtunk pingvinezve, mire továbbengedtek minket az első szenegáli, és egyben a verseny utolsó táborába.

Amikor a franciák szerveznek Afrikába versenyt, mi? Mosolyogtunk, mikor kiderült, hogy a határról az első nagyobb város, St. Louis felé vezető frekventált országút forgalmán azért keletkezett kilométeres hosszúságú dugó, mert nem volt jól kitáblázva a tábor bejárata, nem integettek a szervezők időben, és az egyik kamion a GPS-t és a digitális iránytűt gyakorlatilag helyesen követve egy olyan szűk ösvényben próbált benavigálni, ahol érdemben be sem fért, de a mély homokban még el is ásta magát, hogy aztán szégyenszemre húzza ki egy Tatra a finom nyugati technikát. Itt már tényleg csak kínunkban nevettünk.

Végül úgy döntöttünk, a repülés előtt jár nekünk egy normális éjszaka rendesen megfürödve, egy igazi ágyban, kényelmes, portól mentes helyen elpakolva, ráadásul, mivel a víz közelsége és egy korábbi esőzés miatt erősen megjelentek a maláriával fenyegető szúnyogok, duplán megindokoltuk, hogy a vacsora után nem sátrat csomagolunk ki, hanem megkeressük az első panziót, ahol alhatunk. 22:30-kor estünk be St. Louisba, azonnal találtunk egy tök jó helyet, ahol fogadtak minket, és még a reggeli is benne volt a szoba árában - penge volt a hely, de néhány szúnyogcsípést azért így sem tudtam megúszni. Mindegy, itt már nagyon tudtam értékelni, hogy egy fürdőszobában megfürdök és a mellette lévő hálószobában fekszem egy tiszta, meleg, pormentes ágyba: nagyon sokat tanított nekem ez az út.

St. Louisból nagyon keveset láttunk, viszont roppant élhetőnek tűnik: van élet, van hangulat, vannak színek, boltok, fények, vannak jelei annak, hogy itt nem csak túlélni, de jól élni is lehet, még egy szűkösebb európai mércével is: így már nem olyan nyomasztó, sőt, mókás látni, ahogy a hosszú Mercedes TN furgon körülbelül 15 fős gyakorlati befogadókészségén túl még a hátfalon is lógnak, meg a tetőn is ülnek a helyiek.

Szenegálban kezdett nagyon őrült lenni a forgalom: Dakar talán a legjobb példa, bő 20 év alatt megduplázódott a lakosság, most 3,5 millióan laknak 83 km² területen - Budapesthez képest nagyjából tizenkétszeres népsűrűséget képzeljetek el, és sokkal nagyobb káoszt: Google térkép által sehol nem jelzett útlezárások, terelések és olyan sikátoros kisutcák, ahol még a D-Max is alig fér el, tényleg volt olyan hely, ahol be kellett hajtani a tükröket, máshol meg nem látszott a körforgalom kijárata az utcai árusoktól és vevőktől hemzsegő úttest miatt. Olyankor is alternatív útvonalat kell választanod, hivatalosan szólva.

A hivatalos cél előtti rövid szakasz már csak egy látványos befejezés, egy sima, dicsőséges begurulás, éppen ezért a versenyzőengedéllyel regisztrált Soma ült a volánhoz, keményen lenyomtuk mindannyian ezt a bő 3 hetet, de egy 15 évestől talán még nagyobb teljesítmény volt ez, megérdemelte. A homokban, az óceánparton, ötösével rajtoltattak, hogy a helikopternek is látványos legyen az utolsó menet, mi pedig jó előre megbeszéltük, hogy a parti mély homokon óvatosan megyünk, és nem versenyzünk, hanem szép lassan végiggurulunk. Ez utóbbi sajnos nem jött össze.

Soma lelkesen előzgetett mindenkit, ügyesen terelte a D-Maxot, gumilabdaként pattogtam hátul az összes cuccunkkal együt, de a látvány meg a versenyhangulat és a közelgő diadal miatt semennyire nem zavart a dolog. Laci persze próbálta csitítani a kedélyeket, de már későn: aránylag nagy tempóval belehuppantunk egy gödörbe, és a mély homok miatt a hivatalos 2,5 barról 1,4 barra leengedett gumik nem védték meg a felnit a felütéstől, jobb oldalt egy dupla defekt, az óceánparton, a homokban, a tipikus hely, ahol nem akarsz kereket cserélni.

Szerencsére két pótkerekünk volt: az egyik a tetőn, a másik a gyári helyén, az alváz hátsó részén. Ez utóbbihoz volt szívás hozzáférni, mert a leengedőszerszám természetesen a plató mélyén volt, szóval pakolhattunk ki minden cuccunkat, és küzdöttünk is az elemekkel rendesen, mire fadeszkák és egy nagyobb emelő segítségével meg tudtuk úgy emelni a kocsit, hogy már ki lehessen ásni alatta a keréknyomot, és le lehessen cserélni a kerekeket. Egy óránál egy perccel sem töltöttünk el kevesebbet ezzel, mindenünk tiszta homok, mindenhonnan folyik az izzadság a 37 fokos melegben, de tudjátok mit? Amikor ott állsz a céldobogón, átveszed a finisher-érmedet, és eufóriában fotózgatva arra gondolsz, hogy sikerült ez a 8000 kilométer, minden problémát megoldottál, minden kihívást teljesítettél, akkor azt mondod: megérte. 

Afrikai kalandunk jelentős része ezzel véget ért, de jövök még anyagokkal: elmesélem, hogyan jut haza az autó és mi, összefoglalom a verseny alakulását, mutatok néhány képet a kedvenc helyi autóimról, összefoglalom, milyen volt a D-Max ilyen hosszan, és előbb-utóbb egy terjengős összefoglaló videó is megjelenik a témában, mert ahol lehetett, próbáltam videót is gyártani. Köszi mindenkinek, aki írt, szurkolt, vagy olvasta ezt az egészet, rengeteg olyan dolog van, amiért érdemes ezt a melót csinálni, de ezek közül ez az élmény volt az egyik legnagyobb!

Az Africa Race-sztori előző részei:

[1. rész] … és akkor mi karácsony után elindulunk

[2. rész] Gépátvétel szívással, de megjártuk a Col de Turinit!

[3. rész] Időutazás a rajtnál, lencsefőzés és újév a kompon

[4. rész] Az első kultúrsokk után rájöttem, hova tűnt a sok 190-es Merci

[5. rész] Végtelennek tűnő kősivatag, hűvös éjjelek és rengeteg por

[6. rész] Nagyjából félúton vagyunk: hogy áll a verseny?

[7. rész] Fejetlenség Mauritániában és a versenykategóriánkban is