Mi jön ezután?

2020 áprilisában, egy tartós koronavírus betegség után jutottam el oda, hogy megvegyem az első saját autómat. Eredetileg kabriót akartam, de utolsó pillanatban pont lecsapták előlem azt a Peugeot 306 Cabrioletet, amit kinéztem. Csalódott voltam, de volt B tervem is: egy egészen jó állapotú, félmillióért árult Honda Accord. Ugyan minden szempontból alá- vagy túllőtt az elvárásaimon, hiszen 2000 utáni autót akartam, de ez '98-as volt. Kétezer köbcenti alatt kerestem, ez pedig 2,2-es volt. Cserébe gyönyörű volt a sötétlila fényezése (kezdetben), a fekete bőrbelső szexi (de nyáron megsiratod), a napfénytető menő (mindig menő) és amúgy a lapos formája is elegáns. Elcsábultam, megszerettem, megvettem. Ennek csaknem öt éve, és a napokban eladtam. Picit sírtam belül, de az első szerelmek mindig így végződnek.

Öt év alatt sok kalandban volt részem az Accorddal, de a lakatolást leszámítva egyikre sem gondolok vissza rossz emlékként. Az Öreglány mindig ott volt mellettem, egyszer sem hagyott cserben. Kötelező szervizei mellett próbáltam esztétikailag is egyben tartani, de az utóbbi sajnos nem ment: nagyon nehéz volt hozzá ép alkatrészeket találni, ami csak folyamatos csalódásokhoz vezetett. Emiatt már arra sem akartam költeni, hogy az egészet újrafényeztessem; elfogadtam, hogy fokozatosan veszít régi pompájából. Így kezdett alábbhagyni a lángolás, a rózsaszín ködöt a megszokás, a közöny, majd az elválás gondolata váltotta. Az utolsó stádium nagyjából másfél éve jött el: kell egy izgalmasabb, kisebb, modernebb autó, amihez van megfelelő alkatrész-utánpótlás.

Rengeteg keresgélés és gondolkodás után jutottam el arra még tavaly előtt, hogy egy első generációs BMW-Mini Cooper lesz a tuti befutó. Igen, tudom, gyakorlatilag kiszúrok magammal, de régóta szeretem a márkát (ez talán érződik is a Mini tesztjeimen), imádom az aranyos, picit sportos megjelenését, ami máig kívánatos, gyakorlatilag a legújabb generáció is ugyanazt a formanyelvet követi. Méretét tekintve kicsi, hossza alig haladja meg a 3,6 métert, motortól függően nem fogyaszt sokat, vagy ha mégis, akkor legalább van rá oka. Valamint sok olyan extra elérhető hozzá, amire szükségem van.

Az elhatározásom már másfél éves, de az Accordot mégis csak idén februárban hirdettem meg, mert mindig közbejött valami. Barátnőmmel összeköltöztem, akkor arra kellett pénz, aztán egy lakásfelújításra dobhattam be a megtakarításomat, és végül jöttek az ünnepek, amihez az autó elengedhetetlen, így jutottunk el februárig. A hirdetésem nem élt sokáig, közel egy hét alatt vevőre találtam.

Épp az ID.Buzz tesztautó volt nálam, amiben előző nap benne felejtettem a Honda kulcsát. Gondoltam furcsa képet festene rólam, hogy ha úgy akarok eladni egy félmilliós autót, hogy előtte a kulcsát egy 40 milliósból veszem elő, így a vevő érkezése előtt pár perccel lementem a kocsikulcsért. Ha már ott voltam, elkezdtem lekaparni a jeget is. A vevő pont ekkor jött meg, így az időzítése jó volt, végignézték az autót, elmentünk egy tesztkörre, majd közölték, hogy akkor ezt ők most rögtön elviszik, nem baj, hogy március elején lejár a műszaki. Adásvételit is hoztak. Én csak hebegtem-habogtam, mert lelkileg nem készültem fel erre, de megembereltem magam, gyorsan kipakoltam a maradék cuccaimat az autóból, papíroztunk, kezet ráztunk és már integettem is az első autóm után. Szívszorító pillanat volt, egyszerre örültem és voltam szomorú, nem is értem, hogy tudtam fejben jelen lenni aznap a családlátogatásnál. Ahogy az első szakítás, úgy az első autó eladása is fájdalmas.

Milyen Minit?

Mivel másfél éve tudom, hogy hamarosan veszek egy új autót, ezért volt időm gondolkozni, hogy pontosan mit akarok és tudok venni. A Mini Cooper már biztos, ahogy az is, hogy az első generációból, a BMW-érából válogatok. Ennek oka egyszerű: a második generációban Prince motor van, a harmadik generációra pedig nincs pénzem.

Három opcióm maradt: R50 One 90 lóerővel, R50 Cooper 116 lóerővel vagy R53 Cooper S, 163 lóerővel, kompresszorral – a dízeleket azért hagytam ki, mert mindenképpen benzinest vennék. A One-t hamar kizártam, mert a 90 lóerőt keveslem, vagyis Cooper és az S között vacilláltam sokáig.

Innentől a szív és a józan ész küzdelme kezdődött: a Cooper S 163 lóerejével, kitesizett dizájnjával állati kívánatos. A kompresszor vinnyogására akarok álomba szenderülni és reggel arra is akarok ébredni, át akarom élni, hogy milyen egy agyonszteroidozott go-kart, miközben párom halálfélelemben ül mellettem – mondjuk én is félnék a helyében. De mindennek ára van: a nagyon kemény futómű hétköznapokra, főleg ezekre az utakra, pokoli lenne. A kompresszor plusz egy olyan alkatrész, amiért aggódhatok, ami ha bedöglik, mélyen a zsebembe nyúlhatok. A plusz lovakat etetni kell, és mivel gyakran közlekedem városban, így nem szívesen ülnék bele még egy 12 litert fogyasztó autóba.

Ezért tűnik észszerűbb választásnak a sima Cooper. Kollégáim (főleg Tomi és Elvis) elmondása szerint ez majdnem hozza azt az élményt, amit a Cooper S, csak élhetőbb. Nincs kompresszor, így eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódnom. Futóműve puhább, vagyis nem szakad le a vesém, ha a Hungárián közlekedem vele. Nyolc liter körül fogyaszt, ami nagy átlagot nézve nem kevés, de a 12 literhez képest mégis.

Végül az ész győzedelmeskedett, sima Coopert választok. Viszont azon belül is milyet? Ismét dilemma előtt állok.

Milyen Coopert?

Az első generációs Coopereket 2001-2006 között gyártották. 2004-ben kapott egy jelentős faceliftet, aminek legfontosabb változtatása, hogy az ötsebességes Midland váltót Getragra cserélték (a Minik CVT-vel szóba se jöhetnek, ezek hírhedten rosszak és drágák javítani). Ez azért volt egy jó döntés a BMW részéről, mert máig rengeteg fórumot tart életben, hogy melyik a jobb váltó. A verdikt, hogy egyikkel sem tudok lényegesen mellényúlni, ha a verda gazdája szarul vezetett vagy nem vigyázott rá, akkor a Midland és a Getrag is szívás lesz.

De ettől függetlenül kérdés, mivel járnék jobban. Egy frissített Cooperrel, amik tipikusan drágábbak, vagy felesleges azt a plusz pénzt a megvételre áldozni és inkább vágjak bele egy FL előttibe, amit a megmaradt aprómból foltozgathatok.

Ezt követik az extrák. Az álom egy metálkék-fehér vagy sötétzöld fényezésű, dupla napfénytetős, tempomatos, digitklímás modell lenne ülésfűtéssel. Viszont nem lehetek telhetetlen, ha a felsoroltakból legalább kettő megvan, akkor már érdekel az adott darab.

Amiből semmiképpen nem adok, az a rozsda. PTSD-m van a lakatolástól, próbálom kerülni, amennyire csak lehet. Emiatt minden eladótól első kérdésem, hogy megjelent-e a korrózió a féklámpák alatt. Ez egy típushiba, a hátsó fényszórók gumitömítése megreped, ami miatt itt megmarad a víz és lassan, de biztosan megjelennek a hólyagok. A másik tipikus barnuló felület az ajtók alja, de ez nem olyan vészes, mint a hátsó fényszóróknál. Mivel egy legfeljebb 23 éves autót keresek, tudom, hogy sokat kérek a (közel) rozsdamentes állapottal, de vannak ilyenek, méghozzá nem is olyan kevés, szóval nem lehetetlen.

Kalandra fel!

Közel fél éve a reggeli és esti rutinom részévé vált a Használtautó.hu. Csaknem minden nap rápillantok a Mini-palettára, az ígéretesek mellé már lövöm is fel a JSZP-t a plusz képekért, információkért. Unalmas egy szokás, de arra hasznos, hogy átlássam nagyjából milyen állapotban vannak a Minik itthon, segít kiszűrni, hogy mi egy jó ár-érték arányú kocsi.

Jelenleg öt ígéretesnek tűnő modell van a Parkolómban (a HAHU egyik menüpontja, ahová le lehet menteni hirdetéseket), amiből az egyiket már megnéztem. Őszintén szólva, nem tudom, mire számítsak. Még lelkes vagyok, hogy körbepingvinezhetek autókat, utazhatok az ország minden pontjára (hétvégi progamok, hurrá!), tehetek fel jobbnál jobb kérdéseket az eladónak. Ez valószínűleg az ötödik, hatodik után már nem lesz így és az egészet a hátam közepére fogom kívánni.