Olyan kvízünk is volt, ahol nem a mennyivel, hanem a melyik volt a kérdés. Ezt itt találod.
Marciék még mindig hasítanak a Budapest-Bamakó Rallyn és megvolt az első igazi sivatagi dűnézésük. Az egyik homokdomb tetején meg is álltak, hogy lőjenek pár szép képet, azzal a mozdulattal elakadtak a homokban.
Mondják, hogy az egyedi gyártás zabálja az időt. Most már tudom, hogy tényleg így van. Az csak hab a tortán, amikor harmadjára sikerül valamit megcsinálni, és rájössz hogy lehetett volna megcsinálni elsőre jól, gyorsabban.
A kvíz előző részét itt találod.
Ha nem csak a fényszórókat, hanem a hátsó lámpákat is nagyon vágod, akkor az a jó hírem van, hogy olyan kvízt is csináltam, méghozzá kettőt: az első részért KATT IDE, a második részért pedig KATT IDE.
Tisztelt Olvasó,
Ez itt egy megfontolatlan bejelentés arról a diadalmasan derűlátó, mámorítóan megosztó és szenvedéllyel átitatott tényállásról, miszerint e cikk szerzője - vagyis én - egy újabb autókulcsot helyezett a családi kalendárium és a letekert radiátor mellett áttelelő muskátli közé, majd némán rágyújtott. A fém karimás token úgy pattant a csendben kihűlt hamutál peremén, mint szentesti vacsorát követő, PS5 helyett atlaszt bontó gyermek szíve a kopogó parketton. Reccs.
Abszurd pillanat volt ez kommunám számára, hiszen a Toyotás, Lexusos, Teslás prelűd nem feltétlenül a német prémium tulajdonlás előszobája sőt, sokkal inkább a kűr elejét hivatott nyitni a márka, amikoriban eldől, hogy japán autós lesz az ifjú, vagy hithű németpárti. A szerző - vagyis még mindig én - Toyotás lett, és valahol szíve mélyén még mindig Toyotás is azon banális okból, hogy már a kétezres években is lusta volt sokat utazni bármiért, a legközelebbi autós közösség - amikor először autós közösséghez tartozását kívánta a világ tudtára adni - pedig a Toyota Klub volt úgy tizenöt évvel ezelőtt a kerepesi úti McDonalds szülinapos kalitkájában.
Elnézést, elkalandoztam, a tragédia, amiért ön érkezett még hátravan.
Létezéséről korábban fabatkám sem tudtam. Mentségemre szóljon, hogy az autós szaktekintélyekben bővelkedő köröm is fejét vakarva hallgatott a kagyló túloldalán, mikor véleményükre kíváncsian előhozakodtam a témával. Végül Novoth közlekedésgépészeti technikus elismerően csettintett az elektronok mellett a hajtás javát adó, B48 kódra hallgató twinscroll turbós benzinmotor hallatán, míg korábbi Papp főszerkesztő úr a váltóba épített villanymotorról nyilatkozott közepesen felhangolóan.
Érzésre a kockázati tényezők tehát csökkentek, a mesterséges racionalizálás végbement, úgy döntöttem ilyet veszek. Ha, és amennyiben majd mégsem hozza az elvárt színvonalat, úgyis eladom és jöhet a következő próbálkozó.
Kéngőz, éjszaka, pánik
Kedves olvasó. Semmiképp sem fárasztanám a hosszú és kétségbeesett autókeresésem folyamatával. Legyen elég annyi, hogy a távozott Teslát egy G20 kódnévre keresztelt, 2020-as BMW 330E követte, ami a jelek szerint mindenben megfelel az elvárásaimnak. Leszámítva azt, hogy az elvárásaim között semmiképp sem szerepelt a forró kéngőz a hetedik nap éjszakáján.
Úgy három óra lehetett
Amikor portás Tibi és a csajom halk susmorgására lettem figyelmes a bejárat felől. Mit akar ez ilyenkor? Most lebuktak! - töprengtem magamban, de csak a következők szűrődtek be a hűvös, novemberi folyosóról: büdös, szerintem a BMW, szomszédok, gyertek gyorsan. Másodpercek múlva már a kocsi mellett kerestük a szúrós szag forrását, senki sem volt nyugodt, az egész ház bűzlött a kéntől. Végül a BMW tűnt a magnak, a kőbányai infernó eredetének, hát kiparkoltam a szabadba, ha esetleg úgy döntene elpusztul, legalább magányosan tegye.
A BMW tehát a szabad ég alatt pihent, mi pedig az idegtől szemerkét sem aludunk, reggelre pedig kész diagnózissal hívtam a BMW ügyfélszolgálatát. Szerencsére, épp néhány héttel korábban szerkesztettem Villanypásztorunk a témában született publikációját, amikor még nem gondoltam volna, hogy a benne leírtak pont velem történnek majd meg.
A 12 voltos akkumulátorok lettek zárlatosak - a német prémiumokban gyakran kettő is van -, ezeket cserélni kellett, az áruk pedig egyesével sem volt baráti. Napokkal később és négyszázezer forinttal szegényebben, mégis a legnagyobb elégedettséggel távoztam a Wallis Duna udvarából, ami manapság korántsem természetes. A rettentő elkeserítő, lehangoló, siralmasan fos Teslás ügyfélszolgálati élmények után a BMW asszisztencia, majd a szerviz kifogástalan kommunikációja feledtette velem az álmatlan éjszakát, ezért utólag is hálás vagyok. Azt pedig nem most tanultam meg, hogy a prémium autó prémium költségekkel jár, de a két 12 voltos akkumulátor ára akkor is mellbevágott. Végül, ha már ott volt, kértem egy olajcserét is.
Közel 130 ezer kilométert futott, 2020-as, használati nyom sehol. A bőr feszes, a fényezés rendben, az illat gyári. A vásárlásra szánt összegért választhattam kevesebbet futott, de mezítlábas példányt, vagy extrásabbat, cserébe 30-50 ezerrel magasabb méterrel. Utóbbi nyert, ha már BMW, legyen felszerelt, végül pedig egy M-sportra nyomtam entert. És nem is bántam meg.
Na, de mégis milyen a Teslához képest?
A Tesla nem prémium, ahogy az ára sem az, vele szemben a BMW igen és ez azonnal érződik is. Választékos anyaghasználat, stílusos formák, jobb kivitelezés, a kezelőszerveknek súlya van, az extrák nem várnak utólagos szoftverfrissítésre funkcióik betöltésére. A BMW sokkal jobban hozza a klasszikus értelembe vett autó és autózás hangulatát, a Tesla ezzel szemben jóval sterilebb, ugyanakkor tech szinten messze a német felett áll. Habár a BMW szoftverfejlesztő részlege is elkezdett életjelek adni - szilveszterre üdvözlő videó érkezett -, az autóhoz párosítható, fizetős applikáció köszönőviszonyban sincs az amerikaihoz képest.
Szerencsére a mi autónk nem sérült meg nagyon, egy faluban, teljesen váratlan helyen kaptunk pár követ a helyiektől, csak a fóliánk bánta egy kis felületen. Szalay Balázsék viszont pont Szenegálban jártak szerencsétlenül: úgy találta el a Pajero hátsó szélvédőjét az egyik kő, hogy az konkrétan be is robbant, szóval még a kompra való feladás előtt be kellett ragasztani az ablak helyét fóliával és szponzormatricákkal, hogy ne lyukasan induljon haza.
Ha felvennéd a fonalat, a történet első részét itt találod:
A Porsche rohadt magasra tette a lécet a 964-essel: pokoli gyors volt, és könnyfakasztóan jól nézett ki. Az igazi zenit a 964 Turbo és Turbo S volt, amik szupersportautókat ettek reggelire, miközben annyira szexik voltak, mint semmi más. Szerintem amúgy a 964 Turbónál nem létezik szebb autó, ha egyetlen típust kéne nézegetnem örökre, biztosan ez lenne.
Az emberi mélypont ugyanis lassan mindenkinél eljön, a versenyzőkön, a szervezőkön is ezt látni, és szinte mindenkin ezt érzem, akivel szóba elegyedek, sorban állva az 1000 forintos középszar csapolt sörért (természetesen 3 deci) a tábor fősátorában. Mauritánia kemény hely, a körülményeket az előző cikkben már nagyjából vázoltam, viszont a kilátástanság fájdalma exponenciálisan szakad a nyakadba, amikor kilométerek százain keresztül szakadatlanul látod, és az sem segít a helyzeten, ha beszélsz a helyiekkel: ők vagy tarhálni fognak, vagy át akarnak majd verni, esetleg mindkettő.
Ezt jövőre jobban kell csinálni – mondja az itiner gyengeségeire célozva az egyik gyors szakaszunkról nyögvenyelősen kiérve Bunkoczi Laci, akinek nem titkolt célja, hogy Szalay Balázzsal közösen a 2025-ös versenyre átvegyék a Raid (túra) kategória szervezésének nagy részét, és indítsanak egy magyar különítményt, mert az a helyzet, hogy ami most van, tényleg nem jó.
Elkaszált tanulmányokra koncentráló sorozatomban hatvan gondosan megépített, végül gyártásba sosem került karosszériaváltozatot gyűjtöttem össze az elmúlt hatvan évből. A maga módján mindegyik szimpatikus darab, simán el tudtam volna képzelni, hogy szembejön belőlük egy-egy a forgalomban. Anyaggyűjtés közben némelyikbe mégis jobban beleszerettem a másiknál, most a kedvenceimet gyűjtöttem össze minden kategóriából. Eddig nem hiányoztak, most már vágyom rájuk. Bátran megtehetem, nem fenyeget a veszély, hogy egyszer veszek egyet, mert többnyire egyedi darabokról van szó.
Az előző kvízt itt találod.
Vasárnap végre alhattunk bármeddig, és végre nem pakolászással kellett kezdeni a reggelt. Én 8:30 körül jutottam el az öltözködésig, de ekkor a csapattársak közül még csak Ádám és Balázs mozdult ki, miközben Dani, Laci és Soma még a jól megérdemelt pihenésüket töltötték bőven napfelkelte után is, ami itt 9 óra előtt pár perccel van.
A katonai védettség alatt álló területet minden oldalról kék villogós rendőrautók határolják, mentőhelikopter várja, hogy azonnal akcióba léphessen, odabent pedig a versenycsapatok kamionjai dominálnak: búgnak az aggregátorok, recsegnek a légkulcsok, sziszegnek a kompresszorok, lényegében egész éjszaka történik valami. Aki nincs ehhez szokva, az jó füldugóval készüljön, mert még hajnalban is - amikor az autós szervizcsapatok utolsó hős szerelői is leteszik a csavarkulcsot - van zaj, a motorosok már tankolnak, melegítenek, rajthoz készülnek.
A kompra felszállásnál csak a leszállás vontatottabb műfaj. A második éjszaka után már szinte örültem a reggel 5:30-ra állított ébresztőmnek, mert tudtam, végre történni is fog valami, és nem csak a zubogó vizet nézzük majd reggeltől estig, de hajnalban, a Bud Spencer szempár-dublőr válogatás többszáz döntősén hiába verekedtem át magam: mire mindenki leszállt a kompról, közel 8:30 lett a vágható dízelfüstben - legalább a verseny miatt volt egy-két penge hangú gép, ami kávé helyett adott némi lelkesedést.