Vízköpővel a Schlumpfok birodalmában

A Lancia Legends záróceremóniája után a magyar trió kétharmada Magyarország felé vette az irányt, a kalandvágy engem azonban pont az ellenkező irányba húzott. Nagyon furcsa volt egyedül poroszkálni Franciaország felé a Tintahallal. Természetesen élveztem, hogy a magam ura vagyok - nem kell alkalmazkodni senkihez -, de a szabadság érzéséhez hozzátartozott a kockázat is, miszerint ha a huszonhét éves olasz feladja a harcot - amúgy miért is tenné - akkor csak magamra számíthatok, meg a távolsági buszra.

Kényelmesen befészkeltem magam tehát a vezetőülésbe, kinyitottam a napfénytetőt, bekapcsoltam a fűtést, és a kedvenc zenémet is megkerestem a tárolón: kilométer-falás ON.

Az én drága, csíkos járművem azonban tényleg olyan, mint valami gyönyörű, de hisztis olasz nőcske. Amíg társaságban voltunk, szolidan mosolygott, tette a szépet, de mikor kettesben maradtunk, egyből gesztikulálni és pofozni kezdett.

Először a fűtésem szűnt meg, ami a hűtővíz szintjének megcsappanását jelenti. Erre nem kaptam fel a fejem, épp a kedvenc gitárszólóm ment, akkor pedig sosem szoktam fázni. A Porcupine Tree zenei eszköztárában rengeteg hang megtalálható, de a sistergést sehogy sem találtam odavalónak, és a szélvédőn megjelent lecsapódást sem tudtam mire vélni, mivel klíma nincs. Néhány másodpercig vacilláltam is, hogy megálljak-e a pont mellettem levő benzinkúton, vagy haladjak tovább még negyven kilométert a következőig, de szerencsére végül a jobbra indexelés mellett döntöttem.

A megálláskor cseppet sem diszkréten jelentkező hűtőfolyadék-halmazállapot-változás jelezte: bölcs döntést hoztam. A gőzoszlopra természetesen a kúton tartózkodók is felkapták a fejüket, a látványos színrelépésem tehát megvolt.

A motortérben a következő kép fogadott:

Először is, ittam egy kávét, majd úgy viselkedtem, mint a legénység az Apollo fedélzetén: hideg fejjel végrehajtottam a szervizrutint. Otthon számba vettem a várható meghibásodásokat, és a néhány éve a fűtés bekapcsolásakor rövid másodpercekig érezhető, édeskés fagyállószag miatt számítottam a fűtőradiátor kapitulálására. Szerencsére a konstrukció lehetőségei egy csőcsonk átkötésével megoldják a problémát, ezt otthon el is próbáltam - fejben.

Cső le, áthelyez, bilincs meghúz, hűtőrendszer feltölt, légtelenít. Muhaha, indulás megint kezet mosni 70 centért. Azért a csomagtartóban levő vizes palackokat leltárba vettem tovább indulás előtt. Két és fél liter: pazar, én úgysem leszek szomjas.

Harminc kilométer a francia határ, most már nincs visszaút. Fűtésem ettől kezdve nem volt, úgyhogy kapucnis felsőben nyomtam tovább, mert a napfénytetőt én be nem húzom. That's a lifestyle, you know. Jiiihááá!

Mulhouse-ba érkezésem után egyből a múzeum tábláit követtem. Nem is lennének franciák, ha a kitáblázott irány, a szépen kifestett falak és főkapu nem a hátsó bejárat lenne. Az volt. Először egy benzinkútnál parkoltam le, hogy megnézzem magamnak az alkalmazandó bejutási módszert, de leginkább a Csepel Művek kihalt miliője jutott eszembe a poros, elhagyott portásfülkével szegélyezett, zárt portáról. Már épp a B tervnek gondolt speyeri múzeum távolságát próbáltam fejben elhelyezni a térben, amikor a falakat követve csak eljutottam a nagy parkolót is alkalmazó valódi főbejáratig. De milyen parkoló volt az!

A Delta átparkolása után bevettem az épületet. És a következő öt óra nyúlfarknyinak tűnt, legszívesebben elbújtam volna valahol, hogy éjjel meghosszabbíthassam az ottlétem.

A teljes nevén "La Cité De L'automobile - Schlumpf Collection" története nagyon kalandos. A svájci-francia Schlumpf-testvérek egyikéhez, Fritzhez köthető a gyűjtemény. A textilmágnássá vált Schlumpfok vagyona szép lassan veteránautókká változott, a hatalmas mulhouse-i raktárépület néhány év alatt több száz - javarészt Bugatti gyártmányú - kincset tartalmazott.

Az ügyes üzletember az európai tipusokat favorizálta, ez érthető is. Ettore és fia, Jean Bugatti járművei nem csupán műszaki remekművek, de egyben műveszeti alkotásnak is nevezhetők. A műszaki csemegéket tartalmazó gyönyörű formák joggal lopták el a szépre fogékony Fritz szívét.

A gazdasági válság és a textilipar változásai azonban közbeszóltak, a Schlumpf textilgyár csődbe jutott, dolgozói sztrájkba léptek, és a felhalmozott hatalmas adósság elől a testvérek Svájcba menekültek, hátrahagyva mindent. Soha nem tértek vissza. A kollekciót szerencsére a francia állam a szárnyai alá vette, egy autó sem hagyhatta el az országot. Húsz évvel később a testvérek pert nyertek, de a visszakapott frankmilliók kötve hiszem, hogy pótolhatták az elvesztett gyűjteményt.

A focipályányi kiállítási terület annyi öreg autót tartalmazott, hogy féltávon lemerült a fullra töltött fényképezőm, amelyet a powerbank sem tudott feltölteni. Így a gőzautók és a múlt-századelő járművei csak a vízalapú memóriámban kerültek eltárolásra, azzal most nem megyünk sokra.

A mellékelt galériában megpróbálom bemutatni a pazar gyűjtemény néhány darabját, de ezt egyszer mindenkinek személyesen látnia kell! Az igazi hátsóra huppanós élményt a két Type 41 - alias Royale - nyújtotta, a hat méter hosszú, valóban fenséges járművek előtt megszédülve ücsörögtem legalább fél órát. A világon hat létezik az összesen hét példányban készült autóból, amelyekbe Ettore beleadott apait-anyait, a prototípust azonban pont ő törte össze. A darabonként 12 millió eurót kóstáló remekművek mellett a harmadik Royale - egy replika - is látható a múzeumban, az Esders névre hallgató, türkiz masina története szintén hosszú.

A múzeum másik érdekes szárnya a versenyautókat mutatja be. Itt már a Bugattik mellett rengeteg egyéb szépség is megcsodálható volt. Alfa Romeo, Ferrari, Talbot, Mercedes-Benz, Simca-Gordini, Maserati, Cisitalia, Lotus, Peugeot, stb. A kiállított autók közül számos darab teljesítette a Mille Migliát, a Targa Floriót, vagy kerekei érintették Le Mans-t, Spát, vagy a Nürburgringet.

Jim Clark, Bandini, Fangio, Wimille, Caracciola egykori gépei ácsorognak itt restaurált, javarészt működőképes formában. A két napja átélt Lancia-eufória erősen második helyre csusszant, ez itt valóban autós aranylövésnek számított. Nem dohányzom, de egy esemény utáni cigaretta most jól jött volna.

Talán pont az a legvonzóbb az itt kiállított több száz darab öreg autóban, hogy mindegyik egy darab élő történelem. Sajnos nem tudnak beszélni, de ha az ember rászánja az időt, és nem csak végigrohan a sorok között, a végére kellemesen bódult állapotba kerül, és ez nem csak a diszkrét benzin- és öreggép-illatnak köszönhető. Fantasztikus! A kiállított, VAG-csoportos Veyronra nagyjából fél pillantást sem vetettem, húztam inkább vissza az öreg vasakhoz, amíg a nyitvatartás engedte.

Az elröppent órák után a parkolóban várt kedvenc olasz szamovárom, amely majdnem az összes vizet elkérte a csomagtartó vízkészletéből. Így nyugodtan kimondhattam: az eddigi sanda gyanú beigazolódott, hengerfej-tömítettségi gondok léptek fel odabent. Szerencsémre a problémahalmaz leggyengébb kivitele jelentkezett, amikor az égéstér nyomása a hűtőkört felfújja, az így keletkezett túlnyomás pedig a hűtősapkán át a szabadba távozik az útjában álló folyadékkal együtt. Vehettem volna rá még tizenkét sapkát is, inkább a műhely polcán figyelő nyomásmérőt kellett volna installálnom tíz percre még otthon: úgy minden kiderült volna.

Most, a műhelytől ezerkétszáz kilométerre csak abban bízhattam, hogy az elrohadt/átégett tömítés/megrepedt gát rése nem növekedik olyan mértékűre, ami széles utat nyit a hűtőfolyadéknak az égéstér felé, mert akkor a szamovár hamar háromhengeres víznyelővé válik, az pedig erősen zsákutca jellegű probléma lett volna. (Mondjuk, a Lancia Delta Dolina olaszasabb hangzású a Samovarnál)

Egy Freiburgban elköltött vacsora és reggeli után az esseni túrán felvett fura hobbimnak hódoltam már megint: csövet és PET palackot installáltam a motortérbe. Egy éve gázolajat termelt ez a hálátlan jószág, most pedig a hűtővizét gyűjtöttem össze a túlfolyó végén, amit először ötven, majd száz kilométerenként töltöttem vissza a tartályba, így a megvásárolt harminchat liter ásványvizet javarészt megspóroltam, és az autó sem úszott kívül-belül a fagyállóban.

A százharmincas tempót extra gejzírrel torolta meg a motor, így kiegyeztünk a százas sebességben; tizenhat órát igényelt a hazaút. De életem egyik legélvezetesebb tizenhat órája volt ez, amolyan autós El Camino. Ezt a zarándoklatot így kellett megtenni, a belső égésű gépek kihalása előtti utolsó időszakban: villanymotorokat surrogtatva lesz még időnk autózni bőven.