Gyulavitéz eladja az Integráját

35 múltam. Nemhogy öregnek, felnőttnek sem sokszor érzem magam, de tény, hogy valamicskét lenyugodtam. A huszonéves Gyulavitéz nem látott és nem hallott, ha a volán mögött ült, csak ment, ahogy bírt, rendszerint nagyon-nagyon gyorsan. Az Integra tökéletes partner volt ebben.

Nem a kocsimat szeretném dicsérni, azt már megtettem 2004-ben, de tény, hogy ilyen jó autó nem sok van a világon. Nemcsak azért mondom ezt, mert az ITR még 2010-ben is gyors, agilis és iszonyatosan élvezetes, mert egyetlen olyan elsőkerék-hajtású sportkocsit sem vezettem soha, amire szívesen lecseréltem volna, mert 9-14 liter között fogyaszt használattól függően – versenypályán 38-at evett, ha jól emlékszem, de az más tészta –, vagy mert olcsó, olcsón fenntartható és egyáltalán nem szervizigényes.

Van egy érv, mely fölötte áll mindannak, amit az előző bekezdésben leírtam. Az Integrát 2003 karácsonyán vettem magamnak. Egy kicsit kölcsön is kellett kérnem, hogy beleülhessek, de akkoriban nekem semmi sem volt fontosabb. Mikor végre az enyém lett, úgy éreztem magam, mintha 16 évesen egyszerre csak az ágyamba fektethettem volna Gina Lynnt vagy Pamela Andersont.

Azóta eltelt hét év. Hét év nagyon sok idő. Ennyi idő alatt például három gyermeke született a nővéremnek – a legnagyobb idén már suliba megy, és csak a legkisebb nem beszél. Még. Hét év alatt állítólag a testünk összes sejtje kicserélődik. Hét év alatt elpusztult két kutyám – 10 és 12 évesen – és vettem egy újat. Hét év alatt meg is őszültem, de az Integrát nem adtam el. Tudják, miért? Mert szeretem. Nagyon szeretem.

Pedig én aztán nem ragaszkodom a tárgyaimhoz, és akkor nagyon finoman fogalmaztam. Az előző autóim közül – volt hat – egy se húzta egy évnél tovább, és mindegyiket tiszta szívemből gyűlöltem, mire eladtam. Pedig amikor az ember új kocsit vesz, annak oka van. Jó esetben az az ok, hogy egy kicsivel több pénzünk van, mint annak előtte volt, ergo minden autó előrelépés, nekem legalábbis az volt. Örültem én, hogyne örültem volna, mikor a Trabantból Favorit lett, vagy a Puntóból Golf, vagy a fosi, de szinte új Bravából végre átülhettem a hőn áhított, 150 lovas szörnyetegbe, életem első sportautójába, a kedves, de bunkó Astra GSI-be.

Minden egyes esetben kiderült azonban, hogy amit szerelemnek hittem, az fellángolás volt csupán, és nem telt bele fél év, én máris ki akartam szállni mindegyik kocsimból, mint egy rossz párkapcsolatból. Ennek két fő oka volt. Az első, hogy a kocsi gyengus volt, nem ment, a második, hogy nem bírta a kiképzést – én rugdostam már a Trabit meg a Skodát is, méghozzá tiszta erőből.

Én kérem, egy farok vagyok. Egyszer régen, kábé tíz évvel korábban már eljutottam oda, ahová az Integra-vásárlás előtt. Akkoriban gitároztam, és egy ideig az volt a taktikám, hogy mindig egy kicsivel jobb hangszerre cseréltem a régit, mígnem egyszer rájöttem, hogy baromság az egész, ugyanis a kicsit jobb gityóknak is mindig volt valami hibájuk, ami miatt nem volt jó használni őket. Elegem lett, gyűjteni kezdtem, és csak akkor vettem új hangszert, mikor már megvolt a pénz az álomgitárra, egy ′79-es Fender Stratocasterre. A gitár azóta is megvan, ugyanúgy szeretem most is.

A Honda Integra és a Fender Stratocaster között nincsen semmi különbség, legföljebb annyi, hogy az egyik egy autó, a másik meg egy gitár. Mikor újra rájöttem ugyanarra az igazságra, kinéztem végre azt a kocsit, amelyiknél már egyszerűen nincs jobb, számomra legalábbis nincs, és 2003 karácsonyán megleptem magam. Az ITR tökéletesen beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és egyetlen olyan nap, sőt egyetlen perc sem volt azóta, hogy azt gondoltam volna, elpazaroltam akár egyetlen forintot is, amit ráköltöttem.

Akkor nem kell eladni, gondolhatják sokan. Nem is adnám el, ha fenn tudnék tartani két autót, de sajnos nem tudok és nem is akarok, ebbe az egybe is alig megy 10 000 kilométer évente. Meg aztán mostanában már ritkán szökik a fordulatszámmérő mutatója 6000 fölé, akkor meg minek? Azt nem mondom, hogy egy életre kiautóztam magam, bár az igaz, hogy mostanában már csak az igazán durva kocsiktól áll fel, azoktól is főleg akkor, ha versenypályán lehet gyilkolni őket, mégsem ez a fő oka annak, hogy eladom az ITR-t.

Én kutyás vagyok. Miután két kutyám, Jenő, az airdale terrier és Bojler, a boxer elpusztult, nekem három évig nem kellett eb. Aztán lassan feldolgoztam magamban a dolgokat, és arra az elhatározásra jutottam, hogy egy amerikai staffordshire terrier kölyökkel újra nekivágok a nagy útnak. A kiskutya már otthon van, most alszik a helyén, miközben én írogatok. Vikinek hívják, elképesztő mennyiségű energiája, de szerencsére még több esze van.

Az Integrával egyébként akár kutyázni is lehet, ugyanis lehajtott ülésekkel nagy a csomagtér, akár egy egész falkát besuvaszthatunk hátulra, de ez sem a kutyáknak, sem a kocsinak nem lesz jó. Az ITR vad, hangos és ráz, ez az érem egyik oldala. A másik, hogy aki úgy vezet egy ilyen kocsit, hogy kilenc litert fogyasszon, az inkább adja el. Hát én eladom, mert a kutyával úgysem lesz száguldozás.

Nehéz kérdés, hogy mit vegyek. A motorerő majdnem mindegy, sőt, az ár/érték arányon, illetve a megbízhatóságon kívül tulajdonképpen minden mindegy. Sokat gondolkoztam, két favorit maradt. Az egyik viszonylag magától értetődő: Honda Accord kombi, tudják, még a bumfordi seggű, a csúnya. Maradnék a jól bevált márkánál, és nem is lenne olyan drága; 3 milliónál többet nem nagyon szeretnék elkölteni.

A másik favorit miatt tudom, kapok majd hideget-meleget, de persze ez sem fog megakadályozni abban, hogy ha úgy döntök, végül egy Swiftet vegyek, egy régi-új Swiftet. Ennyi pénzért egy jól felszerelt 1,3-ast kapok újonnan, vagy vehetek egy alig használtat is még olcsóbban. A Swifttel csak az a baj, hogy relatíve magasan van a csomagtartójának az alja, ezért a kutyának nagyot kell ugrani, ha be akar szállni. Az engem nem érdekel, hogy mit képvisel vagy hogy mit gondolnak az emberek a suzukisokról. Én nem gondolok semmit, csak annyit, hogy ennyi pénzért nem tudtak jobbat kitalálni.

Hát itt tartok most. A kiskutya horkol, én a klaviatúrán dobolok, az Integra pedig várja, hogy elvigyem még egy utolsó szervizbe, mielőtt elválunk. Ellentétben az előző kocsijaimmal, melyektől már szabályszerűen undorodtam a végén, ez most fájni fog. Az Integra hű társ volt, szerettem az első perctől fogva, és szeretni fogom azután is, hogy eladom, de a sportkocsizásnak számomra vége, a kutyázásnak, és remélem, hamarosan a gyerekezésnek jött el az ideje, ezekhez a tevékenységekhez pedig nem lóerő kell, hanem egy csöndes, kényelmes és olcsón fenntartható szekrény. Ilyet fogok venni. Majd szólok, ha megvan.