Amikor a belvároson átpöfögő erőgépeket kísérve a lábamra vulkanizálódott a szandálom, úgyszólván biztos voltam benne, hogy néhány, a városban turistáskodó beduinból és maszájból fog állni a közönség.
„Bőg a motor és izzik a négy kerék,
Ámokfutóként küzd ember és a gép.
Füst száll az ég felé és zászlóval intenek,
Lángol az arcod és bámul a nép.”
A P. Mobil dala jól összefoglalja mindenféle technikai versenysport lényegét, amelyekhez most egy újabb verzió csatlakozott: a gyorsulási traktorverseny. A hétvégi egri Bikavér Napok egyik programja volt ez a népbolondító dízel-show, amit első alkalommal, mondhatni kísérleti jelleggel rendeztek meg.
Amikor a belvároson átpöfögő erőgépeket kísérve a lábamra vulkanizálódott a szandálom, úgyszólván biztos voltam benne, hogy néhány, a városban turistáskodó beduinból és maszájból fog állni a közönség, mert magyar ember az ötven fokban inkább a vízpartot és/vagy a borospincét preferálja inkább. Szerencsére nagyot tévedtem, mert a négysávos Deák Ferenc út mindkét oldalát egészen méretes embertömeg díszítette. A hőmérőből akkor lőtt ki a higany, amikor a díszmenet élére becsatlakozott egy párduc, fedetlen keblein Eger városának színes, testfestett címerével. Jobb bimbajáról egy madár szállott fel éppen, bal bimbaja fölött egy unikornis tompora díszelgett, kezében a város piros-kék zászlaját tartotta, amivel azután a rajtolást vezényelte le.
Maga a verseny a klasszikus szabályok szerint zajlott: egyszerre két járműnek nyomják tövig a gázpedált, a győztes feljebb lép, a vesztes szomorúan elkullog, egészen addig, amíg végül csak egy marad, mint a Hegylakóban. A látvány aranyos és mókás, amíg az ember a pálya széléről nézi, ám amikor a pálya közepén állva azt látja a kamera keresőjében, hogy egy ilyen szörnyeteg egyenesen feléje tart mind a 40 km/órájával, hát, az egy kicsit aggasztó tud lenni. Az egyik versenyző például akkorát fékezett a célvonal után, hogy felszakadt az aszfalt. Ha egy ilyen méretesebb hátsó kerékkel kivasalnak valakit, annak egy érdekes alakú, kétméterszer kétméter alapterületű, ám mindössze tíz centi magas koporsóra lesz szüksége, bár, ha félbehajtogatják, mint a palacsintát, akkor kétméterszer egyméterszer húsz centi is elég.
Az eleve szórakoztatóra sikeredett vetélkedést tovább színesítette a nagytekintélyű zsűri, amely testület három nőkbálványából, Dr. Torgyán József egykori operettügyi miniszterből, az agyonvarott felsőtestét napoztató Ganxta Zoliból, valamit a vesékbe látót tekintetét ezúttal napszemüveg mögé rejtő Csernus Imre pszichiáterből állt. Amikor Torgyán doktor a rendezvényt értékelte, valaki közbekiabált, hogy „Hordót a szónoknak!”, ami egy borfesztiválon végül is teljesen helyénvaló megjegyzés.
A versenyt végül egy mosolygós fiatalember, Pásztor László nyerte meg, Ferrari-piros New Holland traktorjával. A legszebb munkagépért járó díjat Molnár Bálint kapta, aki egy szüreti élőképet vontatott maga után, bort kínálgató asszonyokkal. A legviccesebb figurának Lopószáj találtatott, a traktorverseny Stigje, akinek arcát mindvégig egy lopótökből készült maszk takarta, és aki inkognitóját a program lefújása után sem fedte fel. A legtájékozottabb traktorosok is csak annyit tudtak mondani, hogy: „Nem ismerjük a srácot, Pestről jött, valami Zsolti tán, de nem biztos.” A kérdés azért kínoz, mert amikor közelről belefotóztam a szlovén gyártmányú Agromechanika kistraktoron parádézó Lopószáj arcába, pontosabban lopótökjébe, egyszercsak megszólalt, hogy „Szia Koncz Jani!”, de ennél többet nem volt hajlandó mondani.
Lopószáj, Lopószáj, hülyén fogok meghalni, és erről te tehetsz!
