Hasítani kell a ködös párát az erdőben. Éjjeli homályban baktat néhány megszállott az autóversenyzés leghírhedtebb egyenesének végére. Mulsanne. Jól cseng a helységnév, autókat is neveztek el róla, de Le Mans-ban a két beiktatott sikán ellenére rettegett a magányos erdei száguldás. 320-szal érkeznek a leggyorsabbak a pálya legtávolabbi csúcsához, majd padlógázzal fordulnak vissza a szalagkorlátok közé, hogy elinduljanak a légvonalban is öt kilométerre levő rajtvonalhoz.
A 24 órás emblémája számomra nem a Dunlop-karéj, pláne nem a vurstli a célegyenes környékén. A Mulsanne felé vezető országút, ahol fák között döngetnek végig, rövid megszakításokkal padlógázzal, az a Le Mans. Ott csak a gép van és a férfi. Sötétben kellett kimennem, hogy érezzem a rezgéseket, hogy még hatásosabb legyen a motorok éjszakába kiáltott üvöltése. Nem csalódok, ahogy meglátom a fényszórók csóváját, és megcsap a karbonfék fűrészporos illata, némi gumiszaggal vegyülve. Először csak megállok a kerítés mögött, és bámulok.
A késő délutáni, kora esti balesetek után egy emlékezetes eset történt még, amikor a pályajavítás miatti biztonsági autós körözés véget ért. A toyotás Nakajima nem bírt magával, és egyből támadásba lendült, amint szabad lett a pálya. Csakhogy a nagy igyekezetben elsodorta a mellette kigyorsító DeltaWinget, amely menthetelenül a bokszutca falába csapódott. Utólag azt mondják az okosok, Nakajima valószínűleg nem is látta a balkormányos Toyotából az alacsony DeltaWinget maga mellett jobbra, ezért legyezett rá akaratlanul. Akárhogy is, mindenki sajnálja a nullás autót – nem így kellett volna befejeznie a versenyt. A versenybírók hajthatatlanok voltak: mivel külső segítség nélkül nem tudott bemenni a bokszba, bármilyen közel is volt a bázishoz, nem segíthettek rajta. Ott kellett elvéreznie a betonfal mellett.
Viszont a Toyota is megjárta a szerencsétlen ütközéssel. Először úgy tűnt, csak a hátsó szoknyát-szárnyat kell lecserélni, de két és fél órás kendácsolás lett a vége. Nem árulták el, mi ment tönkre, de olyan alkatrész volt, amit normális esetben nem kell cserélni, ezért tököltek ennyit. Ezzel véget is ért a Toyota dicsőséges menetelése. Azért a tempójukat mindenki megjegyezte, és az is szép, hogy ha csak pár percig is, de vezették a versenyt.
Ahogy álldogálok hajnali háromkor a Mulsanne-nál, már helyre állt a világ unalmas rendje. A két hibrid Audi van az élen, hátvédnek mögöttük egy dízel, aztán a feltűnés, de egyben hiba nélkül is versenyző Rebellion Lolák jönnek. Idővel befurakodik közéjük a lemaradt dízel Audi, de a fekete lázadóktól mindentől függetlenül komoly teljesítmény lenne, ha megtartanák az Audi mögötti helyezésüket. Sokan nem fenyegetik őket, a hetedik már LMP2-es autó, a P1-esek mind elvéreztek vagy visszaestek. De még csak a verseny felénél járunk, végig kell menni.
Üveges tekintettel bámulom az előttem elzúgó gépeket. A képernyő nem tudja visszaadni a hajnalt kettéhasító fénycsíkokat. Le Mans nem egy sima versenypálya, nem véletlenül lett ekkora legenda. A drótrácson a szagokon, a hangokon és a néhány fényfolton túl is átszűrődik valami. Elképzelem, milyen autók döngettek itt végig az előző hetvenkilenc versenyen. Akárhogy is nézzük, a mostaniak ugyanúgy megérdemlik azt a pár perc hírnevet.
