Minden tisztelettel: a Lord nem normális
Egy B-csoportos Citroën Visa. Állítólag gyors volt. Nem hiszem. Toyoták kifulladásig. AE86, TE71, TE27. Fordított időrendi sorrendben. Előbbi kettőt már láttam, tapogattam, vezettem, hegesztgettem, de a 71-es Corolla raliautónak nyitva a motorháza, lehet gyönyörködni a nyolcszelepes egyhatosban. 170 lóerőt írnak rá. Ilyennel nyert Hannu Mikkola az 1975-ös Ezer tó ralin. Itt áll előttem, szügyig sárosan.
Ford RS200-as. Az autós kvartettem királya. Kettő is van belőle itt, körbe lehet járni. Felemelt szoknyája alatt méretes csiga villan, a csővázra támasztott dupla lengéscsillapító nem valami szofisztikált megoldás. Belül is otromba, fordos dizájn, de kit érdekel ez egy versenyautónál?
A Metro 6R4-nél sem számít, milyen nevetségesen néz ki - egy igazi szörnyeteg. Bent végképp káosz uralkodik, műszer alig jutott neki, kapcsolóból annál több. Nem egy otthonos munkahely.
Le kell szakadnom a Metróról, meglátok egy sor Mk2-es Escortot. A Rothmans-dizájnos a háttérképem már egy ideje. Ennél nyersebb, egyszerűbb raliautót nem látott még a murva. Ezek itt pedig nem kiállítási tárgyak, nemrég még a sarat dagasztották a pályán. Mit nem adnék egy rendesen megépített, BDA-motoros Mk2-esért. Ezt a balkormányost szívesen örökbe fogadnám, de szemmel láthatóan van gazdája.
Megvan az A110-es is. Visszafogott szélesítésekkel, kiemelve, murvagumikon feszít. Melyiket szeressem? A Mk2-est vagy az Alpine-t? Micsoda szerencse, hogy nem vagyok döntéshelyzetben, vágyni mindkettőre tudok egyszerre.
A ralipálya mellett végignézve pár tucat elhaladó autót, azért látszik, hogy vigyáznak az öreg gépekre a fák közé karcolt vékony ösvényen. Jó látni, ahogy végigöblögetnek a Mk2-es Escortok, de az Octavia WRC nyújtja a leglátványosabb produkciót. Majd kiüti a kameraállványt, ahogy seggel előre beesik a visszafordítóba, majd bősz durrogás közepette bevakolja a nézőket, és alig érintve a szalmabálákat éppen elfér még. Még pár évet érlelődik, és legenda lesz belőle is, nem kérdés.
Fogy az idő, és még nem láttam a hegyi felfutó résztvevőit közelről. Bár egész nap ellennék a ralipálya mellett, el kell indulnom lefelé. Nem is bánom meg. Vagy két tucat autótörténelmi mérföldkő zúz el mellettem, amikor megint helyet kapok a szalmabálák mögött, de én csak egyre emlékszem: a 405 T16-ra. Talán a szédületes videó miatt, amit Ari Vatanen döbbenetes Pikes Peak-es produkciójáról készítettek. Nem is reméltem, hogy egyszer élőben látom majd ezt az autót.
Lent a gyűjtőben, ahol a hegyi felfutón induló autók pihennek, végleg elveszek. Itt tényleg minden egyes autóval minimum fél órát kellene foglalkozni, hogy megismerjük részleteiben. A Lotus-kiállítás előtt földbe gyökerezik a lábam. Ott matatnak a szerelők a szétborított, felemelt kasztnis, benzin- és olajszagú múzeumszökevények körül, és itt tényleg nem túlzás az elcsépelt szó. Minden egyes Grand Prix-autóról egészestés mozit lehetne forgatni, és nem lenne unalmas. Még megérintem Jacky Ickx 72-es Lotusának a sarkát, aztán tovább szédelgek, hiszen itt megállni tényleg nem lehet.
A Porsche mindössze három autót hozott ki, kettő épp bent áll. A törékeny kis ezüst 804-es meg a debella piros 917-es, amiben éppen valaki pakolászik, félig behajolva az ajtón. Kimászik, felém fordul, és mielőtt beugrana a neve a széles szájú ráncos vénembernek, megnyomom az exponáló gombot. Hello, Jacky Ickx, miért volkswagenes az overallod? Nincs időm megkérdezni, sietős léptekkel továbbáll az öreg.
Már rég indulnom kéne, hogy le ne késsem a reptéri transzfert, de a Le Mans-i prototípusok indításáról nem maradhatok le. Pont ott készülődnek a parkoló sarkában. Tőlem egyautónyira a 2003-as győztes Bentley, mellette egy élő legenda húzza a fejére a sisakot - Derek Bell. A bentley-s srácok bandáznak a közvetlenül előttem álló lolásokkal, felajánlják az akkumulátorukat, mondván, nekik nem kell az indításhoz. Köszönik, megvannak, kisvártatva be is röffentik a Lolát. Két méterre az autó mögött majd kiesik a kezemből a fényképezőgép. Ha még maradt valami a hallásomból a ralis Porsche túráztatása után, az most végleg megsemmisül. Nem baj, hallókészülékkel is lehet teljes életet élni.
A Bentley meg nem indul, kész röhej. Derek Bell elkezd kikászálódni a kabinból, de elbénázza, tompa puffanással kiesik az autóból. Kuss, én így szállok ki, gondolom magamban, de valójában minden tiszteletem az öregé. Szívesen megnéztem volna, ahogy elrajtol a Bentley-vel. De a Bentley ott ragad, nekem meg lejárt az időm. Hazafelé indulva még vetek egy pillantást a húszas-harmincas évekbeli versenygépekre, ahogy sorakoznak a rajt előtt. Mosolygós nagypapák ülnek többnyire a kurblis autókban, olyan tekintettel, mintha éppen az unokájuknak mesélnének a fotelben. Volna mit, ahogy elnézem a mély hörgéssel meginduló duplakerekes Maserati 8CM-et.
Goodwoodot feldolgozni szinte lehetetlen. Fejben is, cikkben is. Megpróbáltam legalább annyi képanyagot hozni, amivel a szerverünk talán még megbirkózik. Dőljön hátra, kattintson a fotókra, lapozgassa végig a galériát, és talán megérzi, milyen kegyetlen kínzás ott feküdni, levegő után kapkodva a ránk ömlesztett drágakövek alatt, és tudni, hogy csak a kupac egyik oldalát láthatjuk. De ha csak egy párat közelről megnézhetünk, az is elég, hogy félig megvakuljunk a szikrázó csillogásuktól. Nem baj, csúnyább képek sose égjenek be retinánkba.
