Kézről kézre jár a Porsche nívópálcája: aranysárgán csillog rajta az olaj, mintha most cserélték volna. A hátsó csomagtartóban Európa-térkép, Edith Piaf CD, az orrában esernyő, méretre szabott, takaros kis cipzáras tokba csomagolt olajos flakon, CD-tár. Nagyon úgy néz ki a Boxster, mint amibe másnap megint be szerettek volna ülni, és irány az Alpok, csak valami nagyon közbejött. Betörött ablakkal találta meg a városvezetés trélere.
Úgy szemerkél az eső, mintha sosem akarná abbahagyni. Schnürlregennek hívják a salzburgiak az ilyen reménytelen, tömören szürke égből apró cseppekben aláhulló csapadékot, ami a fekete E Mercire esik. Letörölgetjük a szélvédőt a hívogató sárga cédula fölött, és jót derülünk a feliraton: óraállás 193 200 km, valódi futásteljesítmény feltehetően 500 ezer fölött. No meg a szokásos szöveg, amit minden árverésre bocsátott autóra ráírnak: erősen használt, sérült, hiányos, alapos felújítást és javítást igényel, üzembiztosságért és közlekedésre alkalmas állapotért nem vállalunk felelősséget. Ehhez képest a Merci jobban néz ki, mint egy átlagos magyar neppertelep portékája.
Jó pár évvel ezelőtt ejtette el egy haver valami frissen vásárolt autó mellett, hogy vannak ezek az árverések Bécsben. Azonnal rárontottam a netre, elképedtem a nevetséges kikiáltási árakon, aztán gyorsan lehiggadtam, miután a lejárt aukciók eredményeit végiglapoztam. De azóta is időről időre felerősödik a bizsergés, hogy csak ki kéne menni, megnézni, milyen a portéka. Egy dolog a fotó, más a valóság.
A Dorotheum, az évszázados múltú osztrák aukciós ház többnyire három kategóriába sorolható autókat árverez el minden hónap első keddjén Bécsben. Vannak a különböző hivatalok levetett autói: sárga postás Polók, szürke ügyintézői Audik, hasonlók. A következő nagy kupac a katonaság kiszolgált járműparkja: a legtöbben itt a G Mercik ikertestvéreire, a G Puchokra gerjednek, de a Pinzgauereknek is sok a rajongója, nekem meg a matt zöld Focusok jöttek be egy időben, melyek Budapesten is szép számban futkosnak már - mind innen jöttek. Végül ott vannak az utcáról néhány figyelmeztetés után összeszedett, ott felejtett gépek, mint a Porsche.
Tölteléknek vannak még ismeretlen eredetű, talán tönkrement cégektől einstandolt, vagy végrehajtásból származó járművek, meg egy csomó kacat. Hóekétől takarítógépig, targoncától kompressziómérőig mindenféle, többnyire használt műszaki cuccok tarkítják az árverés kínálatát. Munkagépek, postás robogók és szintén elhagyatott motorok, mopedek - nehéz lenne kategorizálni az általában háromszáznál is több tételt, amit havonta kiborítanak a Dorotheum talicskájából. Aztán rendeznek grazi, salzburgi, welsi és egyéb vidéki, technikai témájú árveréseket is, de mindez csak egy kis szelete az aukciós ház tevékenységének: a klasszikus repertoár, a műtárgyak, antikvitások és ékszerek adják a főprofilt.
Ettől függetlenül rendkívül profin bonyolítják az autós árveréseket, pontos szabályzat szerint, igen kulturált helyszínen. Amikor reggel hétkor - kicsit gyűrött arccal, mivel fél ötkor indultunk - nyitásra becaplattunk a Becsületesnepperrel a területre, azonnal helyre raktak, hogy az ügyfélparkolóban tegyük le az autót. Nem értettük a szigort, hiszen alig lézengett valaki az óriási placcon, de pár órával később, az árverés kezdete előtt már akkora volt a zsizsegés, hogy tényleg muszáj volt katonás rendet tartani.
A postás autók rendesen lelakottak, azokért merész dolog pénzt adni. Bele se merek gondolni, micsoda gyötrelem az a temérdek indítás, ajtócsapkodás, ki- berakodás, amit ezeknek a levél- és csomaghordó autóknak ki kell bírni. Furgonok közé ékelődve bújik meg egy fehér Citroën C5-ös. Erre emlékszem a netes katalógusból: 2.7 HDi, automata, finom árunak tűnik. Csakhogy a motorja a hátsó ülésen, atomjaira szedve. A kormányon folpack - ezt valami csődbe ment szervizből szedhették össze. Írja a szöveg, hogy csak bontásra ajánlják, de van egy olyan érzésem, hogy aki erre rálicitál, fel akarja még támasztani.
Lassan megérkeznek a korán kelők, egyesek jegyzetfüzettel járkálják körbe a telepet, mások csak üveges szemmel bóklásznak, hátha kincsre lelnek. Nem szeretnék találkozni ilyen arcokkal egy sötét utcában, az biztos. Kellőképpen el is áztunk, úgyhogy megnézzük, mit rejt az ipari csarnok, ahol majd az árverés lesz.
Pedánsan felvikszolt műanyagpadlón sorakoznak a raklapok, rajtuk többnyire a seregből levetett, huszon-, harmincéves felszerelések. Antik Bosch motorteszter, talán a 70-es évekből, ma már inkább csak szobadísznek alkalmas. Fűnyírók, láncfűrészek, fűtőberendezések, áramfejlesztők. Több kupac új és használt gumi, talán ugyanabból a szervizből, ahonnan a C5-ös jött. A neten oly titokzatosnak tűnő, nehezen beazonosítható tárgyak érdektelen kacattá olvadnak a kegyetlen valóságban. Egy átlagos vidéki veteránbörzén izgalmasabb holmikat találni, de ez nem tartja vissza az ábrándozó tekintetű majdani licitálókat, hogy beszivárogjanak megtekinteni a kínálatot.
Feltartóztathatatlanul üget a másodpercmutató az órán, már csak két óra van hátra az árverés megnyitásáig, és még két lerakatot meg kell néznünk. Felkerekedünk a Becsületesnepperrel, irány a katonai járműtelep. Nem nehéz megtalálni, előtte magyar rendszámos tripla trélerrel manőverez egy érdeklődő.
Géppisztollyal a nyakában őrzi a telepet a tizenévesnek látszó baka, kedélyes grüss Gottal köszöntjük. Itt már csak mellényzsebből, a nepper és a járművek takarásából merek kattintgatni, hiszen feltehetően tilos a fotózás, mint minden rendes katonai ojjektumban. Inkább nem kérdezzük meg, azzal csak magunkra vonnánk a figyelmet. Életünket is kockára tesszük az olvasóért.
Itt vannak végre a kedvenc rejtőszínű Focusaim. Állapotuk annyira egyöntetű, hogy még a pörsenések alakja is megegyezik a sárvédők alján. Mindegyik úgy kétszázezer harcos kilométert tudhat maga mögött, a felnik rozsdásak, a féktárcsák is, egy-két elemet meg újra fújtak, végül majdnem eltalálták a színt. Volt idő, amikor szívesen beleültem volna egy ilyenbe, ha mondjuk fele annyiért adták volna, mint a polgári testvéreit. De nem sokkal olcsóbbak ezek itthon, pedig így közelről szemlélgetve nem templomba járásra használták vidéki orvos házaspárok. Ajtót nyitogatni itt sem lehet, a megtekintés külső szemrevételezésre korlátozódik.
Azért ez durván zsákbamacska - olyan autóra licitálni, amivel nemhogy nem mentünk, de be sem indítottuk. Sőt, ki sem nyitottuk az ajtaját, kábé olyan, mint az első randi után kinyitni a karikagyűrűs dobozkát. Sőt, inkább a randi elején, még mielőtt megszólalt volna a hamvas leány.
Csak ezek nem hamvas leánykák. A G Puchok nem holmi zárolt, zsírban tartott, nullkilométeres gépek, hanem leharcolt, leselejtezett, rozsdás, lyukas vasak. Ráadásul olyan kivitelben, amelyre nem csak költői túlzással mondjuk, hogy slaggal mosható. Csővázas műbőr ülés, kárpit nincs, a padlóban lefolyó. És persze teli ponyva, még a sofőrszék fölött is. Vadászautónak is zord - vajon mennyit adnak értük?
Akadnak azért rendes autónak kinéző holmik is: egy metálkék Focus, egy civil Audi A4-es, ránézésre egész megkímélt állapotban. De ezeket sem lehet indítani, füstölhet a motor, zúghat a kerékcsapágy, le lehet égve a kuplung. A leírás mindegyiknél ugyanaz, garancia nincs semmire. És egy szép autóra tíz lefingott jut. Pont, mint a magyar átlag.
Tökéletes dramaturg az élet, már felfokozott idegállapotban érünk a sintértelepre, hiszen tudjuk, alig egy óra múlva már új gazdája lesz a fekete Boxsternek. Csak azt nem tudjuk, mennyiért. Brahiból megpróbáljuk megtippelni: én látatlanban, a fotók alapján úgy kétezer eurót adtam volna érte, ezt háromezerre módosítom a pozitív összkép miatt. A Becsületesnepper csak bölcsen mosolyog - jóval több lesz az. Hajlok rá, hogy egyetértsek vele, mivel a használt motorok mennek kábé ennyiért az ebayen, de azt is bele kell kalkulálni, hogy a Porschéban be lehet állva a motor, vagy bármi más baja is lehet.
Láthatóan nem zavarja ez a körülötte izgatottan tébláboló ázott figurákat, egyértelműen a Boxster a márciusi árverés sztárja. Pedig akad más is a lelencek között, pirosról feketére átfújt, fél mázsa növényi hulladék alatt csendesen rohadó Civic, fahasábokra állított, lapos gumis, leeresztett régi C5-ös, új téligumis Daihatsu Move, akinek ez mond valamit. Egy sötétzöld Corolla egész ígéretesnek tűnik, csak a motorháztető olyan, mint amit sós puskával arcon durrantottak. Az Audi A6-os viszont olyan gusztustalan a valóságban, hogy azt legfeljebb vasáron vennénk meg.
A legjobban a sarokba állított tuning-Focuson szórakozunk. Gondoltam, beküldöm a Jajjdecsúnya blogra, de aztán mégsem, túl nagy kincs ez ahhoz. Centi vastagon válik le a gitt a légterelők és az intenzíven rozsdásodó kaszni közül, a Remus-vég is rügyezik már. A jobb hátsó ablakot befeszített jégkaparó és több réteg maszkolószalag tartja a helyén, a krómhatású szőnyeg és a csúcsos váltógomb fölött színre fújt belső dekorbetétek teszik tökéletessé az összhatást.
A motoros sarok hasonlóan siralmas. Az egyik robogón még ott lóg két hozzáláncolt sisak, fejjel lefelé gyűlik bennük a víz. A futár-Yamahán téli gumi van, de még a foncsora is rozsdás. A Honda CB jó motor lehetett valamikor, de saccra az is több évet töltött már a szabad ég alatt. Szinte nem is lehetne elég olcsón adni ezeket, hogy hazavigyek egyet.
Kínálhatják a robogók zömét 40 eurós kikiáltási áron, indíthatják az autók licitjét 160 euróról, én nem érzem itt az óriási üzletet. Attól függően, hogy honnan származik a portéka, 22 vagy 38 százalék jutalékot és forgalmi adót kell fizetni a leütési árra. Aztán még Bécsből haza kell kocsikázni, elmegy vele szinte egy egész nap, és igazából azt se tudjuk, mire licitálunk. Kukaérett autókat itthon is kapni az ötven-százezer közötti ársávban, ha valakinek ez a specialitása. Nem igazán értem.
Amikor visszaérünk az árverés helyszínére, már óriási a tömeg. Egymás veséjébe könyökölnek a licitálni kívánók, hogy még időben leadhassák az ötszáz eurós kauciót, amiért cserébe sárga cetlit kapnak - ezt lehet majd feltartani a megfelelő időpontban. Mindjárt indul a műsor, a Porsche az első tétel. Helyet keresünk a teremben, a berendezése és az odabent hesszölő figurák éles kontrasztot alkotnak.
Talán mi vagyunk az egyetlenek, akik teljes lelki nyugalommal, pusztán a tudományos érdeklődés által motiválva ücsörgünk, nem izzad a tenyerünk a sárga licitálószámon, nem gyűrögetjük a katalógust, nem mantrázgatjuk az összeget, ameddig el akarunk menni. Körülöttünk egymást méregető elszánt tekintetek, kemény arcvonások, csak egy-két ásítás oldja a szigort.
Az árverést bonyolító úr kőprofi, ő bezzeg nem izgul. Először szépen békésen elmeséli, hogy fog menni a licit, aztán megjelenik a kivetítőn a Porsche képe, és Kalasnyikov-tempóban elkezdi darálni a számokat. Ötezeröt, ötezerhat, nem hiszek a szememnek, de még többen is makacsul tartják a táblát, hatezernyolc, és még mindig van, aki magasra tartja a számát, hétezernél kezd lassulni a tempó, majd végül hétezernégyszáznál szólal meg a kalapácsot helyettesítő csengettyű. Vagyis jutalékkal együt valamivel több, mint kilencezer eurót (kábé 2,8 millió forintot) fog valaki áttolni a pulton, és még száz euróért kötelező megvennie a kulcsot, amely csak nyitja az autót, de nem indítja.
Értetlen arccal nézünk egymásra a Becsületesnepperrel: nyolcezerért már árulnak Németországban Boxstereket, egy-két évvel idősebbek, de ki lehet próbálni őket, tudjuk, mit veszünk, és nem kizárt, hogy még alkudni is lehet. Ja, és nincs betörve az ablak. Van kulcs és papír. Nálunk még magyar rendszámosat is lehet kapni ennyiért. Felfoghatatlan.
A lombgyűjtő Civic jutalékkal együtt kilencvenezer forintnak megfelelő euróért megy el, a laposkúszó C5-ös 190 ezerért. A szörnnyé változott Focusért valaki 210 ezret csenget. Félrenézte a sort?
Sokszor nem is a kikiáltási árról indul a licit, ha többen is írásos megbízást adnak az aukciós háznak, hogy licitáljanak helyettük. Amikor csak egy távollévő licitáló van, akkor az árverést vezető úr tartja az ő ajánlatát, amíg nem érkezik magasabb. Az első autó, amiért nincs marakodás, egy 96-os Mazda 323F. Csalódott a műsorvezető, poénkodik is, hogy miért nem kell senkinek ez a remek gép, de pár másodperc után jön a következő tétel. Aztán egy fél óra múlva visszatapsolják a Mazdát egy licitáló kérésére, aki még sorban állt a kauciójával. Kikiáltási áron, százhatvan euróért megy el, vagyis bruttó hatvanezerért. Még ez is határeset.
Miközben a működőképes matt zöld Focusok 850 euróért kelnek el sorban, gyors fejszámolást végzek: 320 ezer a Dorotheumnak, 20 a hazaszállítás, ha kis fogyasztású autónk vagy saját trélerünk van, 150 a regadó, ha jól tudom, hogy Euro 2-es, és még legalább 60-70 a forgalomba helyezés, illetve a műszaki vizsga. Ez alsó hangon 550 ezer magyar forint egy közepesen leütött, kicsit rozsdás ex-katonai Fordért, és akkor nagyon feszesen számoltam, valamint nem kellett meghúzni egy csavart sem az autón. Nem kell sokkal többet fizetni egy hasonló civil Focusért sem. Igaz, a harci festésű Fordokban gyakorlatilag garantált a kilométer, de mást nem tudunk az állapotukról.
A következő elképesztő ajánlat egy VW Transporterre érkezik: kétmillió forint egy 2001-es T4-esért. Igaz, TDI és syncro, vagyis összkerekes, és még dupla fülkés is, mégis meglepő. A Pinzgauerek valamivel olcsóbban, másfél milla körül mennek, a működőképes G Puchokat nem engedik el kétmillió alatt. Már nem csodálkozom. Vagy mégis? Kétmillió egy vadászautóért, döbbenet. A fehér G Puchot 2,8 millióig licitálják, ez is ponyvás.
Lehetne folytatni a sort, de minek. Bő másfél óra ücsörgés után mindent láttunk, amiért ide jöttünk, inkább elindulunk egy híres bécsi dönerért. Aki nem hiszi, hogy sokszor piaci ár felett kelnek el az áruk, nézzen bátran utána a Dorotheum archívumában. Én két lehetséges magyarázatot tudok elképzelni a jelenségre.
Az egyik az árverések pszichológiája. Ismeri ezt mindenki, aki csak egyszer végigült akár egy ebayes aukciót úgy, hogy szeretett volna vásárolni, és kivárta a licitjével az utolsó perceket. Nagy az izgalom, még tíz eurót megér, a fenébe, ne legyen már másé. Így kelnek el ott is a kapósabb cuccok a reális értékük felett. Még súlyosabb a hatás, ha az ember hajnalban kelt, trélert cibált, nézelődött, jegyzetelt, és nem akar üres kézzel hazamenni. Pedig az a gyanúm, sokszor az lenne a kisebb bukó.
A másik lehetőség, hogy valamit nem tudunk. Például hogyan lehet trükközni a számlával. Vagy létezik valami kiskapu. De inkább hiszek az első lehetőségben. Ahogy néztem, a szerencsésebb tételeknél, ahol nem volt tolongás, egy ügyesebb nepper talán tud fogni egy ötvenest. Én biztosan nem kockáztatnék ennyiért. Nem is vagyok nepper.
