Születésnap

Egyet kivéve.

A hegyek felől jött lefelé az Istenhegyi úton. Fehér színű leplére alul körben már ráfröcsögött a sár, fején kötött sapka helyett töviskoszorút viselt. Az utcalámpákból alápermetező narancsszínű fény elfedte, hogy az egész alak alig észrevehető derengéssel sugárzik, ahogy a növő Hold süt párás éjjelen. Ráérősen lépkedett, vagy inkább úszott a levegőben, mintha egy-két centivel a talaj felett járna.

Egy pillantást sem vetett a gazdagok házaira, a Déli pályaudvar előtt megvárta a zöldet, átvágott a zebrán, majd a Vérmezőn át leballagott a Batthyány térre. A zavaros, bölcs víz felett átnézett a túloldalt álló, hivalkodóan kivilágított neogótikus épületre, de az arca kiismerhetetlen maradt. Ballagott tovább a víz mentén, a kedves barátnéjáról elnevezett Szent Margit hídon átkelt a pesti oldalra. Szinte már elhagyta a várost, amikor egy elhanyagolt, gazos, erdős területen megtalálta az autót.

A félig földbe süllyedt, rozsdás Skodában egy ember lakott, Kovács II. József egykori építőipari munkás, jelenleg hajléktalan alkoholista, aki az almabortól kábultan szundikált az innen-onnan összeszedett hat paplan alatt, és épp egy grillcsirkéről álmodott. A ropogósra sült, óriási szárnyas a világűrben lebegett, mint valami űrállomás, Kovács körberepült rajta, jól megnézte minden irányból. Elhatározta, hogy nagy sebességgel belecsapódik, és féregjáratot rág bele, halálra zabálva magát.

– Ha már meg kell halni, haljunk meg szépen! – gondolta, és éppen hiperűr-sebességre akart kapcsolni, amikor valami álmon kívülről érkező zaj zavarta meg. Kelletlenül, magában káromkodva nyitotta ki a szemét, és kinézett a jobb hátsó ablakon. Egy férfi arca derengett át a kívül koszos, belül párás üvegen. Nem hasonlított egyik kasztbeli ismerősére sem, leszámítva, hogy szakállas volt, mint szinte mindegyikük. Mégis furcsán, bensőségesen ismerősnek tűnt neki, megnyitotta hát az ajtót.

– Engedj be, jóember, ma van a születésnapom, jó lenne valaki, akivel csendesen megünnepelhetném – mondta az idegen.

– Hát, ha hozol egy kis bort, szívesen látlak – felelte József, majd kicsit átrendezte a skodabéli káoszt, hogy a két első ülésre le tudjanak ülni.

A vendég befészkelte magát a volán mögé, a házigazda az anyósülésre.

– Ó, még be se mutatkoztam, Jézus vagyok - mondta.

– József vagyok – mondta József, majd kezet ráztak. A váratlan vendég eligazgatta a leplét, azután borrá változtatta a hűtővizet, grillcsirkévé a visszapillantó tükröt. A kabint enyhe fény öntötte el, a fűtőtestből kellemes meleg áradt, és valahonnan, mintha a szférákból jönne, nyugtató zene szólt.

Iszogattak, eszegettek, később a bal oldali fejtámaszból varázsolva lett bejgli is, nem lehetett okuk a panaszra. Kovács II. elmesélte, hogy az apját nem ismerte, az anyja nevelgette sok gond között. Az iskolánál jobban szerette a haverokat, a kódorgást, a jövés-menést, aztán csak el kellett kezdeni dolgozni, mert a mutter halála után egyszerű lett a választás: vagy az éhenhalás, vagy a meló. A vendég vigasztalta, hogy neki se volt könnyebb sorsa: az apját igazán csak a saját igen kellemetlen halála után ismerte meg, szegény anyja mellett nevelkedett ő is, sokat kóborolt a haverokkal, aztán pár nagyobb balhé után a hatóság erősen rászállt, és a túlvilágra küldte.

Később persze szóba kerültek könnyebb témák is, főképpen a nők, és a végén megegyeztek, hogy a nők kiismerhetetlenek, és elpusztíthatatlanul erősek. Egyébként azok vagyunk mi, férfiak is, majd meglátod - mondta Józsinak Jézi, merthogy kora hajnal volt már, és addigra összebarátkoztak rendesen. Józsi már régen, sőt igazság szerint még soha nem érezte ilyen remekül magát, jóllakottan, kellemes mámorban üldögélt a piszkos ülésben, és lassan elnyomta az álom. Világos volt, amikor felébredt, már ha világosságnak lehet nevezni a piszkosszürke félhomályt, ami a világot beburkolta.

- Nahát, micsoda marhaságot álmodtam, motyogott magában. - Eljött hozzám Jézus, ettünk-ittunk, összebarátkoztunk! Mondjuk, karácsony van, azért kerülhetett az álmomba ez az egész...

Nagy nyögések közepette kikászálódott a kocsiból, leporolta az ülését, aztán átment a másik oldalra, és leporolta azt is. Ahogy az ülőlapot sepregette, valami megszúrta a mutatóujját. Vizsgálja, mi az: hát egy tövis. Az ujját szopogatva felnézett a szürkeségbe, elképzelte, hogy azon túl napfény van, és mindig kék az ég, még följebb pedig panelháznyi grillcsirkék lebegnek a súlytalanságban. Ledöntötte az anyósülést, aztán visszamászott a kocsiba, a hat paplan közé, hogy szundít még egyet, mielőtt az ünnepi kukabányászatra indulna.

Ahogy elhelyezkedett, szemébe ötlött a felirat, amit a párás szélvédőre írt egy égre mutató ujj:

"Tedd a csodát, ne várd!"

Az ablaktörlő alá oda volt csíptetve egy szórólap: „Azonnali belépéssel gyakorlott kőművest keres Varga István építési vállalkozó. Tel.: 30/555-6869”

Kovács II. József mellett csipogni kezdett egy ébresztőre állított, vadonatúj kártyás telefon.