Ezért érdemes Németországba menni

Vendégmunkás ő is – nevettünk. Az első napon tíz órán belül két autóban cseréltünk motort. Sokkal gyorsabban ment volna, ha nem segítek. Az egykori müncheni tűzoltólaktanya műhelyében Laci, a Smartguru bejelentett munkát kapott, és féktelen tempóban kezdte el a kinti életét, két hónappal a hatvanadik születésnapja előtt, egy hétszáz kilométeres autóút és két kávé után, alvás nélkül. Felkavaró kaland volt. Elmondom, hogy történt.

A Pasteur Strasse túloldalán hófehér gyorsházakból lépnek ki reggelente a külvárosi ingázók, a mi oldalunkon pedig azok, akik egyszer tisztes külvárosi ingázók szeretnének lenni. Most még bevándorlók itt, München peremén, Allachban. Napról-napra, hétről-hétre élnek egyedül, vagy asszonyaikkal, néha gyerekekkel. Esténként megrakott bevásárlószatyrokkal baktatnak haza a Netto szupermarketből, fürdőköpenyben vágnak át a kerten a közös fürdőszobából, félszegen ismerkednek, sodródnak, megkapaszkodnak. Sokszor alig van többjük, mint néhány teletömött szatyor, és a vágyak, amelyeket otthon megvalósítani egy élet is kevés.

Saját autóval jönnek Bulgáriából és Törökországból, de a benzin drága, ezért bolgár és török rendszámú autók parkolják végig az utcát, hogy havonta egyszer megmozduljanak, az ünnepekre hazatérjenek. A gyerekek kíváncsian átmennek a hófehér házakban lakó német gyerekekhez, majd vissza a lemezszekrényes, közös zuhanyzós, szűk szobás munkásszállóra. Esténként különböző népek konyhaillata és zenéja kavarog a környéken. Innen már látni a karnyújtásnyira nyüzsgő legális életet, de a karnyújtás évekig tarthat.

Fogalmam sincs, hány éves korig lehet belevágni a ki- és bevándorlásba, de esélyes, hogy a korhatár országonként eltér, vagy talán nincs is. A középkorú Iván és felesége lakókocsiban lakik. Bolgárok. Hosszú távra rendezkedtek be, már került kis fabódé a kocsi bejárata elé, előszobának, ha összegyűlik a város peremén szétszóródott család.

Zayn viszont még nem tudja hová tart, csak nyomogatja a telefonját. Nem tépelődik órákkal azután sem, hogy nemfizetés miatt kitették az egykori sszállóról. Továbbköltözik. Csak focizni szeretne valamilyen nagy európai csapatban. Meg napozni az udvaron március 24-én, kényelmesen ülni a bőröndökön, vagy rúgni az ócska labdát a gyerekekkel és valamikor szerezni egy éttermi melót, ami tovább segíti az úton.

Mindenhonnan dől felém a majd csak lesz valahogy-hangulat, ahogy leteszem a kofferem egy rozsdás Cadillac Eldorado tövében. Lyukas Jaguarok mindenfelé, egy fészerben Ferrari Dino (308 GTS), Porsche 914/4, Volkswagen Golf I cabriolet, két Polski-Fiat nyitott tetővel, van fecske Mercedes is, típusidegen lökhárítóval, mély porréteg alatt. Egy eredeti Cadillac Fleetwoodból lakószobányi poshadt amerikás életszagot szippantok egy álmodozó birodalmában, akire sok álmodozó építkezik ezen a helyen.

Az összes autóba belemenne néhány tábla nyers acéllemez, csillan fel a szemünk Lacival. Öt hónapja még bárkit kiröhögött volna, aki azzal kínálja meg, hogy az utóbbi húsz év próbálkozásai után ismét németországi munkavállaló lesz belőle. Elszakadni az erzsébeti miliőtől, a bejáratott ügyfelektől, a terebélyes családtól és Eisen papától, akivel tart az örök autós barátság, pedig Laci egyszer, kilencszázvalahányban feltekerte az öreg Porsche versenyautóját egy korlátra? Meghozhatatlan döntés így pár évvel a nyugdíj előtt, amelyről jobb nem tudni, mennyi lesz. Dönteni mégis kellett valahogy, mert meg kell teremteni a biztos alapokat a későbbi időkre. Ezért tankolta meg az Audit és vágott neki az éjszakai autópályának, hátha várja Németországban valami.  

Akkor sem bonyolódott szövevényes tervezgetésbe, amikor az apja negyvenhárom éve, egy februári napon az eladó kezébe nyomta az ezerkétszáz forintot a Tangón (a későbbi Ecseri- majd Nagykörösi úti bolhapiacon), hogy neki ne csak jogosítványa legyen, de Pannónia motorkerékpárja is. Szerelni való. A motort megpróbálta hazatolni Újpestre, és amikor az édesapja látta a lelkesedést, a következő sarkon besegítette az előre kibérelt tehertaxiba a szerzeménnyel.

Nem tervezett, csak lépett, lépegetett a kétéves sorkatonaság idején, amikor beszállt az autós bizniszbe. Ezt akkor még nem úgy hívták, inkább így: seft. Megtanulta, hogy fél autóból lehet egész, csak várni kell, míg akad egy másik fél. Kellenek továbbá jó ismerősök, akik közül akad, aki zsírpapírból előcsomagolt alkatrészkincsekkel segíti a folyamatokat. Mindenki lenyúlt a porba, akinek nem lejtett a pálya. Ezt tanulja most újra az a generáció, amely már csak elmesélt formában ismeri a régi logikát, és el sem lát az új autókig.

Laci karosszérialakatos mesterlevéllel ugrált végig a kusza kádári viszonyok közt, de teljesen véletlenül az övé lett valami, amit egyszerűbb magyar életmódnak nevezni, mint tovább magyarázni. A változások hullámai sosem nyelték el. Kicsit letették, majd megint felemelték. Volt sok autó, Fiatok, BMW 2002, egy válás, egy költözés és további ötvenöt, mindenféle típus meg persze a ralikrossz, amiről két komplett fényképalbumot hozott az útra. A kocsik hagyományosan roncsként érkeztek és autóként távoztak Lacitól, ritkán fordítva, de a verseny már csak ilyen.

Amikor szobát kapunk a Pasteur Strasse munkásszállóján, a három és fél perces magánballadákra gondol. Ezeket bontogatja ki az otthon megsütött tarja és a Nestlé promócióból megmaradt instant tésztalevesek mellé. Így már nem annyira elhagyatott az ember.

Maradt néhány kapcsolata régről, és lett most egy új, a laktanya tulajdonosával. Vele jött a munka is. Ezt már akkor tudom meg, amikor egy egészen más Münchenben autózunk. Ide nem illik olyan tökéletesen egy reménykedő, flanelinges autószerelő, nem is annyira barátságosak velünk az alkatrészboltban. Kicsit nevetnek az igeidők és ragozás hallatán, de azért kiszolgálnak. Előre kérik a 150 eurót a Smart márkaszervizben is, mielőtt előhozzák a hatalmas javítóelemet a bontott német szavakból és mondatokból sajátokat építő Lacinak. Egy városszéli roncstelepen aztán valódi magyarokkal találkozunk. A hely tele van olyan kocsikkal, amiket itthon még egy rövid és költséghatékony gyógykezelés után feltennének a hahura. 

Megyünk tovább. A széles kormánymozdulatokra fájdalmasan nyikorgó ősi Audi kombival bekanyarodunk a Detmold Strassén. Egy nyolcvanas évekbeli kivándorlónak, bizonyos Bélának dolgozott itt évekig, mielőtt ledózerolták az apró autós vállalkozások zömét. A kedvenc görög étkezdéje rég bezárt, Béláról pedig nem mondhatok többet, de amikor ez a munkakapcsolat hét éve, egy vasárnap véget ért, Laci váratlanul Pesterzsébeten ragadt, a BMW-gyár pedig a terveknek megfelelően elnyelte a hatalmas területet.

Miközben Béla felemelkedésének történetét hallgatom, ráloccsan egy kevés a bizakodásból, ami nagyon kell mindenkinek, aki a nullpontról tovább akar lépni sok száz kilométerre az otthonától. Ezért jó, hogy a régi kolléga most összehozta Lacit Alexszel. 

Megérkezünk a város legnagyobb parkolójához, a BMW-k és Minik tengerének partjára. Az autótömeg határait sem látni, csak a távoli daruk és épületek sejtetnek valamit. Helyi gyártmányok, 3-as, 6-os és 2-es széria mindenféle kivitelben, rengeteg prototípus álcafóliával, részben vagy teljesen kitakart, félig vagy teljesen kialakult formában. Nem őrzi őket senki, meg sem áll a városi transzferbusz vezetője, amikor fotózni kezdek. Ha egyszer megtelik a parkoló, és már nem lesz hová rakosgatni a feleslegessé vált tesztautókat, az összeset elnyeli a daráló, gondolom. A gyárban sosem áll le a fejlesztés és sok próbajárművön keresztül vezet az út a kész termékig.

Németország úgy ontja az új autókat a világra, hogy az ember megszédül, amikor mindez közvetlenül a forrásnál zúdul az arcába. Laci szerencséje nem a válság után ismét ébredő fogyasztási kedv, hanem Alex, aki azután érkezik meg a birodalmába, hogy átöltözünk a szereléshez. Az összes fél-, néhai, és leendő autó az ő tulajdona. Van továbbá százhúsz alkalmazottja, munkásszállói és egy irodaháza, valamint egy szállodai szolgáltatócége, és még valami ami nem következik a vállalkozások sikereiből. Sosem vásárol új autót, mert jó neki a régi és a még régebbi.

Egyszer ezer euróért akarták megjavítani a Smart ForTwo Cabrióját. Az autó ekkor négyezret ért a piacon, most kettőért mennek a hasonlók. Kicsit megharagudott, és keresni kezdte a megoldást. Egy Jaguarból ült át, amikor kemény adókkal kezdték a bontó felé terelgetni a nagy és öregedő luxusautókat. A környezetvédelmi zónák határát nem lehet velük átlépni, így a kocsi most ott áll a telepen a többi közt. A megoldás nyilván egy új autó lenne. Arra az új árucikkek vásárlása felé terelgető rendszerben nincs képlet, hogy lesznek majd, akik a másik utat választják. Keresnek egy kicsi, öreg, de még éppen környezetbarátnak minősített vacakot, majd vesznek még továbbiakat, ugyanebből. Ahogy látom, elég sokan vannak így a városban.

A normális kocsikhoz képest töredékáron üzemeltethető a Smart. Töredékáron, de semmiképpen nem a márkaszervizekben, meséli Alex, aki az ezer euróra taksált problémát végül húszért maga orvosolta, amikor a teljes kábelköteg helyett kicserélt egy csatlakozót, és a néma autó működőképes lett. Később egy helyi szerelőre bízta a szolgálati Smartokat, ám róla kiderült, hogy ért ugyan az autókhoz, de a javítás eredményesebb, ha ezek az autók nem háromhengeresek, farmotorosak és kétülésesek, illetve nem azt jelenti a márkanevük, hogy okos. Néhány elvetélt kísérlet következett még, de mi már nem találkoztunk a szerelővel. Csak rengeteg problémával és két motorhibás Smarttal találkozott Laci is, amikor először állította le a nyikorgó Audit a telep bejáratánál.

Hát így történt, hogy Alex, teljes nevén Alexander El Naib német középvállalkozó lecsapott rá. A cégben állítólag nincs fekete pénz, ezért a részmunkaidőben egyeztek meg Lacival, akit Lácinak hív, és körülbelül annyit fizet neki tíz napra, amennyit itthon egy középiskolai tanár két hónap alatt keres. Teljes állást ajánlott, de megérti, ha valaki ennyi otthoni kötelékkel nem akar hurcolkodni. Megoldás így is van. Laci a jelek szerint tud valamit, ami Németországban egyre többet ér. Alex később független szakszervizzé fejlesztené a munkakapcsolatot, hogy több tízezer használt Smarthoz legyen valaki, akinek akad egyéb ötlete a reciklálásra, mint a bontás vagy a roncsprémium.

Ha kell, új embere haza is hozza a munkát, így autóznak országokon át az Audi csomagtartójában a műanyag karosszériaborítások, néha egy-két, most éppen három komplett motor, és így köti össze a német igényeket a magyar kisipari árakkal Laci, a Smartguru, aki egy kicsit megérkezett a másik, működő Európába. Megérkezett, pedig a következő években sokat fog utazni a munkahelye és az otthona közt.

Épp mostanában látható az Indafilmen egy kivándorlásról szóló dokusorozat, címe Menjek vagy maradjak. Az első epizód New Yorkban játszódik, a második Londonban. Érdemes megnézni őket ezen a linken.