Nissan Juke 14 literes fogyasztással

2019.07.24. 06:30

Hallottak már az NEDC fogyasztási ciklusról? Anikó sem, de nem is írtak róla a Nissan Juke prospektusában, ahol elég kecsegtető átlagokat ígértek. Sajnos ezeknek semmi köze nem volt a valósághoz, Anikó pedig megunta, hogy újként vásárolt autója minimum 9, de sokszor 12-14 litert fogyaszt száz kilométeren, és még a szoftverfrissítés után sem javul meg. Harc a márkakereskedéssel, rengeteg tanulság, és szép fogyasztóvédelmi siker.

Néhányan talán emlékeznek még a mohó Opel Insignia ügyére. Az abba szerelt motort időközben megjavították a szervizben. Úgy tűnik azonban, hogy hasonló gyári konstrukciós hiba nemcsak a nagytestű dízeleknél fordulhat elő, hanem benzines downsize motor esetében is.

Anikó egy alföldi márkakereskedés udvarán szeretett bele későbbi autójába, egy 2016-os, 1,2 literes, turbóbenzines Nissan Juke-ba. Miután a kocsi formavilága, és beltere maximálisan elnyerte a tetszését, igyekezett körbejárni az 1.2-es Juke motorjával kapcsolatos, számára is emészthető műszaki információkat. Az eladó alapos tájékoztatást adott a közvetlen benzinbefecskendezéses motorról, a futóműről, illetve a típussal szerzett eddigi üzemeltetési tapasztalatokról.

A fogyasztás kapcsán azt mondta Anikónak, hogy ez egy kis hengerűrtartalmú motor, a Juke sem túl nehéz autó, ezért bár a használat körülményei számítanak, nem fog túl sokat fogyasztani. Anikó ezzel meg is elégedett, ráadásul a prospektusban is csábító adatokat látott: 4,9 – 7,2 liter szerepelt kerék méretétől, és a használat jellegtől függően. Úgy gondolta, hogy közepes távolságú ingázásnál (napi kb. összesen 120 km oda-vissza) valamilyen középérték várható. Óvatosságból, vegyes használatban, átlagosan 7-8 liter/100 kilométerrel kalkulált, végül 4,8 millió forintért megvette a Juke-ot.

Nagy boldogság egy új autót birtokba venni, és pontosan ezt érezte Anikó is. Az izgatottság, és az öröm mellett azért az ember legkésőbb a második, harmadik tankolásnál elkezd számolgatni. Egy „bejáratós” autónál persze még el lehet nézni némi túlfogyasztást, csakhogy ez a Juke az idő- és a kilométerek előrehaladtával egyre iszákosabbá vált.

Egy idő után már mindegy volt, hogy Anikó vagy férje vezette, az sem számított, hogy defenzíven vagy dinamikusan, az autó egyre több benzint kért ugyanazon a távon. Egy hosszabb, ezer kilométeres, autópályás utazáson, 120 km/óra körüli utazótempó mellett, száz kilométeren 14 liter benzin tűnt el a tankból. Mintha egy klasszikus, osztrák Eliette-ben (született Zaporozsec) ülne az ember.

12

Anikó sajnos nem szovjetautó-rajongó, ezért februárban márkaszervizbe vitte a Nissant. Elpanaszolta a magas fogyasztást, és azt, hogy időnként, rövid időre kontroll-lámpa villan fel a műszerfalon, majd rögtön el is alszik. Innentől kezdődtek csak igazán a bajok.

Az autót reggel azzal az ígérettel vette át a szerviz, hogy Anikó még aznap visszakapja. Végül mégsem így történt, sőt, nem is hívták fel, hogy ne számítson a Juke-ra. Másnap ő telefonált, hogy sikerült-e kideríteni a túlfogyasztás okát. Közölték vele, hogy a probléma sajnos nagyobb, mint gondolták, az autót még nem tudják visszaadni, mert kiderült, hogy benzin egy része a motortérbe szivárog.

Arra kérték Anikót, hogy hívja fel a Nissan-importőrt, és kérjen csereautót. A központban közölték vele, hogy nem tudnak csereautót adni, de hamarosan hívni fogják, és a türelmét kérték. Újabb három nappal később Anikó személyesen ment be a kereskedésbe, és kérte, hogy segítsenek, mert az autó a napi munkába járáshoz kell.

Telt-múlt az idő, Anikó a kikönyörgött csereautóval rótta a kilométereket. A Juke ott állt a szerviz udvarán, lassan belepte a por. Hónapok teltek el, mire sikerült megtalálni a magas fogyasztás ellenszerét: frissítették a szoftvert a motorvezérlőn. Anikó azt gondolta, ez hosszú vajúdás volt, de most már biztos minden rendben lesz. Megígérték.

A helyzet semmit nem változott, a Nissan remekül ment továbbra is, csak másfél-kétszer annyi üzemanyaggal, mint amire számítani lehetett. Azt, hogy pontosan mit csináltak vele a műhelyben, Anikó nem tudta meg, hovatovább a szervizkönyvben sem talált bejegyzést a beavatkozásról.

A kereskedés szerint a márkaképviselet fogja leírni Anikónak, hogy mi történt. Bár ez elég logikátlannak tűnt, remélte, hogy megkapja a magyarázatot. Nem így lett, valójában nem is értették, mit akar leíratni a szervizelést közvetlenül nem intéző márkaképviselettel. Amikor ezt szóvá tette a kereskedésben, az orra alá dörgölték, hogy kapott csereautót a javítás idejére.

Néhány hónap elteltével ismét kérte, hogy javítsák meg az autóját. Ezúttal a szerviz munkatársa is be akart ülni mellé, hogy lássa, milyen stílusban vezeti a Juke-ot. A csereautót, egy nagyobb Qashqai-t 7 literes átlaggal használta, de ez senkit nem érdekelt. Anikó ezt gyakorlott vezetőként, és nőként egyaránt megalázónak érezte. Panaszt tett a márkaképviseletnél, már csak amiatt is, mert a hibabejelentéseiről, és a javításokról (szoftverfrissítés) alig, vagy egyáltalán nem kapott dokumentációt. Szóbeli, és írásbeli panasz ide vagy oda, Anikónak önerőből sehogy sem sikerült az ügy megoldásához közelebb jutnia. Hiába dokumentálta, és bizonyította, hogy a Nissan zabálja a benzint, láthatóan senki nem tudott segíteni neki. Végül már nem is az üzemanyagszint-jelzőre vagy a fedélzeti számítógép pontatlan adataira hagyatkozott, inkább a napi számláló, és a kúton kapott blokkok alapján tájékozódott.

34

Ekkor került az ügy a jogászok elé.

Anikó esetében érdekes, és szokatlan módon jött létre az autó adásvételi szerződése, legalábbis ami a fogyasztási adatokat illeti. A Juke prospektusa, amely részletesen tartalmazta a műszaki specifikációt, és amely a összes műszaki jellemzőjét összefoglalja, nem tartalmazta azt a kitételt, hogy a közölt adatok a régebbi és több szempontból meghaladott NEDC szabvány szerint értendők, de ez a megjegyzés hiányzik az online verzióból is. Egyszerűen csak feltüntették a várható fogyasztási átlagokat.

A prospektus ebben az esetben a felek közötti adásvételi ügylet részét képezi, az autó nem fogyaszthat lényegesen többet, mint amennyit abban ígérnek. A fogyasztásra vonatkozó adat egy vállalás, amit számon lehet kérni a forgalmazón. Ha a kereskedelmi tájékoztatóból nem derül ki, hogy ezek az értékek laboreredmények, akkor az autóvásárlónak sem kell ezt figyelembe vennie.

Természetesen lehet ellenérveket találni. Ne rójuk azonban fel Anikónak, és másoknak sem, ha esténként nem az új autók üzemanyag-gazdaságossági, és széndioxid-kibocsátási adatainak közzétételéről szóló 12/2002. (III. 14.) GM-KöViM-KöM együttes rendeletet bogarássza, amely egyébként kimerítően előírja, hogy milyen a fogyasztásra vonatkozó fair, és jogszerű tájékoztatás, illetve mi a kereskedő, és mi a közlekedési hatóság feladata. Az más lapra tartozik, hogy mindebből mi valósul meg a gyakorlatban, és vannak-e emiatt szankciók.

NEDC említése ide- vagy oda, Anikó Juke-ja esetében erős volt a gyanú, hogy a laborértékekkel is problémák lehetnek, nemcsak a valós fogyasztással. Ügyvédek egyeztettek nem sok sikerrel, ezért az iszákos Nissan esete a bíróságra került. Felmerült azonban a kérdés, hogy milyen igényt érvényesítsen Anikó.

Javítást már kért, és ha létezik is műszaki megoldást az akár 14 litert fogyasztó Nissan bajára, azt a szerviz nem találta meg. Cseréltesse ki az autót? Ha kap egy másik, nagy étvágyú Juke-ot, azzal nem lesz kisegítve.

Kérjen árleszállítást? Meg lehet próbálni, de mi van akkor, ha olyan műszaki probléma áll a háttérben, ami miatt idővel más, komolyabb motorikus bajok is beütnek? Ezen az árleszállítás sem segít.

56

Ilyen esetekben a vevő el is állhat a szerződéstől, visszakérheti az autó vételárát. No igen, csakhogy Anikó minden körülmény ellenére valójában nagyon szerette a Juke-ot, nem akart másikat, vagy másmilyen kocsit, ebbe szeretett bele.

Férjével végül az árleszállítás, és a kártérítés kombinációja mellett döntött. Utóbbi egyszerűen abból adódott, hogy sokkal többet kellett üzemanyagra költeniük, mintha az autó a gyár által ígért átlagfogyasztást produkálta volna. Úgy gondolták, a komolyabb, egymillió forintos árleszállítás, és a túlfogyasztás kompenzálása együtt ellentételezik a Nissan hibáját. A perindításig a túlfogyasztás miatt még „csak” százezer forinttal költöttek többet benzinre.

Nyilvánvaló volt, hogy a per két szakkérdés körül forog majd. Egyrészt meg kellett állapítani a túlfogyasztás okát, és annak tényét. Egyik sem tűnt egyszerű feladatnak. A bíróság számára az ítélkezés alapjául szolgálóan elfogadható szabványos próbapadi mérést a Közlekedéstudományi Intézet Nonprofit Kft. tud végezni. A KTI már előzetesen közölte, hogy álláspontja szerint a gyártói adatokat akkor lehet ellenőrizni, ha az autó eredeti típusvizsgálati méréseinek megfelelő emissziós, és üzemanyagfogyasztási méréseket végeznek el.

Ehhez optimális esetben szükség van a gyári tesztre vonatkozó beállítási adatokra is. A laboratóriumi mérés egy sematikusan felépített, „11,007 Km hosszúságú” vizsgálati ciklus. Az országúti fogyasztásmérés a KTI által kialakított metodika szerint elvégezhető, és kiértékelhető ugyan, de nem hitelesíthető a kellő mélységben dokumentált mérés hiányában. A KTI azt is leszögezte az elején, hogy a túlfogyasztás okát erre vonatkozó jogosultság hiányában nem fogja tudni meghatározni.

Az intézet a további vizsgálat megszervezéséhez javasolta, és kérte, hogy a márkaképviselet adja át az 1,2-es benzinmotorral szerelt Juke típusjóváhagyási dokumentációját, hogy ezt a próbapadi vizsgálathoz is felhasználhassák.

A KTI bíróság felé adott előzetes tájékoztatása nem volt túl biztató. Érzékelhették a felek a sokféle műszaki paraméter rekonstruálásának nehézségét, illetve az ebből fakadó megállapítás bizonytalanságát. A bizonyítási eljárás mindkét fél, tehát a márkakereskedés, és Anikó számára is kockázatosnak, illetve költségesnek ígérkezett.

Anikónak 200 ezer forintot előre letétbe kellett helyeznie a vizsgálatokra. Ha ehhez hozzávesszük a peres illetéket, és a megjelenéssel járó költséget, máris közel 300 ezer forintot égetett el annak érdekében, hogy bizonyítsa az igazát.

Ezen a ponton, a KTI válaszának kézhezvétele után Anikó hirtelen egy párhuzamos valóságban találta magát. Egy szép, új világban, amelyben az alperes kereskedés, és a beavatkozóként fellépő márkaképviselet szorgalmazták a per mielőbbi lezárást, és szerettek volna megállapodni Anikóval.

A kereskedő, és a márkaképviselet vállalták, hogy adnak Anikónak egy vadonatúj Juke-ot az eddigi helyett, ám nagyobb, 112 lóerős, 1.6-os szívó benzinmotorral, és Acenta felszereltséggel. A meglévő példányt megveszik tőle, átvállalják az átírási költséget mindkét autó esetében, ráadásul kifizetik a felmerült perköltséget is. Anikónak csak 500 ezer forint vételár-különbözet megfizetését kellett vállalnia.

24 hónappal azután, hogy először beleült 1,2-es, turbós Juke-jába, Anikó némi felárért átülhetett egy vadonatúj, erősebb Juke-ba, és minden költsége megtérült. Másként fogalmazva, körülbelül napi 850 forintért használhatott egy új autót, mielőtt azt visszaadta volna, és még a túlfogyasztás költségét sem kellett elviselnie.

Az új autó maximálisan teljesíti azt, amire Anikó számított, és egyáltalán nem fogyaszt többet, mint amit a prospektus ígér, pedig ugyanúgy vezet, mint akkor, amikor a szerelők arra gyanakodtak, hogy nehéz a jobb lába.

A szakértői vizsgálat elmaradt. Valamilyen okból ezt az alperes márkakereskedés, és az importőr is el akarta kerülni. Nem tudjuk meg, hogy milyen eredményt hozott a próbapadi, és az országúti mérés Anikó kocsija esetében, így azonban két évnyi bajlódás után egy csapásra megoldódott az ügy. A műszaki részletek kedvelői talán sajnálhatják a váratlan happy endet, Anikó azonban nagyon boldog az új autóval, és az eredménnyel.

A figyelmes olvasóban felmerülhet a kérdés: ki vette meg a benzinfaló Juke-ot? Nem tudjuk, de a legjobb rémtörténetek nem érnek véget a film végén...