Sebességcsökkentés Budapesten: mennyien tartanánk be a mai szemléletünk szerint?

Nem, nem tartozom azok közé, akik a budapesti főpolgármester, Karácsony Gergely sebességkorlátozást célzó terveit a Szaturnuszról származó, hagymázas gondolatnak tartják. Mert hiába szeretem, hogy a Hungária körúton, illetve a foltokban azért egész jó minőségű másodrendű főutak aszfaltján lendületesen tudok suhanni, valójában sok problémám nem lenne az új szabályok elfogadásával. Persze, megőszülnék (vagyis azt már nem tudok), ha minden áldott reggel 49,5 km/h-s sebességgel kéne végigvánszorognom az Árpád hídon. Viszont.

Viszont két perc alatt átveszem a tempót Ausztriában, mihelyt átérek a határon és beesek az első faluba. 50 a megengedett? Hát én 48-cal andalgok az Alfa Romeóval Parndorfban és tök jó úgy. München, széles út, mindenki 50-ezik? Én is így teszek a 400 lóerős BMW tesztautóban, és hihetetlen, odaérek a coffee stophoz időben. Harminccal korzózunk a közel háromszáz lovas Golf GTI bemutató autóval az amszterdami kétsávoson? No problem, mindenki így tesz, valahogy teljesen normális az egész. Aztán hazajövök ezekről a helyekről és Budapesten megbolondulok, mert a társaság fele cammog és telefonál, a másik fele leszorít, cikáz és kötelezőnek érzi a pályatempót. Mellesleg szintén telefonál.

Meg lehetne csinálni, nincs kétségem efelől, nekem is kellemetlen lenne az átállás, de átállnék, és miután az autizmusra hajlamos és a megszokott életük megváltozása miatt felbőszült, kevésbé befogadó tömeg együtt élne az új rendszerrel pár évig, már ők is normálisnak tartanák. Csak az a fránya átmenet, az nehéz lenne. A renitencia igazából nincs a vérünkben, csupán ilyenné alakít bennünket a közszellem és a gyerekkorunk óta kapott minta.

Ennél fogva nem is annyival megyünk, amennyi oda van írva. Aki sokat autózik vagy motorozik, és oda akar érni, akkor a sebességmérője felfelé csal (általában, mert persze amikor a kocsija végsebessége kerül szóba egy sör fölött, akkor hajszálpontos az óra, hát ez ilyen érdekesek ezek a műszerek), a Védánál is van egy látható tolerancia, pénzben a büntetés alsó határa sem annyira vészes. Ezért a jóindulatúak tíz, a merészebbek tizenöt-húsz, a barmok meg akár százszázaléknyi ráhagyást engednek ahhoz képest, amit a tábla mutat.

Úgy sejtem, többnyire elég lenne a szabályokat betartani ahhoz, hogy ma is kevesebb legyen a baleset, több a befizetett adó, kevesebb az elszivárgó pénz, finomabb a sör és garanciálisabb a kéz alól vett OLED-tévé. De a kockáztatás és a puha szabályok legszélének észrevételi képessége, illetve az azokhoz való igazodás gyerekkorunktól fogva belénk ivódik. Azon túl, hogy oviban megtanítja nekünk Blanka néni: a piros tilos, menni csak zöldre szabad és hogy először balra, aztán jobbra kell nézni gyalogátkelőhelyen, utána már nem sokat foglalkozik azzal az oktatás, hogy belénk lesz-e kódolva a szabálytartás, vagy sem. Sőt aki ilyenre vetemedik, arra a többség az mondja, gyáva vagy egyszerűen csak enyhén ütődött.

Szerintem hiába tetet ki ezer és egy 20-as táblát a 30-asok, 30-as táblát az 50-esek és 50-es táblát a 70-esek helyére a főpolgármester, amennyiben nem lesz addigra minden sarkon rendőr és Véda, akkor az autósok ott, ahol eddig az 50-ben 65-tel mentek, azon túl a 30-ban fognak 60-nal hajtani. Ha emiatt több lesz a fekvőrendőr és a lassító sikán az utcákban, akkor majd vesznek még jó sok húszéves BMW X5-öst, mert az nem érzi a bukkanót, s megtanulnak a döglött lengéscsillapítók hátán villámmozdulattal járdaszigetet kerülni két imbolygó, tükörradiálos tonnával a seggük alatt. A magyar leleményes és akarja az igazát. Meg aztán, az ellenőrzés szisztémája is pocsék a jobban működő országokéhoz képest, de erről már korábban írtam egy véleménycikket.

Először rendet kéne tenni a fejekben, de el sem tudom képzelni, hogyan, mert az évtizedek és messziről megalapozott jó szándék kérdése. Aztán kellene még jó sok P+R parkoló, hogy az emberek szívesen letegyék az autóikat a határban, ha már ennyire agglomerációs lett a divat, mert, ahogy most állunk, az a végtelen autóáradat csak-csak be akar majd hömpölyögni Budapestünk szívébe. A hömpölygő autóáradat meg ideges, ezt csak tudom, mert 30-as övezetben lakom, s minden reggel a dolgozó ablakából kísérem végig a rákosmezei Forma-1-et.

Azt, ahogy az alig száz méterre a házunk előtt levő jobbkezestől az ablakomtól kábé harminc méterrel túl lefektetett masszív fekvőrendőrig, padlógázon gyorsítva tolják le egymást az elkésett, csikorgó fogú munkavállalók, nem ritkán előzgetve egymást, ami a madárcsiripelős, reggeli kocogós, kertvárosias környezetben már tényleg a gogoli groteszk határát súrolja.

Mindez egy olyan utcában, ahol, amikor nincs éppen reggeli vagy délutáni csúcs, és nem áll kint a dugó az Erzsébet Királynén, tehát nincs is miért idejönni, művészi ugróiskolát lehet festeni az aszfaltra anélkül, hogy egyetlen autó megzavarná az alkotás örömét. Itt biztosan nem számít senki sebesség-ellenőrzésre, viszont van egy jól behatárolható közlekedési csúcs. Mérjük hát meg, maguktól mennyire tartják be az emberek a 30-as korlátozást egy olyan helyen, ahol nagyon rövid szakaszon lehet csak felgyorsulni a fekvőrendőr és a jobbkezes között – támadt az ötletem. Mert akkor nagyjából ennyire fogják betartani a főpolgármester új sebességi határait is.

Felhívtam a Chronomoto Kft-t vivő barátomat, Majosházi Petit (ők amúgy Amerikától Norvégián át Ausztráliáig járják a világot, autókrossz-futamokat, veteránversenyeken 1/100-as szakaszokat mérnek már húsz éve), hogy hozzon el egy fotocellás sebességcsapdát és a reggeli fél 8-tól fél 10-ig tartó csúcsban gyűjtsünk néhány skalpot.

Nem a legszerencsésebb napot találtuk el, mert a környéken épp víznyomócső-csere zajlik, ezért az összes utcát felbontották, ezért eleve kerülik a részünket, ráadásul most dugó sincs az Erzsébet Királyné utcán, mert a koronavírus-korlátozások miatt eleve sokkal kevesebb az autó, de ha még ilyen helyzetben is ki tudjuk mutatni, a szabályok csak homályos ajánlásnak jók, már elértünk valamit.

Összesen hatvanegy autót mértünk meg 7.35 és 9.35 között, az összes átlagsebessége 34,4 km/h-ra jött ki. Az összesé, de ezek közül nyolc épp leparkolt, telefonált, ezért csak vánszorgott és fel se pillantott az útra, esetleg címet keresett, vagy kiállt a parkolóhelyéről. Ők nem azért nem gyorshajtottak, mert olyan szabálytisztelőek lennének, hanem mert más dolguk volt - ezért mindenki utólagos engedelmével ezt a nyolcat kiveszem a számításból, mert rendszeren kívüliek.

Marad 53 valódi, hús-vér, műanyag és acél közlekedőnk, s így már érdekesebb az átlagsebesség – 39,6 km/h. Mindez egy nem egészen 150 méteres szakaszon, egyik végén ronda és kellemetlen fekvőrendőrrel, másikon beláthatatlan jobbkezessel, mint már említettem. Jól gyorsulnak ezek a mai kocsik... Azaz a tegnapiak,mert a járművek 80 százaléka csoffadt, elhasznált, öreg szar volt, alig akadt közöttük gyorshajtók és a szabályokat magukhoz görbítők kedvence, a modern presztízs-SUV. Mi lett volna, ha egy normális nap van?

Az 53 résztvevő közül 11 tartotta be az abszolút sebességhatárt, tehát 30-cal vagy az alatt hajtott, de ha ráhagyom azt a tíz százalékot, amit a sebességellenőrző berendezés is engedne, akkor összesen 17 szabályos, 33 km/h alatti sebességgel autózó honpolgárunk marad. Az a harmada a csapatnak.

Egészen meg voltam lepődve, mert ebben az utcában tényleg nem kell retorzióra készülnie senkinek. Akit nem zavar a keresztbejövők által okozott kockázat vagy éppenséggel a másik irányban, a fekvőrendőr okozta futóműjavítás szükségessége, az mehetett volna akár százzal is, ahogy pár évvel ezelőtt ezt egy lesötétített (így is, úgy is) S8-tulaj minden reggel előadta.

A 30-as körzetekben történő sebességtúllépést elég toleránsan bünteti a rendőrség; maradjunk annyiban, hogy a harmincezres tételt és négy büntetőpontot 46 km/h-tól adják. Ilyen, már büntethető autósból csak négy akadt, közülük pedig csak egy hajtott 57 km/h-val, ami már 45 ezer forintos bírságot vonna maga után.

Nekem tavaly két gyerekemből kettő ütöttek el a környékünkön. Egyiket a zebrán, ott egyszerre volt elsőbbség meg nem adása (hiszen zebra) és gyorshajtás. A másikukat egy közeli utcakereszteződésben találták el, amikor egy kedves autóstárs hölgy lefékezett az utca sarkán tétova pózt felvevő nagyobbik Kiscsikós előtt, aki megállt, mert látta, hogy elég gyorsan közeleg a fekete autó. A nő integetett neki, hogy átmehet (naná, hiszen amúgy is az volt a szabályos), majd amikor a fiam a kocsi előtt volt, nagy gázt adott és ledöntötte. Szerencsére egy kis zúzódáson kívül nagyobb baja nem esett, de azért vicces volt a felháborodása, amikor a fiam kérdőre vonta, hát ezt minek kellett – „hát..., hát... telefonáltam!”

Támogatom egy nyugodtabb, lassabb, élhetőbb Budapest gondolatát. Mert eszembe jut, mennyire szeretek például Ausztriában motorozni, ahol a faluban mindig lehúzom ötvenre a tempót, mert nemcsak úgy kötelező és mérik, de még kellemes is, aztán utána jön a finom kanyargós országút, ahol istenit döntögetek, és sem itt, sem ott nem fordul meg a fejemben, hogy bárkinek tartania kellene tőlem. Őszinte leszek, Budapesten nincs meg ez a lelki nyugalmam, engem is meg kellene regulázni sokszor, nekem is fájna a belassulás, de tudom, hogy a megszokás után már szeretném.

De hogy ezt a grandiózus víziót korlátozó táblák kihelyezésével nemigen lehet majd keresztülvinni, abban is szinte biztos vagyok. Remélem, ennél azért lesznek nagyobb mélységben kidolgozott tervek is, mert, ahogy a dolgok állnak, nekem nagyon úgy néz ki: a magyar autós annyival megy mindenhol, amennyit az általános vérmérséklete, a pillanatnyi stressz-szintje, az ellenőrzéstől való félelme, az autója, a vezetési tudása, az út szélessége és annak simasága enged.

Hogy a táblán mi állt, amikor az utcába hajtott? Jó eséllyel meg se nézte.