Preis ist fix, entschuldigung!

A memóriám már nem a régi, de még így is emlékszem a 2019 előtti évekre. Tízesével hoztuk az autókat külföldről, a kereslet tombolt, a kínálat végtelennek látszott, a kaput estére behúzni sem lehetett. Havonta hetven-nyolcvan autót adtunk el, éjszakánként pedig a licitoldalakat böngésztük végkimerülésig. Fél órával nyitás előtt a kapuban már toporogtak a kuncsaftok, a kordonokat áttörő Black Friday-videók jelenetei szombatonként megelevenedtek. Volt olyan eset, amikor a család minden tagja - számára - új autót vásárolt egyszerre, ők csomagárat kaptak, mindenki boldog volt. A nagy pörgésben fordulhatott elő az is, amikor hónapokra egy nem égő csipkebokorban felejtettük a meghirdetésre váró századik szürke Ford Fókát, vagy amikor véletlenül összecseréltük az eladott Citroënek rendszámait, mert ugyanúgy nézett ki mind a tíz flottás példány.

Újabbat, jobbat, fiatalabbat, nagyobbat!

Ez volt a hatalmas alkudozások, a durcás lelépés-színlelések, majd mégis visszatérések korának alkonya, csak ezt akkor még nem látta senki. A vevők a minél olcsóbb makulátlan autóról álmodoztak, mi pedig a haszonkulcsot próbáltuk kimaxolni. Cash is king, tartja a mondás, és ezt a vásárlók is tudták, ennek ellenére a lízingek is jobban pörögtek, mint valaha.

A vásárlókat védő törvények árnyékában sokan biztonságban érezték magukat. A friss szabályok őket (is) védték, és hitelt sem kaphatott az, aki nem tudta volna fizetni a törlesztőt. A rendszer működött, az MNB szuperminimumra csökkentette az alapkamatot, sokszor a készpénzes vevők is lízingre vásároltak, hogy maradjon tartalék, ha beüt a ménkő. Fogytak az új és a használt autók egyaránt, ahogy a nagykönyvben meg van írva, mi pedig engedtünk az árból. Jutott is, maradt is.

Viharfelhők a láthatáron

Aztán 2020-ban, a járvány felpörgésének első heteiben közel nullára zuhantak a használtautó-eladások. Senki sem mert költeni, többen elvesztették állásukat, helyzetük kilátástalanná vált. Tőkeerős cégként az eladás helyett úgy döntöttünk, hogy a felvásárlásra koncentrálunk, és megpróbálunk annyi autót venni, amennyit csak lehet. Lesz, ami lesz.

Akkoriban az emberek egy része bepánikolt, és fejvesztve szabadulni akart az autójától. Az általános kilátástalanságban és a szigorodó szabályozások közepette a kereskedők java nem vásárolt semmit, néhányan pedig igen, de rendkívül nyomott áron.

Óvakodjanak a tömegközlekedéstől!

Az eladások visszaesése miatt mi is bepánikoltunk volna, ha a sajtó nem kezdi el rémisztgetni (jogosan) a buszon edződött embereket a tömegközlekedés egészségügyi kockázataival.

A hatás elképesztő volt. Egy random hétfő reggel a kapuban kígyózott a sor, mert hirtelen mindenkinek autóra volt szüksége. Az időpontfoglalós telefont letenni sem lehetett, és végül napok alatt bepótoltuk a hiányzó eladási számokat. Az alkudozás ekkor kezdett el végleg kimenni a divatból, hiszen az olcsón vett autókat eleve olcsón kínáltuk, mert nem tudtuk, hogy lesznek-e vásárlók. Lettek.

Jaj, hát engem nem érdekel ez a bacilus!

A piac pörgött. Akinek autója volt, eladta és olcsóbbra cserélt, akinek nem volt, az pedig vett. Gazdaságilag jobban megérte nyitva lenni napi négy órában, mint előtte nyolcban. A nyár közepi "felszabadulások" még tovább élénkítették a keresletet, az időről időre visszatérő lezárások pedig meglepetésünkre ennél is magasabbra tolták az autók iránti igényt. Ez volt az az időszak, amikor nagy királyság volt autókereskedőnek lenni.

De semmi sem tart örökké...

A felhőtlen pörgésben nem igazán akartunk tudomást venni a háttérben egyre csak terebélyesedő gazdasági cunamiról, vagyis a lassan formálódó alapanyaghiányról. Úgy éreztük, hogy ez nem érint minket, hiszen a használt autó már eleve egy befejezett termék. Nem kell legyártani vagy összerakni, elég ha valaki használja egy kicsit, és máris kész. Egy kicsit fura volt ugyan, hogy az egy-kétéves autókat is egész magas áron (vagy az újnál is drágábban) és gyorsan sikerült eladni, de nem foglalkoztunk vele, csak örültünk mint majom a farkának. Ekkor még az új- és használtautó-értékesítések is felfelé tendáltak, majd végül megfelezett nyitvatartással is rekordévet zártunk a kereskedésben.

Csiphiány, alkatrészhiány, alapanyaghiány, munkaerőhiány, újautóhiány

Aztán valami megváltozott. A hiányok kora először az autógyártóknál köszöntött be. A hirtelen megugrott keresletet képtelenség lett kiszolgálni. Mostanra oda jutottunk, hogy sokan csak egy-kétéves szállítással vesznek fel megrendeléseket, és vannak olyan gyártók is, akik a megrendelt autó megérkezésekor mondják meg a végső árat. Sőt akad olyan is, aki a leadott színt, vagy extra felszereltséget sem tudja előre garantálni. Az újautó-eladások csökkenni kezdtek, hiszen a többség nem akar többmilliós előleget letenni egy olyan autóra, aminek nem tudja a végső árát, se a felszereltségét, ráadásul csak évek múlva érkezik meg.

Ez robbanásszerű áremelkedést hozott a használtautó-piacon, hiszen az megfogható, használható, azonnal birtokba vehető, ráadásul a felszereltsége is többnyire fix. Aki viszont nem vesz új autót, az a régit sem "adja le", ezért a növekvő kereslettel ellentétben a használt kínálat egyre csak zsugorodik. Amiből kevés van, az pedig drága. Hazánkban a folyamatot tovább sújtja az egy év alatt 20%-ot emelkedett euróárfolyam is. 2021 elején 3500 euróért kaptunk egy jó állapotú, nem túl sokat futott, 2008-as Ford Focust. Az akkori 340-es euróárfolyamon számolva, hazaszállítva, műszakiztatva és regadózva másfél millió forint körül állt meg. Ma ugyanezt az autót ezer euróval drágábban kapjuk meg, egy euró pedig már 411 forintba kerül, és a magasabb árkategóriában még ennél is rosszabb a helyzet. Az autókat ennyivel drágábban már nem tudjuk eladni, így kénytelenek vagyunk a profitot csökkenteni, az alku pedig nem fér bele. Jogos a kérdés, hogy minek hozunk akkor külföldről?! Hát azért, mert a 2008-as válság idején hazánkban nem igazán vett senki új autót, pedig a manapság keresett szívó benzinesek ezidőtájt jutottak a csúcsra.

A kereslet továbbra sem csökken

Lehet, hogy szerencsés helyzetben vagyunk, de a Szentendrei út forgatagában még nem érezzük a keresletcsökkenést. Az áremelések ellenére ugyanannyi autót adunk el és veszünk, mint az elmúlt években, annyi különbséggel, hogy a játékterünk lett sokkal (sokkal-sokkal) kisebb.

Nem tudjuk, mit hoz a jövő, de rövid távon túl sok jóra nem számítunk. Szerintem az eddigi felfelé váltogatás lassan megfordul, és idővel a többség megpróbál majd pénzt csinálni a már meglévő autójából. Olcsóbbra, öregebbre, rosszabbra fogja azt cserélni, vagy kompletten felhagy az autózással egy időre. Utóbbi az üzemanyagárak emelkedése miatt sem elképzelhetetlen, ha eltörlik az ársapkát, hiszen a 7-800 forintos literenkénti ár biztos, hogy sokakat elgondolkodtat majd a kiadásokat illetően. Az autók drágulása pedig minden bizonnyal folytatódni fog, amíg el nem éri azt a szintet, amikor már egyszerűen nem veszik meg az emberek. Én azt tanácsolom mindenkinek, aki vásárolni készül a közeljövőben, hogy minél előbb tegye meg. Ha túl sokat vár, akkor csak drágábban tudja majd ugyanazt megvenni, vagy nem lesz egyáltalán olyan, amilyet szeretne.

Hát így ér véget az autópiaci alkudozások kora. A vásárlók egy része kellően informált, átlátja és elfogadja, hogy most annak is örülni kell, ha van autó. Egy kevésbé tudatos, inkább az ösztöneire és megszokásaira hallgató része pedig továbbra is kitartóan próbálkozik. Ez nekünk sem jó, de most ez a helyzet.

Kövesd Marcit Facebookon!