A karácsonyi csoda, ami megmentette a Ferrarit

Enzo Ferrari fiatalon volt ugyan autóversenyző és versenymérnök is, de egyikben sem ért el akkora sikereket, mint később szervezőként. Saját versenycsapatát 37 évesen, 1929-ben alapította, Scuderia Ferrari néven. Az ágaskodó lovas emblémájú istálló igazán ismertté mégis csak négy évvel később vált, amikor átvette a versenyzéstől hivatalosan visszalépett gyári Alfa Romeo csapatot. Az így már Alfa Romeo versenyautókkal felvonuló Scuderiához azután a legtehetségesebb mérnököket hívta meg a Fiattól, de a maga oldalára állította a kor egyik legbriliánsabb konstruktőrét, a magyar szülőktől származó Vittorio Janót (János Viktor) is. Pár évvel korábban ő tervezte például az Alfa Romeónak elsőként nagydíjat nyerő Alfa Romeo P2 versenyautót.

Az ágaskodó lovat viselő Alfa Romeók sikert sikerre halmoztak. Sorozatban nyertek a Targa Florión, Le Mans-ban és a Mille Miglián. Győzelmi diadalmenetüket csak az évtized második felében, az állami, pontosabban birodalmi pénzzel kitömött német Mercedesek és Auto Unionok voltak képesek megtörni. A kudarc a jelek szerint az Alfa Romeo és Enzo Ferrari viszonyának sem tettek jót, 1939-ben elváltak útjaik. Ferrari ekkor új céget alapított Auto Avio Costruzione néven, nem messze Modenától. A furcsa névválasztás nem volt véletlen. Olyan egyezmény született ugyanis közte és az Alfa Romeo között, hogy öt évig nem építhet és futtathat versenyautókat Ferrari néven.

A sors sajátos fintora, hogy a fél évtizednyi idő épp arra az öt évre esett, amikor amúgy sem rendeztek hivatalosan egyetlen autóversenyt sem Európában: a második világháború öt évére. A csatazaj elültével úgy tűnt, végre újra feldüböröghetnek a motorok, és így Ferrari végre újra kamatoztathatja nevének és ágaskodó lovas emblémájának ismertségét. Apró probléma volt azonban, hogy közvetlenül a háború után csekély érdeklődés mutatkozott a drága, egyedileg épített versenyautók iránt, és a korábbi szponzorok is máshol gondolták elkölteni a pénzüket. Már ha egyáltalán rendelkezésükre állt bármekkora összeg, mert ne feledjük, Olaszország a németek oldalán szállt be a háborúba, és így vesztesként szállt ki belőle.

Ferrari anyagi helyzete siralmasan alakult, vállalkozásának jövője finoman szólva is kétségessé vált. 1946 karácsonyának előestéjén azonban egyszer csak megcsörrent nála a telefon. A vonal túlvégén régi barátja, az Alfa Rómeónál korábbi kollégája, egyben egykori autóversenyző, Luigi Chinetti jelentkezett. Chinetti még 1940-ben, a Maserati csapatával utazott át az Egyesült Államokba, és ott is maradt a világégés idejére. A közben eltelt éveket arra fordította, hogy megszerezte az amerikai állampolgárságot, és szoros kapcsolatot épített ki ottani tehetős autóversenyzői körökkel. Chinetti tudta, hogy mivel Amerikát kevésbé gyötörte meg a háború, ezért maradt érdeklődés, sőt pénz is versenyzésre alkalmas, egyedi kivitelű, kézzel készített, drága sportkocsikra. Amikor tudomására jutott, hogy épp egy olyan régi barátja keveredett nehéz helyzetbe, aki képes lenne ilyeneket előállítani, úgy döntött, megkeresi Enzót.

A telefonbeszélgetés során Ferrari érdeklődést mutathatott, mert Chinetti a családjával együtt azonnal autóba vágta magát, és még az éjszaka leforgása alatt Párizsból Maranellóba autózott. Karácsony reggelén hideg és gyengén megvilágított műhelyében fogadta őt Ferrari. (Ferrari a végletekig takarékos ember volt, műhelyében nem volt fűtés, és a mennyezetről is egyetlen villanykörte fénye pislákolt.) Chinetti felvezette elképzelését, miszerint nem a háború sújtotta Olaszországban, sőt egyáltalán nem is Európában kellene versenyautókat eladni, hanem Amerikában. Ferrari valószínűleg jobban szeretett volna ott sikereket elérni, ahol korábban is, vagyis helyben, de végül Chinetti meggyőzőereje lehengerelte, beadta a derekát. Sőt, abba is beleegyezett, hogy régi barátja legyen a Ferrari márka importőre az Egyesült Államokban.

Chinetti kapcsolatai valóban gyümölcsözőnek bizonyultak. Alig másfél évvel a sorsdöntő beszélgetés után már harminc vadonatúj Ferrari 166 kelt át az Atlanti-óceánon. Az ezekből befolyó pénz már elegendőnek mutatkozott ahhoz is, hogy Ferrari belekezdjen igazi vágyának valóra váltásába, versenyautók építésébe. Őt ugyanis valójában csak a versenypályákra termett versenyautók érdekelték, az utcai használatra is alkalmasak a legkevésbé sem izgatták. Chinetti győzte meg arról is, hogy ez nem helyes, olyan autókat is gyártani kellene, amelyek akár a versenypályán, akár utcán rendezett versenyeken is helyt állnak. Így született meg a legendás 12 hengeres Ferrari 166 S és összes változata, amellyel egyik versenyt a másik után nyerték 1949-ben. Egy 166 MM-mel maga Chinetti is rajthoz állt az 1949. évi Le Mans-i 24 óráson – és annak rendje, s módja szerint meg is nyerte. Méghozzá úgy, hogy a huszonnégy órából huszonhármat ő vezetett. Ez volt egyébként a harmadik győzelme a legendás pályán.

Ha már az üzlet így beindult, Chinetti még tovább akart lépni. Meggyőzte Ferrarit arról, hogy higgye el neki, a tengerentúlon sorban állnak a pénzeszsákok, hogy dollárjaikat forgalomban is használható ritka, drága és sportos megjelenésű és képességű autókra költsék. Az egyik első volt ezek közül a szintén a 166-os műszaki alapjaira épült, Farina-karosszériás kabrió. Ezt számos további típus követte, amelyek gyakran kaptak olyan tengerentúli melléknevet, mint America, SuperAmerica, vagy éppen California.

A nagy formátumú egyéniségek ritkán képesek hosszú távon súrlódásmentesen együttműködni, és így volt ez Ferrari és Chinetti esetében is. Chinetti fejében megszületett egy-két típus, amelyek megépítését Ferrari egyszerűen megtagadta. Márpedig olyan autót ő nem épít! A különleges amerikai igények kielégítésére Chinetti létrehozta a North American Racing Team (Észak-Amerikai Versenycsapat) nevű versenycsapatát és autóépítő vállalkozását. Ennek egyik terméke volt az az öt darab Scaglietti-karosszériás 275 GTS/4 NART Spyder, amelyek közül egy szerepelt A Thomas Crown-ügy című, 1968-ban bemutatott filmben. (A film férfi főszereplője a legendás színész, autóversenyző és autómániás Steve McQueen volt, aki egy Pininfarina-karosszériás 275 GTB/4 kupét tartott a garázsában.)

Súrlódás ide vagy oda, barátok maradtak, a Ferrari márka pedig Amerika után meghódította a világot. Számos emlékezetes típust küldött az utakra, amelyek többsége ma gyűjtők féltett kincse és árverések csillagászati árú műtárgya. Gondoljunk csak a 250-es, vagy épp a 275-ös sorozatra, de ott az F40, az Enzo, vagy manapság a Roma. És talán mindez nem jött volna létre, ha 1946 karácsonyán Luigi Chinetti nem kopogtat be Enzo Ferrari hideg és sötét műhelyének ajtaján.

(forrás: goodwood.com)