Karácsonykor is a volán mögött, hogy senki ne maradjon az utcán

Csabi és Gábor úgy ismeri Budapest utcáit, ahogy kevesen. Minden sarokra van egy történetük. A Terézvárosban óriásinak ható Berlingo volánja mögött egymást váltva röpködtek a fiús témák – autók, csajok, meló, család, sör – , de közben úgy pásztázta a szemük a jellegzetes menedékeket és ismert helyeket, mint egy mesterlövész az ellenséges területet, hátha meglátnak egy fekvő vagy üldögélő embert. Ha kiszúrnak valakit, megállnak és megkérdezik: “hogy vagy?” - más úgysem teszi.

Esténként körülbelül 40 és 100 kilométer közötti távot tesznek meg a srácok

Fotó: Perlaki Péter Zsolt / Totalcar

Ez pedig elég sok megtett kilométerrel jár. Éjszakánként harminc és ötven közötti számot mondanak a srácok, de akad néhány este, hogy a száz kilométernyi távba is belenyalnak, azaz elég súlyos rutint halmoznak fel. Ide nem elég, hogy van érvényes jogosítványod. Önbizalomra és gyakorlatra is szükség van, mert ahogy mondják, láttak már a Jászberényi úton vagány jelentkezőt a Clark Ádám téri forgatagban elvérezni. Ők maguk a pesti rakpart vonzáskörzetét kedvelik a legkevésbé, mert nem mindig tudnak úgy parkolni, hogy a munkájukat is végezzék, és a még aktív, mondjuk péntek esti forgalmat se akadályozzák.

Azért kellenek a Berlingo méretei és a tolóajtó, mert nem lenne könnyű mindenkit besegíteni egy hagyományos felépítésű személyautóba - tolatóradar viszont nincs, pedig nagyon megkönnyítené a forgalmas helyeken a parkolást

Fotó: Perlaki Péter Zsolt / Totalcar

Útközben Csabi a Benczúr utca Hősök tere felőli végén egy kapualjra mutat. Korábban ott lakott egy fickó, aki valamikor egészen jó nevű sportújságíró volt, de aztán jött a már szokásosnak mondható történet: nem tudta feldolgozni a magánéleti tragédiáit, aztán kiszaladt a lába alól a talaj, és már soha többé nem tudta rendbe tenni magát. Egy balos forduló után a Kodály Köröndön egy vaskos, hasadt törzsű platán felé biccent. Egy régi ügyfelük oda is be tudta szuszakolni magát, de riportot csinált róla az RTL Klub, és nem sokkal utána elrácsozták. Kicsivel később egy olyan fiatal fiúról meséltek, akinek végül sikerült kitörnie, de ilyen történetből erre az estére nem jut több.

Utcai szociális munkásoknak hívják őket. Ők azok a srácok és lányok, akik éjszakáról éjszakára kocsival járják Budapest utcáit, és keresik azokat, akik mindenhonnan kiszorultak. Vagy azért, mert még kevés ideje vannak fedél nélkül, és nem ismerik a lehetőségeiket, vagy azért, mert már nagyon is, és valami miatt ódzkodnak az ellátásukra dedikált intézményektől.

Pokrócokkal, polofoamokkal, hálózsákokkal, fertőtlenítő szerekkel, a december végi időszakban karácsonyi csomaggal, időnként cipőkkel, váltás ruhával felszerelkezve vágnak neki az estének

Fotó: Perlaki Péter Zsolt / Totalcar

Hogy miért? Leginkább a bogaraktól, a saját sorstársaik agresszív viselkedésétől vagy az intézményrendszeri szabályoktól tartanak. Csabinak és Gábornak arról kell meggyőznie az utcán élő hajléktalan embereket, hogy ennek ellenére jobb bent, mint kint. De nincs könnyű dolguk, elvégre ki akar húsz idegennel egy szobában éjszakázni? Ezt erőből nem is lehet, csak bizalommal, ezért a kint élőkhöz fűzött viszonyuk egészen különleges. Lepacsiznak, tegeződnek, érdeklődnek. Hiába járják mind a ketten évek óta estéről estére az utcákat a rakparttól a ligetig, ők itt vendégek, akik ha túl erőteljesen akarnak célt érni, nem tiszteletben tartva a másik ember akaratát, akkor hamar azzal szembesülnek, hogy elküldik őket. Máshova.

A piros Nissan NV200-at a csomagtér ajtó mögötti hidraulikus rámpa miatt többnyire speciális feladatokra, kerekesszékes emberek szállítására használják

Fotó: Perlaki Péter Zsolt / Totalcar

A Széchényi Gyógyfürdő mögötti gőzkieresztők körül is körbevezetnek, valamikor ott is sokan kerestek menedéket, mert a meleg pára komfortos volt, de veszélyes. A körülötte tanyázók ruhájára telepedett a kénes gőz, így egy óvatlan arrébb gurulásból könnyen végzetes fagyás lehetett. De mára ez már nem így van. Miután 2018-ban megváltozott a szabálysértési törvény, és az életvitelszerű közterületen tartózkodás szankcionálhatóvá vált, nagyon sokan eltűntek az utcai szolgálatok látóköréből.

A BMSZKI - azaz a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei - utcai szolgálata csak az egyik a több szervezet közül, akik a magára maradt embereket keresik a téli éjszakában

Fotó: Perlaki Péter Zsolt / Totalcar

Igaz, a rendőri intézkedés egyáltalán nem jellemző, legfeljebb figyelmeztetés szintjén. Azt senki nem gondolhatja, hogy ezek az emberek egészen egyszerűen felszívódtak: csak nehezebb lett őket elérni. Ezt mutatják a számok is: amíg 2018-ban a Blaha Lujza téren átlagosan 125 fővel dolgoztak a fiúk, mára ez alig 30 emberre csökkent, az erdős részek és más elhagyatott területeken viszont konkrét közösségek élnek szedett-vedett kalyibákban és sátrakban.

Nagyrészt ilyen hátrahagyott helyek árulkodnak arról, hogy valaki itt "lakik"

Fotó: Perlaki Péter Zsolt / Totalcar

Valamikor a Városliget is sokkal népszerűbb volt, de ezúttal csak egy sátorlakót találunk. Inkább nem használom a valódi nevét, legyen ő most Erika, bár fölöslegesen játszom itt az etikus szerzőt: az elmúlt héten készítettek vele videóinterjút, nyilván le is fog menni, pedig néhány kérdés után egyértelmű, hogy ő nem tudja felmérni azt, mivel jár a szereplés. De időnként megjelennek nála újságírók, beszél velük, elüti az időt, amíg várja, hogy kifizessen neki több millió dollárt az FBI. Én nem erőltetem, inkább csak törlöm a gépről a róla készült képeket.

Csabinak hozzá is van egy erős története. Nemrég pont rá maradt az egyik éjszaka, hogy elmondja Erikának, már soha többé nem jön vissza a párja. Ezek nagyon nehéz percek, és azt látom, ezeket neki sem könnyű felidéznie. Pedig Csabi kemény kötésű fickó. Gondolhatod milyen kisugárzása van, ha sok-sok évvel ezelőtt börtönőrként kezdte a pályafutását!

Csabi és Gábor, jó srácok, tele energiával, empátiával és kőkemény sztorikkal

Fotó: Perlaki Péter Zsolt / Totalcar

A belvárosi őrjárat végén a Szabolcs utcai bázisra térünk vissza, ahol már vár minket a másik csapat. Gyors kézfogás, és már be is indulnak a sztorik, meg egymás hangos heccelése. Ezt csak így lehet, minden nap végén ki kell egy kicsit nyitni a szelepeket, mert jön a következő nap és a következő szolgálat. Nem könnyű meló, és nem is alkalmas rá mindenki. Az autóvezetési rutin mellett türelemre, nyitottságra és emberségre van szükség. De ha kedvet kaptál hozzá, tanulj - tudniillik, ez egy szakma - és olyan melód lesz, amiről az unokáidnak is sokat fogsz mesélni.