Menekülés: a tolvajok élete sem volt fenékig tejfel

Késő tavaszi este volt. Még nem volt a nyári fullasztó meleg, de már sokan a nyitott ablakoknál aludtak a kertvárosi lakótelep panelházaiban. A parkolókra a rálátást hatalmas lombkoronát viselő, gazdagon zöldellő fák nehezítették, így nyugodtan „dolgozhattunk” a nem túl késői órában.

Társammal egy bordó 2107-es Ladát néztünk ki a Centenáriumi lakótelep parkolójában. Talán száz méterrel távolabb parkoltunk le, majd onnan gyalogosan közelítettünk a néhány éves „kockalámpás” Zsigulihoz. Egy pillanatra megálltam a kocsi mellett, de semmi gyanúsat nem érzékeltem. Tudtam, ha már az autóban ülök, senki nem fog meglátni, vagy ha esetleg szemet is szúrnánk valakinek, annyira gyors a módszerünk, hogy mire kettőt pislog, már eljövünk onnan a kiszemelt verdával. Ráadásul szemből, közvetlenül a panelház oldalához álltak vele, ahol nem voltak ablakok, csak a betonpanelek.

Csend volt és nyugalom. A csavarhúzót a vezető oldali ajtó zárjába dugtam, majd egy könnyed mozdulattal megemeltem azt, minek hatására az ajtózár gombja felpattant. Nem tartott tovább öt másodpercnél a művelet. Kinyitottam az ajtót - mindig ez volt a sarkalatos pillanat, hogy megszólal a riasztó, vagy sem. Továbbra is mozdulatlan és néma volt minden a környéken.

Beültem a vezetőülésbe, és egy mozdulattal lehúztam a gyújtáskapcsoló hátuljáról a vezetékeket. Rutinból csatlakoztattam a színeket, kéket a rózsaszínhez, feketét a barnához... majd társam segítségével - aki pár lépéssel távolabb várt a jelzésemre - kitörtük a kormányzárat. Mondhatni tökéletesen megoldottuk a dolgokat. Nem is volt csoda, hiszen ezt a műveletet, már rutinból csináltuk, mintha világ életünkben ezzel foglalkoztunk volna. Halkan behúztam az ajtót, a társam pedig gyors léptekkel magamra hagyott, és elindult a saját autójához.

Minimális feszültséget sem éreztem, pedig ekkor már nem volt segítségem. Kissé elbíztam magam. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy én ott ülök abban az autóban, nyugodtan beállítottam az ülésemet, a tükröt, és a piros vezetéket a többihez érintve beindítottam a motort. Kényelmesen rükvercbe kapcsoltam, majd bekövetkezett, amire nem számítottam.

Megállt mögöttem egy másik autós, keresztbe úgy, hogy esélyem nem volt kiállni a parkolóból. Hátra az utamat elálló autótól nem mehettem, szemben pedig a panelház fala magasodott. Éreztem, itt nincs más lehetőségem, mint a nyakamba venni a lábaimat, és a leggyorsabb iramban eltakarodni a környékről is. Mert bár még akkoriban, mobiltelefonok nem voltak, de a lakótelepen, a legtöbb lakásban már volt hagyományos telefon, így a rendőrséget pillanatokon belül hívhatták.

Kinyitottam az ajtót, de a másik kocsiból, két alak lépett hozzám, cseppet sem barátságosan. Mivel sosem voltam túl jó futó, és azt sem szerettem volna, hogy tökéletes személyleírást adjanak rólam, a zsebemből a könnygázos flakont előkapva alaposan lefújtam őket. Na ez megállította őket, de ekkor már elég nagy hangzavar alakult ki, így tetszett vagy sem, tényleg futnom kellett az életemért. Társam ekkor már rég elhajtott, fogalma sem lehetett, hogy milyen kálváriába kerültem.

Nem kergetett senki, de tudtam, pillanatokon belül ellepik a környéket a rendőrök, és maximum akkor lehet esélyem lelépni, ha minél távolabbra kerülök addigra a helyszíntől.

Nem tévedtem. Perceken belül meghallottam a távolból szirénázó zsarukat, méghozzá több irányból, és egyre jobban közeledve. A közvilágítás sem volt segítségemre, így nem mertem tovább szaladni, inkább meghúztam magam az egyik négy emeletes ház alagsoránál, a falhoz lapulva. Nem tudtam elég lesz-e ez a távolság, elvégre már a lakótelep legszélén várakoztam, egészen pirkadatig.

A másik necces sztorinál nem is akcióztunk, csupán felelőtlenül beültem egy haverom mellé a kocsijába.

Február vége volt, elég csípős, hideg délután. A napközbeni napsütés hatására mégis engedett a tél vasfoga, és kissé olvadásnak indult.

Talán ötszáz métert tehettünk meg, amikor a kis utcában, egy rendőrautó jött velünk szemben, talán harminccal. Mi is lassú tempóban haladtunk, a járőr sem sietett, de ahogy közelebb értünk egymáshoz, a rendőr hirtelen beindította a kék lámpát, és keresztbe elénk vágott. Papírok nélkül, országos körözéssel a nyakamban nem tehettem mást, kiugrottam Széna mellől, és futásnak eredtem. Még meg sem álltunk teljesen, amikor én már kipattantam. Első utam a kis keresztutcán vitt a cinkotai strand irányába, de a jobboldalon utazó egyenruhás azonnal követte a példámat, és kiszállt, hogy gyalogosan kövessen, amíg a másik a kocsival próbált elém vágni. Egy pillanat alatt felmértem a helyzetemet. Ha befutok az utcába, nem lesz menekülésre lehetőségem, mert a gyalogos mögöttem, az autóval érkező, előttem állná el az utat. Hirtelen megfordultam, és ellenkező irányba iramodtam, egyenesen a rendőrök felé, csak a kocsijukat megkerülve. Erre nem számítottak. Éppen átértem az autójuk előtt az utca túloldalára, de súrolta a lábamat a lökhárító – hajszálon múlt, hogy nem gázolt el –, majd azzal a lendülettel, futásnak eredtem kifelé az utcából. A rendőr, aki vezette az autót, megpróbált hátramenetbe váltani, és visszatolatni, viszont így majdnem elgázolta a saját társát, fékeznie kellett. A másik egyenruhás alig tudott félreugrani a felé közeledő rendőrautó elől. Nekem elég volt ez a pillanat, átvágtam az út túloldalán lévő sóderbánya irányába, ahova kocsival nem tudtak követni. A gyalogosan üldöző járőr talán húsz métert követett, de látta, esélytelen, hogy a nyomomba érjen. A túlsúlyos zsaru a rendőrsapkáját fél kézzel a fején tartva botorkált mögöttem, és a pisztolyával hadonászva kiabált, levegőért kapkodva.

– Álljon meg! Rendőrség! – ismételgette, a végén már elcsukló hangon.

A komikus jelenet egy gyengébb magyar vígjátékba is beillett volna, ha nem lett volna a kezében a szolgálati fegyvere, és történetesen nem látom, amint a társa rádión erősítést kért, majd ezek után csikorgó kerekekkel a közeli utca felől elém akar vágni. Éreztem, ennek a fele sem tréfa, ha most itt elkapnak, mehetek a börtönbe. Minden erőmet összeszedve futottam a sík mezőn a bánya irányába. Mögöttem a rendőr legalább száz méterre volt lemaradva. Miatta nem is aggódtam, mivel ismertem a környéket, mint a tenyeremet, viszont tudtam, a földes mellékutca, amerre autóval indult a társa, még előttem van. A bánya felső bejáratánál volt egy sorompó, ezt gondolom attól függően tartották nyitva, hogy volt aznap munkavégzés, vagy sem. Ez egy külszíni sóderbánya, a lejáró nagyon meredeken törik le, legalább harminc méternyire a felszíntől. Az alján két tó, sokat fürödtünk itt régebben. Szerencsémre a sorompó zárva volt, így a gépkocsijában ülő rendőr nem tudott elém kerülni, ám valamivel hamarabb ért oda, mint én. Fiatalabb, sportosabb alkatú volt, mint a társa, de akkoriban nagyon jó állóképességem volt, és az adrenalin is tombolt a véremben. Kiugrott a kocsiból, lábon indult az irányomba. Elég közel kerültünk egymáshoz, mikor láttam, a szolgálati fegyver neki is a kezében. Talán húsz méterre lehettem, mikor elértem a nagy letörést a bányatavak irányába. Ez volt a célom, tudtam, ide képtelenség követni. Ahogy elfutottam a rendőr mellett, ő is többször felszólított.

– Álljon meg! Rendőrség! – kiabált teljes hangerejével.

Eszem ágában sem volt megállni, minden erőmet összeszedve rohantam tovább. Mikor elértem a meredek domboldalt, hatalmas dörrenést hallottam, figyelmeztető lövést adott le a járőr. A robaj okozta pillanatnyi figyelemkihagyás miatt a következő lépésemnél elvesztettem az egyensúlyomat, és bukfencezve gurultam le a völgy aljáig. Másodpercekig gurultam tehetetlenül, sokszor azt sem tudva, merre van a lent és a fent. Első ijedtségem után konstatáltam, hogy nem sérültem meg. A rendőr ide már nem követett. Miután felpattantam, döbbentem rá a szomorú felismerésre: tél lévén, egy árva bokor, de egy falevél sem volt az amúgy is elég kopár, kietlen bányaterületen. Gyakorlatilag egy nagy teknőben találtam magamat, az elrejtőzés legkisebb esélye nélkül. A domb széléről az egész sóderbánya belátható volt, és könnyedén körbevehető. Ekkor éreztem, nincs tovább, de nem adhattam fel, ismét következett egy hosszabb sík szakasz a bánya Árpádföld felőli oldalának irányába. A túloldali lejtő, amit idefelé bukfencezve tettem meg, itt ugyanakkora emelkedőnek számított, viszont még meredekebb ívben tört felfelé. A maradék energiámat is össze kellett szedjem, hogy felküzdjem magamat a tetejéig. Majdnem sikerült, de az utolsó egy métert nem bírtam megmászni, annyira meredek volt, és folyamatosan omlott a sóderes talaj, ahogy próbáltam megkapaszkodni. Hihetetlen szerencsémre a kihalt környéken egy srác sétáltatta a kutyáját. Látásból ismertem, néhány utcányira lakott tőlünk, de még köszönőviszonyban sem voltunk azelőtt. Odaszóltam neki, segítsen, nem bírok felmászni, és kergetnek a rendőrök. Elkapta a karomat, és egy hirtelen rántással, felhúzott a meredek sóderfalon. Annyit tudtam mondani levegőért kapkodva:

– Köszönöm! Ha kérdezik, nem láttál senkit!

A választ, ha volt is, nem vártam meg, elindultam a szántóföldön keresztül Árpádföld irányába. A messzeségben láttam, ahogy a másik földes úton újabb rendőrautó közeledik felém, kéken villogó lámpákkal a tetején. Már nem a minket igazoltatni akaró Hyundai, hanem egy fehér Volkswagen Golf. Ahogy számítottam rá, addigra többen is becsatlakoztak a keresésembe. Teljesen lapos ez a terület, tudtam, ha én megláttam őket, biztosan megláttak ők is engem. Ellenkező irányba kezdtem futni, mint amerre a közeledő autóból a rendőrök láthattak előtte. A Golf visszafordult, és szemmel láthatóan, nagy sebességgel elindult a másik irányba. Viszont így már nem láthatta, hogy én mégis folytattam az utolsó mentsváram felé vezető utamat, keresztül a göröngyös szántóföldön, melynek túloldalán egy építkezés volt. A félkész háznak még csak a falai álltak, az ajtók, ablakok helyén pozdorja lemezek. Az épülő ház mellett másfél méter magasságig volt rakva a beépítésre váró tégla.

Már-már elértem a telket, amikor a szomszédos utcából erőlködő, jellegzetes Lada motorhangra lettem figyelmes. Biztos voltam benne, hogy újabb rendőrautó kaptat felfelé a meredek utcán, alig néhány méternyire a menedéknek kiszemelt épülő ház telkétől. Egy erős rúgással ellöktem magam a talajtól, és hassal repültem a téglarakás tövébe. Talán ez a mozdulat mentett meg, ugyanis abban a pillanatban amikor a levegőben voltam, megláttam a fehér színű kocsi tetején a szirénát és a vibráló kék lámpát. Még egy lépésre nem lett volna időm, biztosan észrevesznek. Ott feküdtem lelapulva a fagyos földön, és csak reménykedni tudtam, hogy nem ellenőrzik a frissen épülő házat, mert innen nem volt tovább. Erőmmel annyira elkészültem, hogy már megmozdulni sem bírtam. A vér a fülemben dobolt. Remegtem az idegességtől, a fáradtságtól és a hidegtől. Néhányszor hallottam a rejtekhelyem előtt elhaladni autókat, de már nem száguldozva, hanem lassan keresték az ismeretlen menekülőt – engem. Nem mertem mozdulni. Jóval később, óvatosan kidugtam a fejemet, körbekémleltem a mezőt. Sok száz méterre tőlem egy fehér Lada Niva küszöbén állt egy ember, és távcsővel bámulta a környéket. Szerencsémre teljesen másfelé sejtettek, de látszott, hogy nagy erőket mozgatott meg a kerületi rendőrség. Órákig feküdtem mozdulatlanul, mire végre sötétedni kezdett. Miután egy ideje nem hallottam az autók hangját, és a sötétség nekem kedvezett, lassan előbújtam a téglák fedezékéből. Hason elkúsztam a majdani kerítés vonaláig, ahonnan megint körbekémleltem, de semmi gyanúsat nem észleltem. Óvatosan hazaindultam. Legalább fél órányi séta következett, mert minden utcát és utat elkerültem. Szerencsére sok beépítetlen terület volt még akkoriban ezen a környéken, így gond nélkül hazaértem.

És amikor nem jön össze...

Találtunk egy fiatal Volkswagen Golfot a Széchenyi fürdő parkolójánál. Odamentem a zárhúzómmal a kocsihoz, és a jobboldali ajtózárat szakavatott mozdulattal, könnyedén kihúztam belőle. Megkértem Sipit, tartsa szemmel a terepet, ameddig megcsinálom a kulcsot a zár alapján, de ehhez időre volt szükség, legalább húsz percig tartott, mire elkészült. Gyalog mentem vissza a figyeléssel megbízott társamhoz, aki a kiszemelt Golftól alig hetven-nyolcvan méterre várakozott. Kérdeztem, nem látott-e valami gyanúsat. A nemleges válaszát követően a kiszemelt Volkswagen felé vettem az irányt. Már egészen közel, mindössze néhány lépésnyire lehettem, amikor megláttam, hogy a mellette parkoló autóban ül valaki, így nem mertem bevállalni. Visszamentem a társaimhoz, gondoltam, várjunk egy rövid ideig, hátha elmegy az illető. A következő percben a fürdő irányából többen is a parkoló felé sétáltak. Beszélgettek még egy-két percet, majd mindenki ment a járművéhez. Sajnos a mi kiszemeltünkhöz is megérkezett a tulajdonosa. Mit ad Isten, nem a vezető oldali, vagy a hátsó zárat akarta kinyitni a kulcsával. Nem! Természetesen a jobb első ajtóhoz lépett, de nem találta a kilincsben a zárbetétet. Nem volt mit megtalálnia, mivel az az én zsebemben volt a kulcsával együtt. Értetlenül állt az autó mellett. Ekkor kiszállt a mellette álló kocsi sofőrje, és beszélgetésbe kezdtek. Látta az ember, hogy ott sétáltam percekkel korábban a környékén, nem volt nehéz összeraknia a képet. Mutogatott felénk, mire a másik is felénk fordult.

– Na, lépjünk! – adtam ki az utasítást.

Ezzel beültünk Széna Ladájába. Ebben a pillanatban az Állatkerti út felől egy rendőrautó érkezett. Még láttam, ahogy a parkolóban állva, heves gesztusokkal leintik az egyenruhásokat, majd felénk mutogatnak. A járőr azonnal kapcsolta a fényjelzést, majd a nyomunkba eredtek. Szénási „egykettes” Zsigulijával nem sok esélyünk maradt a menekülésre, a Gundel étterem előtt meg is állítottak minket. Azonnal kiszállítottak mindhármunkat, és kérték az iratainkat. Mire észbe kaphattunk volna, újabb rendőrautó érkezett, majd másodpercekkel később még egy. Átadtuk a papírjainkat, amiket az egyik rendőr elvitt magával, és a rádión lekért a központól. Mindhármunk adatai stimmeltek, rendben voltunk. Én ekkor már két és fél éve álltam körözés alatt, de a Gazsi Sándor névre szóló, hamis igazolvány elsült, nem bukott ki az ellenőrzéskor. Először átnézték a ruházatunkat, majd az autónk átvizsgálása következett. Mindent széttúrtak benne, de nem találtak semmit. Már-már ott tartottunk, hogy elengednek, amikor az egyik egyenruhás, még utoljára a Ladára nézett. Meglátta a kalaptartóban levő egészségügyi dobozt. Visszatérdelt a hátsó ülésre, hogy elérhesse a piros dobozkát, majd kivette onnan, és megrázta azt. Vesztettem. Ez volt az első gondolatom. Fémes csörgés hallatszott. Kinyitotta a dobozt. Benne zárhúzó, kis reszelők és egy csomó nyerskulcs.

– Na, faszszopók! Vége a dalnak! – kiáltotta, az arcán győztes mosollyal.

Majd azonnal arccal a hideg aszfaltra fektették a csapatunkat, és kattantak is a bilincsek. A buszok megálltak, a környékről mindenki odasereglett. Úgy néztek az emberek, mintha filmforgatás lenne. Mi pedig perceken belül úton voltunk a XIV. kerületi fogdába.

(részletek az Ököljog c. könyvből)