Mindennapos autós bosszúságaink és dühöngéseink nem is érdemelnének különösebben sok szót: előfordul, hogy ráfekszünk a dudára, hogy anyázni kezdünk egy apróság miatt, hogy kifigyel az ablakon egy középső ujj, netán egy pillanatra gyilkos indulataink támadnak a mögöttünk/előttünk/mellettünk haladó sofőr valamely mozdulatától. Ez az autós élet része, általában nem szokott ennél tovább fajulni. Általában. Lee Sung Jin rendező és a többszörös díjnyertes A24 stúdió minisorozata, a Balhé (Beef) viszont éppen egy ilyen közúti dührohamból indul ki. Tanulhatunk belőle valamit?
A rosszkedvű és sikertelen Danny (Steven Yeun) a helyi barkácsáruház parkolójából kihajtva dühödt dudapárbajba keveredik a szintén stresszes (bár speciel sikeres) Amyvel (Ali Wong). A dudálás a fentiekben leírt forgatókönyvben folytatódik: anyázás, középső ujjak, gyilkos indulatok. Itt jönne aztán a fenébehagyás-rész, hőseink azonban, akik egymás arcát sem látják, nem állnak meg itt: a pitiáner közúti konfliktus üldözéssel, később tárgyak ablakon való kihajigálásával folytatódik, közben a rozzant Toyota Tacoma és a zsír új fehér Mercedes GLC 300 finoman szimbolizálja a két főhős élethelyzetét.
Az ámokfutás az üldözés után sem áll meg: megjegyzik egymás rendszámát, majd a bosszantó csínytevésektől (pl. a frissen felújított, dizájner fürdőszoba összehugyozása) gyorsan eljutnak a valódi bosszúhadjáratig. Kinek jutna eszébe idáig vinni egy kis dudálást? Mit is szoktunk mondani a tanulóvezetőknek: annak, aki frusztrált, és szar az élete.
A feszült, kínai származású üzletasszony Amy és a lecsúszás szélén tengődő koreai-amerikai ezermester, Danny is kétségtelenül frusztrált. Semmiben nem hasonlítanak, csak ebben az egyben. Dühösek az életre, úgy érzik, ők viszik a hátukon a családjukat, nem érti meg őket senki, és nincs egy szál örömük sem. Egyet azonban mégis találnak: egy ellenséget, akinek tönkretételében végre kiteljesedhetnek egy kicsit, miközben a teljes káosz felé sodorják egymást és magukat.
Közben megtudunk egyet és mást a Los Angeles-i ázsiai közösségek életéről is, Danny révén az alsó-középosztályéról: vicces, ahogy a koreai piti csencselők pontosan olyan akcentust vesznek fel, mint a kilencvenes évek klipjeiből ismerős fekete gengszterek, de szerepel még egy komplett koreai-amerikai gyülekezet is a helyi Jézus-rockkal.
Amy teljesen más világban él: épp a dizájner szobanövényboltját próbálja eladni egy üzletembernek, ráadásul pont annak, aki azt a barkácsáruház-láncot is birtokolja, amelynek parkolójában az alap konfliktus történt. Amy élete tele van hamissággal, házassága unalomba fulladt, így bombaként robban egy végre igazi indulat: a Dannyvel folytatott csörte.
Spoiler nélkül nehéz megúszni a beszámolót, elég az hozzá, hogy a kezdeti csínytevések komoly bűncselekményekben és szanaszéjjel heverő halottakban csúcsosodik ki, végül pedig kiderül, hogy nyomorult életű főhőseinkben mégiscsak van sok közös (rossz közhelyre azért ne számítsunk).
Persze ők sem születtek szar alaknak, ahogy a hazai autópálya idiótái közül sem mindenki: életüket egyre mélyebben megismerve tárul fel a sok szomorú körülmény, a magányos és boldogtalan gyerek- és kamaszkor, a sehová sem tartozás, a sok frusztráció, amitől az ember szépen lassan mégiscsak kiállhatatlanná válik. És a kiállhatatlanul frusztrált szar alakok végül már csak egymást értik meg.
A Netflix az utóbbi néhány évben kicsit elinflálta a hírnevét a futószalagon gyártott sorozatokkal, és a hírhedtté vált kötelező politikai korrektséggel, most mégis óriásit gurított. Nem közhelyes, a sztori kiszámíthatatlan, ráadásul a szinte kizárólag ázsiai közösségekben játszódó világba való betekintés is izgalmas.
Persze mondhatnánk, hogy elrugaszkodott baromság, de tegye mindenki a szívére a kezét: néha a legjobb szándékú sofőrt is elkapja a gyilkos indulat, amikor aaaannyira kedve lenne utánamenni a másiknak, és jól megmondani neki, leszorítani az útról, esetleg kiszállni és pofán vágni az illetőt. Aztán már kezdődhet is a bosszúhadjárat.
Másnap, hogy befejeztem a sorozatot, épp a Dózsa György úton motoroztam, amikor egy Ford Focus vezetője - valószínűleg - nem látott meg, és egy veszélyes manőverrel szorított ki a sávból. Bazmeg! - ordítottam ijedtemben, majd fokoztam még egy keveset, felhajtott plexi, lehúzott ablak, mindenki hallhatott mindent. Az ablakon középső ujj emelkedett ki. Na, még neki áll feljebb! - hördültem fel. Gondoltam, megelőzöm, és aztán majd jól...majd jól...mit is? Megjegyzem a rendszámát, felkeresem, levizelem a padlóját? Tönkreteszem az életét? Jót röhögtem magamban. Nem olyan szar az életem azért. Ez meg is vigasztalt.
De azért, ha a többség a sorozat kifejezett abszurdumáig nem is fajul, mégiscsak előfordul ez a gyilkos indulat, ez az életünk minden területére egyre jellemzőbb dühödt türelmetlenség. A sorozat után talán elgondolkodunk egy pillanatra, hogy mégsem szeretnénk Dannyvé és Amyvé válni, és hagyni, hogy teljesen elborítson a düh. A jó öreg mély lélegzet itt sokat segít, mert legyen akármilyen közhelyes, annyira hatásos: gondolkodjunk el az alatt a pár pillanat alatt, hogy mégis, fogjuk-e látni az életben az illetőt. Aligha.
Vigyázzunk: a vezetés közbeni idegállapotra a dübörgő zene is hatással van (más is észrevette már, hogy dührohamot is könnyebben kapunk az általános felfokozottság állapotában?). Ám ugyanez fordítva is érvényes: a kellemesebb chillout zene, vagy akár egy beszélgetős műsor segíthet az ilyen helyzetben. Minél inkább reflex a vezetés, annál könnyebb fejben máshová is figyelni, és sokkal könnyebb túltenni magunkat egy-egy incidensen, ha legalább jó a téma a rádióban/podcastben.
Szóval ha már majdnem baj történt, de mégsem: végy nagy levegőt, számolj el tízig, tereld el a figyelmedet és jusson eszedbe, hogy nem te akarsz az lenni, aki egy dudálás hatására kinyírja a másikat.
