A mai fiatalok is a '90-es évek klasszikus autóira vágynak és a kézi váltót sem vetik meg

• Rendelt egy tanulmányt a Hagerty a fiatalok hobbiautós szokásairól.
• Kiderült, hogy a Z és Y generáció képviselői főleg a '90-es és a 2000-es évekből választanak hobbiautót.
• Az automatizált világ ellenére szeretik a kézi váltót.
• Nagy százalékuk szeret vezetni és a válaszadók harmada tartott vagy tart hobbiautót.
• Sokan inkább otthon, maguk szerelik hobbiautóikat.
• A 20-30 év közötti hobbiautók terjedésében a popkultúra is szerepet játszhatott.

Amerika egyik legnagyobb klasszikus autókra szakosodott biztosítója, a Hagerty kutatást rendelt azzal kapcsolatban, hogy tényleg elvesztik-e a fiatalok a klasszikus autók iránti érdeklődésüket? A rövid válasz az, hogy nem, a hosszú viszont egészen érdekes: nem arról van szó, hogy egyre kevesebben vágynak klasszikus hobbiautókra, inkább arról, hogy az 1981 és 2012 között (Y és Z generációk) született generációk képe a klasszikus autókról átalakult. Nem ugyanarra vágynak, mint a korábbi generációk, és nem ugyanazt jelenti nekik a klasszikus autó, mint felmenőiknek.

A kutatás azt mutatja, hogy számukra a legérdekesebb autók az 1990-es és 2000-es években születtek. Akik megtehetik, ebből az érából választanak maguknak hobbiautót kezdve az izgága kis hot hatchektől egészen az olyan legendákig, mint például a Nissan GT-R család. A másik érdekes megállapítás, hogy sokan még mindig ragaszkodnak a kézi váltóhoz, ami pont szembemegy a jelenlegi autóipari trendekkel. Az új autókban lassan szinte általános az automata váltó, sőt, a legtöbb dolog egyre inkább az automatizálás felé halad (vezetéstámogatók, önvezető rendszerek), és éppen ennek tart ellen az egyén azzal, hogy hobbi célokra kézi váltós autót választ – derül ki a kutatásból.

A Hagerty által rendelt kutatás során 2000 amerikai sofőrt kérdeztek meg arról, hogy szeretnek-e vezetni és a Z generációba tartozó válaszadók közül meglepő módon 77 százalék válaszolt igennel. Sőt, ezen generáció 32 százaléka, az Y generáció (milleniumiak) 30 százaléka mondta azt, hogy jelenleg is tart vagy korábban tartott valamilyen klasszikus hobbiautót.

A kutatás arra is kiterjedt, hogy meghatározzák a ma legdivatosabb hobbiautó típusokat. Ebből az derült ki, hogy míg korábban a '60-as és '70-es évek izomautói uralták ezt a terepet, napjainkra az SUV-k (38%), a szedánok (26%) és pickupok (19%) képviselik ezt a műfajt Amerikában. Nem lehet azonban elmenni az olyan kedves kisautók mellett sem, mint például az első generációs Mazda MX-5, ami főleg a Z generáció képviselőinek körében rendkívül elterjedt és népszerű. Általánosságban sok japán klasszikus autóról elmondható, hogy 30 éves koruk ellenére reneszánszukat élik az amerikai piacon.

A kutatásban arra is rávilágítottak, hogy sokan ezeket a hobbiautókat olyan szinten dédelgetik, hogy nem bízzák rá semmilyen szerelőre. A válaszadók 27 százaléka otthon szereli autóját és autodidakta módon tanulja meg annak működését és javítását, míg 55 százalék inkább a műhelyeket és szakszervizeket választja. Ebben az eredményben valószínűleg fontos szerepe van annak is, hogy milyen autóról és milyen jellegű javítási munkálatról van szó. Egy amerikai Lotus-Morgan kereskedés menedzsere nemrég elmondta az Auto News kérdésére, hogy vásárlóik a várakozással szemben egyre fiatalabbak és mostanra több 20 és 30 év közötti visszajáró ügyfelük is van. Az egyiküknek például egy Chevrolet Corvette, egy BMW Z8 és egy Lotus Emira is pihen a garázsában, míg a hétköznapokra neki és a feleségének is van egy átlagos járós autója.

A kutatás szerint a 20-30 éves, klasszikus autók felfutása valószínűleg az autókultúra változásának is köszönhető. Az említett generációk úgy nőttek fel, hogy közben Gran Turismoval, Need For Speeddel és egyéb legendás autós játékokkal játszottak, miközben a TV-ben olyan filmek mentek, mint például a korai Halálos Iramban – aminek még volt köze az autókhoz.

De nem csak Amerikából áll a világ

A közlekedési kultúra és autókultúra teljesen más ütemben fejlődött Amerikában és Európában, így nagyon nehéz összehasonlítani őket. A fenti tanulmány érdekes és biztosan van néhány olyan aspektusa, ami igaz lehet ránk is, de hadd egészítsem ki pár személyes észrevétellel.

Szerintem a '90-es évek autói nem csak a popkultúra nyomán ragadtak be az embereknek. Nagyjából a '80-as évek végétől kezdve már volt az iparban olyan mérnöki tudás, ami rendkívül gonosz – egyben nagyon izgalmas –autókat engedett az útra –, erre az én kedvenc példám a B csoportos rali. Nagyjából a 2000-es évek közepéig meredeken fejlődtek és szaporodtak ezek az autók, mivel nem fojtogatták a mérnököket semmilyen környezetvédelmi vagy zajkibocsátási normák. Nem véletlen, hogy bár nem a legerősebbek és a leggyorsabbak, a '90-es és 2000-es évekre datálják a legdurvább hot hatcheket.

Ebben a két évtizedben már nem papírmasé koporsókat gyártottak erős motorokkal, hanem masszív szerkezeteket potens és modern technikával. Ha nem is kell Audi-féle Quattro rendszeri magaslatokra gondolni, de sok '90-es évekbeli autóban már van elektromos ablak, klíma, napfénytető, ABS, vagy akár elektromos ülés. Ezek olyan dolgok, amik nélkül lehet élni, de mind vonzó extra – még egy hobbiautóban is.

A másik ok szerintem az, hogy jelenleg ezen korosztály autói lettek megfizethetők az európai ember számára. A régebbi klasszikus autók ára folyamatosan emelkedik, a modernebbek pedig még nem elég olcsók ahhoz, hogy a fiatalok megengedhessék maguknak mint hobbiautó. Bár egy 15-25 éves autó fenntartása is lehet nagyon drága, de azt nem egyszerre kell megfizetni, hanem apránként számlázzák ki nekünk alkatrészek, javítások, esetleg gépmunkák formájában – és akkor hol van még ehhez képest a veteránozás.

Az ország múltja sem mindegy. Magyarországon például előszeretettel romantizáljuk és tartjuk nagy becsben a szoci autókat. Egy Trabant, egy Fiat Polski vagy egy Wartburg ára már meredeken emelkedik – ha szép – néhány évvel ezelőtt azonban fillérekért dobták őket az emberek után, így sokan hobbiautóként kezdték el tartani őket – végső soron valószínűleg ez tolta fel az árukat is. Azonban itthon sincs hiány MX-5-ös Mazdákból, különböző kupékból és kabriókból, korosodó, de méltóságteljes német prémiumokból és néhány olasz különlegességből. Azt nem tudom megmondani, hogy pontosan milyen ársávban mozoghatnak a hazai hobbiautók, illetve átlagosan mennyi van egy embernél. Abban viszont szinte biztos vagyok, hogy a hobbiautóra vágyók legalább felének nem fér bele egy ilyen plusz teher.

Itthon a rendszer sem könnyíti meg a hobbiautó tartást. Két autó esetén több adót és több biztosítást fizetsz, miközben az átalakításokért sincsenek oda a hatóságok. Kissé elszomorító, hogy olyan eseteket mutatunk be néha kirívónak és izgalmasnak, amikor valakinek sikerül legálisan lepapíroznia jelentősebb átalakításokat. Ha nem is azért reszelgeted a hobbiautódat, mert öreg és fel kell támasztani, hanem szeretnéd egy kicsit a saját fantáziád szerint átformálni, akkor bődületes papírozási tortúra vár rád.

Én sem vagyok különb,

Ha hobbiautót választhatnék ésszerű keretek között, akkor valószínűleg a '90-es évek végéről, 2000-es évek elejéről jönne a kiszemelt. Sokat ábrándozok a második generációs Renault Clio RS-ről, a második generációs Ford Focus ST-ről, a Golf IV R32-ről, de egy W202-es Mercedes C43 AMG-be is beleülnék, ha lenne pár felesleges millióm, tényleg nem sok. Sokakkal együtt én is szeretem az MX-5-öt – főleg az első generációt –, de a 90-es évek japán terepjáróiért is tudok rajongani. Tehát valahol értem a Hagerty tanulmányának eredményét, de közben azt is tudom, hogy az európai, különösen a kelet-európai autórajongók vágyai teljesen különböznek az amerikaiakétól, hiába hasonló a korszak.

Forrás: Carscoops