Hajléktalanokat ment a Kék Angyal

"Csáki Pityu bá négykézláb a zebrán. Messziről egy zacskónak Vagy tán kutyának néznéd őt. Ez még él, ez még mozog. De istenuccse halad Mit tetszik itt keresni csak tán nem egy lejtőt?

Hát gyüjjön ide, kend! Van itt egy szabad padka. Tegye le magát, pihenjen, én hallgatom. Meséljen, mit rejt az a kígyómarta szempár! És honnan bújt elő ezen a koldus hajnalon?" (Quimby)

Este hét óra, kint, a Baross utcában február végi nyirkos sötét, bent, a diszpécserszolgálat irodájában fészekmeleg félhomály. Az olvasólámpa fénykörében üldögélő Eszter előtt megcsörren a telefon, befut az első riasztás. Zelma és Béla felkapja a forró teás termoszt, a gyógyszeres dobozt, a pokrócokat a hálózsákokat, és bepakolunk a Mária utcában parkoló kék színű Opel Vivaróba. 2.5 turbódízel, folyamatos nyúzópróba alatt. Korrekt kerregéssel kel életre a motor, indulunk hajléktalant menteni.

A Budapesten és Pest megyében működő Menhely Alapítvány egyik szolgáltatása a krízisautó működtetése. Tíz év szívós munkájával elérték, hogy 338-4186-os telefonszámuk közismertté és tevékenységük elfogadottá vált. Évente úgy 2400 telefonhívást kapnak, főképpen a téli időszakban, olyan emberektől, illetve szolgálatoktól, akik rosszulléttel küzdő, fagyoskodó hajléktalannal találkoznak. A bejelentés nyomán a krízisautó a helyszínre megy, és az önkéntesekkel együtt dolgozó tapasztalt munkatársak felmérik az aktuális helyzetet: csak ittas-e az utcán lakó hajléktalan, vagy éppen kihűl. Mivel a két állapot tünetei meglehetősen hasonlóak, egy speciális fülhőmérő segít eldönteni a dilemmát, amin életek múlhatnak. Ha kihűléses állapotban van az illető, riasztják a mentőket, hogy vigyék kórházba. Ha nagyon részeg, akkor is, hogy vigyék detoxikálóba. Ha egyik verzió sem áll fenn, felajánlják neki, hogy elviszik valamelyik hajléktalanszállóra, ahol fűtött helyiségben töltheti az éjszakát.

A Murányi utca járdáján fekvő Lívia szerencsére nincs vészhelyzetben, már ha nem tekintjük permanens vészhelyzetnek az életét. A gyakorlott szociális munkás, a szociológiát végzett Tóth Zelma próbál szót érteni az egy szál vékony takaróba burkolózó asszonnyal, akiről kiderül, hogy az utca másik oldalán működő egyházi szálláson lakott, de agresszív viselkedése miatt kitiltották. Lívia, akárcsak a legtöbb hajléktalan, többféle betegséggel is küzd, a tbc-jéből nemrég gyógyították ki, de a rák már keményebb dió.

Nehezen egymás mellé rakott szavaiból kiderül, hogy vannak ugyan valahol gyerekei, de régóta nem tartja velük a kapcsolatot. Fényképek, régi levelek kerülnek elő, megkopott leletek a múltból, ami úgy tűnik, végérvényesen elveszett. Kérjük Líviát, hogy jöjjön velünk valamelyik hajléktalanszállóra, de ő nem jön, hiszen valójában tüntet: demonstratíve fekszik a szállóval szemben, kétesélyes játszmát folytat, hogy visszavegyék, hogy bejuthasson a megszokott helyére. Közben előkerülnek a szálló dolgozói is, csendes, türelmes beszélgetés kezdődik, és valószínűleg Lívia nyer, mert amikor három óra múlva ismét arra járunk, már üres a járda.

Amíg ők egyezkednek, mi továbbindulunk, hogy egy címlista alapján végiglátogassuk azokat a hajléktalanokat, akik a telet is az utcán töltik, és korábban már a krízisszolgálat látókörébe kerültek. Közben jut idő arra is, hogy a Vivaro tulajdonságairól a legilletékesebbet, Felkai Bélát faggassuk. Béla régi menhelyes dolgozó, már a negyedik krízisautót koptatja, ráadásul ő a garázsmester is. Az alapítvány első Toyota Hiace buszát teajáratként üzemeltették 1993-tól, majd egy újabb Toyotával indult 1999-ben a krízisautó-szolgálat. A Toyoták után VW Transporterre váltottak, most meg, két és fél éve ez az Opel szállítja a mentőket és a mentetteket.

Béla nem felhőtlenül boldog, ha a krízisautókról kell beszélnie. A Toyoták megbízhatóak voltak, de fapadosak és szűkösek, a VW tágas, de megbízhatatlan, és hát ez az Opel lassan, de biztosan kop el, és közben több sebből vérzik. Nincs kegyelem: a két és fél év alatt 105 ezer kilométert futott a gép, 95 százalékban Budapest minősíthetetlen útjain, váltott sofőrökkel. Gáz-fék-gáz-fék egész nap és egész éjjel, ez durvább bármilyen gyári nyúzópróbánál, és kíméletlenül kimutatja a gyenge pontokat, meg természetesen azt is, ami egy konstrukcióban jól sikerült.

Mielőtt elmerülnénk a részletekben, befordulunk a Francia útra, ahol a vasúti töltés és a garázssor közötti homályzónában kis kunyhókat épített néhány hajléktalan. Laknak ott vagy nyolcan-tízen, de most csak Imrét, a művész urat találjuk otthon, ha szabad ezt a kifejezést használni. A többiek az ötkerbe mentek, ahol éppen lomtalanítás van, beszereznek ezt-azt, néhány új építőelemet a kunyhókhoz, vagy amit később pár forintért el lehet adni.

Imrét azért hívják művész úrnak, mert egyszer szerepelt a tévében, Jakupcsek Gabriella valamelyik műsorában. Hogy melyikben, azt sem ő nem tudja, sem én, mert egyikünk se néz tévét. Imre jó alanya a segítő tevékenységnek. Ha már felébresztettük és kicsalogattuk a bunkerszerű tákolmányból a hidegbe, forró teát is kér, cigit is elfogad. Szeretne egy pokrócot is, de inkább egy jó kis hálózsák kerül elő a Vivaro feneketlen csomagtartójának mélyéről.

Ha már megdicsértük a csomagteret, vegyük sorra a Vivaro előnyös oldalait. A 135 lóerős motor elég izmos, ha Béla nyom egy kövéret, meggyőző vehemenciával rugaszkodik neki a villanyfényes nagyvárosi éjszakának. Erő és nyomaték tehát rendben, és a fogyasztás is elfogadható a körülmények ismeretében: 12-15 liter között ingadozik. Ne feledjük, hogy folyamatosan városi forgalomban közlekedik a kisbusz, nyáron a légkondi jár, télen az állófűtés dolgozik. Mind a kettőt nagyon tudják értékelni azok, akiknek éjjel-nappal, kánikulában és fagyban egy autó a munkahelyük.

Egyszerű, de jól leolvasható a műszerfal, kézre esnek a kezelőszervek, a mjúzikcenter alapfunkciói a kormányról vezérelhetők. A kocsiban gyári navigáció is van, nagy hasznát lehetne venni, ha a krízisautó mondjuk Hamburgban, Londonban vagy Párizsban szolgálna. Budapesten viszont azt mutatja, amit a legtöbb hajléktalan lát maga előtt, ha a jövőbe néz: a nagy semmit. Amikor a malőr kiderült, a kereskedő egy ablakra cuppantós Garmin nüvivel köszörülte a csorbát. Az elektromos kisokos magasan, a napellenző és a belső visszapillantó fölött üzemel, mert csak ott jut be a műholdak jele, a szélvédő többi része fémgőzölt, hogy visszaverje valamelyest a nap infravörös sugarait.

Alighanem ez a lapos doboz ismeri a legtöbb hajléktalan lakáscímét Budapesten, így igazi segítőtársa a krízisautósoknak. A kocsi egyik érdekessége, hogy a komfort hátrafelé haladva több fokozatban csökken. A sofőr és a szociális munkás kellemes, karfás gyári fotelekben üldögél. A második sorban a segítők utaznak, jól formázott, jó minőségű műbőrrel borított üléspáron. A hátsó, háromszemélyes ülőpadot egyszerű, de strapabíró műbőr fedi, amire még nejlonzsákot is terítenek. Az efféle óvintézkedéseket a tapasztalat motiválja – bizony, van az úgy, hogy az utcáról a menhely felé menet elcseppen ez-az, és a takarításhoz olykor slagot is igénybe kell venni.

A széles tolóajtó szintén hasznos, hiszen a legyengült, elcsigázott embereket gyakran kell támogatni, vezetni. A küszöb elég magasan van, ezért a kocsi fontos extratartozéka egy közönséges fenyőfa sámli, ami segít áthidalni a magasságkülönbséget. A nagy hasmagasság egyébként jó dolog, időnként ugyanis földutakon, erdei csapásokon közlekednek az Opellel, hiszen sok hajléktalan a város helyett a környező erdőket választja lakhelyül. Fontos tartozék még a központi zár, amivel a sofőr meg tudja akadályozni, hogy valamelyik utas kiugorjon a járműből. Ilyesmire volt példa korábban, mondanom se kell, mennyire balesetveszélyes.