Pedo- és gerontofília Wachauban

2008.05.10. 12:35

A Seiberer Bergpreis legérdekesebb autójára tehát már közösen sikerült ráfreccsentettünk különféle testnedveinket. Egy 1927-es Austin Seven "Rocket" volt az, garantáltan eredeti darab. Pöj-pöj az enyém – horgadt fel a birtoklásvágy, miközben erektált zoomobjektívekkel, sűrűn csattogó zárakkal próbáltuk a csoda befogadásának pillanatait nyögve nyújtani az örökkévalóságig.

Henry Short építette a kocsit, ő is versenyzett vele. Ausztráliában homologizálta az FIA, 141 versenyen vett eddig részt, és – higgyék el – mind a 141 küzdelem nyoma látszott az alukasznin és a beltéren. Most, 81 éves korában, a földgolyó túloldaláról átjött ide ez a csoda, hogy a szülőhazájánál csupán egy szótaggal rövidebb Ausztriában két idióta magyar beszívhassa kipárolgásait. Nem a kommunizmus levegőjét kellett volna konzervbe zárni, hanem ezt a szagot, itt. Egyszerűen nem lehet igaz, hogy egy autó minden érzékszervnek ilyen felfokozott élményt jelenthet – ha nem nézik annyian a kocsit, esküszöm, megnyalom.

Nyitott szelepes, V2-es BSA-k a húszas évekből, dupla szívószál-kipufogós KTM Mirabell és fekvő twin-motoros Rumi robogók, Horex Reginák, külső lendkerekes (sogenannte "szalonnaszeletelő") Moto Guzzi, négykipufogós, ékszerszépségű Honda CB500-asok, Morini 3½, a világ általam ismert egyetlen kétütemű bokszere, az MZ BK 350, meg egy rakás régi, méltóságteljes, selymes hangon bugyogó BMW. Mind hozzájuk illő, ősz szakállas, bőrszerkós, vigyorgó, túlsúlyos rockerpapával. Ahogy körülnéztem, azt hittem, hogy valami vicc ez a sok kölcsönzői álszakáll. De nem, így néztek ki mind, mintegy szervileg.

A Vespa-klub külön mikroklímát jelentett a motorosmezőnyben. Aki úgy tartja, hogy egy Vespával látta az összeset, egyszer jöjjön ki Weissenkirchenbe, és lapozza végig az indulókat. Volt itt római vakációs (Audrey Hepburn-style), lenti lámpás ős-Vespa. Meg hatvanas évekbeli dagadt seggűből legalább hatféle verzió. Aztán több modosra (lásd: Tommy musical – rockerek a lambrettás modok ellen, zenél a Who együttes) átalakított, agyonkrómozott és -biszbaszozott példány is. És persze hetvenes-nyolcvanas évekbeli PK-k, kicsi 50 Specialok. Nekem a legjobban mégis az egyik spanyol gyártású, teljesen eredetinek meghagyott, egy 1969-es biztosítási matrica megrágott nyomait viselő öreg dög tetszett. Nem fért hozzá kétség: ez itten az eredeti fényezés, százféle árnyalatúra égve, rozsdafoltokkal barnítva. És aztán a hegyen úgy hasított, mint az újak.

Nagyon bírtam egy másik vespás vonalat is, a régi motorba új tuninggal lóerőket lehelőkét. Egy csomó 125-ösön, 150-esen, 200-ason láttam rezonátordobot, a klasszikusan nyúlós Piaggio-elsőfutóművet pedig modern lengővillákkal, állítható, gáztartályos lengéscsillapítókkal váltották fel, a béna dobot bovdenes tárcsafékre cserélték. Volt ilyenből profibbnak tűnő, de túl modern, műanyag lengőkaros verzió, meg kicsit archaikusabb, krómozott szettes is. Amelyiken utóbbit láttam, ott a tulajdonos annyira igényes volt, hogy krómperemet tett a sárvédőn a lyukra, amit a vastag lengéscsillapító miatt vágnia kellett. És ezek a tuning-Piaggiók tényleg valószerűtlenül gyorsak voltak, később láttam.

Végre elértük a rajtot, igaz, az antik biciklik és az extraszupergyenge segédmotorok startját lekéstük. Ettől persze még nem szúrtuk tökön magunkat. Kicsit belefulladtunk a bő százötven motor elrajtolásába (füsthegyek), három centiről megbámultuk a BSA szelepeinek (nem nyomórudak, ezek maguk a szelepszárak, hiszen SV-motorról van szó) táncát, kis híján ujjat szeleteltünk a Guzzi lendkerekén, aztán jöttek az autók.

Minden évben a Puch TR-eknél áll be nálam az agyhalál. Mert fantasztikus az Austin Rocket elindulása, a Mini Marcos katapultálása, a Fiat 1100 Abarth elegáns burnoutja, ám egy Puch TR startja azért felér a Moszkvai Nagycirkusz egész estés produkcióival. A négycsöves Monte Carlo kipufogóiból eleve olyan repedt, lögybölő üvöltés tör elő, ami semmiféle más sportautóéhoz nem hasonlítható. Vályi kolléga találóan megjegyezte, mintha a mosógép dobjába ordibálna a rendszer. És ahogy ezek odaütnek a startnál, ahogy őrjöngve felbőgnek a motorjaik, egyszerűen felfoghatatlan. Szerintem ilyen hanggal simán lehet sebet gyógyítani, isiászt kezelni, neurózist kordában tartani, csak még nem ismerte fel az orvostudomány. Persze nagyothallás ellen nem javallt.

Minden ilyen kétrészes, időtartó versenyen bevett trükk, hogy a versenyzők előszörre lazán végigkorzóznak a pályán, aztán a második futamon belehúznak a pálya kétharmadáig-háromnegyedéig. Onnan lelassítanak, mert araszolva tudják a legpontosabban belőni a délelőttivel megegyező időt. Ha meg elszámítják magukat, még mindig bele tudnak húzni, mert közel a cél. Weissenkirchenben éppen emiatt délelőtt kell lecövekelni a rajtnál. Az első futam után jöhet a wurstburkolás kaiseres kenéssel (alias ebéd), majd a kis időre megnyitott pályán fel kell caplatni valami jó kanyarhoz és letelepedni. Mi is így tettünk, igaz, közben a motorommal történt egy kisebb malőr. De erről majd inkább a Belsőségben, a jövő héten.

Egyébként még ebédidőben egy Ariel Atomot is letámasztottak a rajtnál, látják, ez az az autó, amelyik nem gáz egy ilyen rendezvényen. Aztán délután, az utolsó futamot követően feltéptek vele a hegyre, és ahogy hallottam, jól ki is törték a futóművét az utolsó kanyarban. Úgy látszik, máshol is vannak idióták. Zenei fronton viszont hibátlan volt a kínálat, mint minden éven: szigorúan a hatvanas évek muzsikái, ráadásul nem a habkönnyű, popos vonal, hanem közepesen igényestől ( Credence Clearwater Revival ) fajsúlyosabb dolgok is ( Hendrix) minden.

Vissza a hegyre: fél három körül bukkannak fel az első biciklisták, ezerrel előzik őket a robogósok – jó lehet a döglesztő melegben, az iszonyatos emelkedőn vegytiszta kétüteműfüstön felpedálozni. Aztán a nagyobb motorok, mindenki csutkára tépi a gázt. Két tuningvespás egykeréken tette meg az előttünk húzódó útszakaszt, de annyira elcsodálkoztunk, hogy egyikünknek sem lett róla képe. A legszebb hang képzeletbeli díját a Laverdának adtuk át, de a Norton ES2, a Morini 3½, a Guzzi Falcone is eséllyel indult.

Aztán jöttek az autók, vonyító diffis befőttesgumi-motorosak elöl, aztán a komolyabb gépek. A Puchoknál már állva üvöltöttünk a pálya két szélén, két hülye, de ezt egyszerűen nem lehet kibírni máshogy. Ennyi gyilkos dühöt ekkora, pöttömnyi, ennivaló kis gépekben – nahát. De a mozgó, pöfögő, harákoló, zakatoló, üvöltő, kis többi régi dög békebeli látványa, hangja is leírhatatlan. A látvány meg – basszus – az is leírhatatlan. Mindegy, itt vannak a képek, nézegessék őket, nagyjából száz darab van belőlük a galériában. Csak kattintsanak rá bármelyikre. És ki kell menni oda, higgyék el. Ki kell menni... Ki kell menni...

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.