Motorozás? Betiltanám

Motorozás? Ha rajtam múlna, a cigivel együtt betiltanám a picsába, csakhogy erről lemaradtunk, de nagyon. Már nem lehet, a szellem kint van a palackból, senki nem fogja visszatuszkolni, pedig tök egyszerű lenne, ha simán nem jutnék hozzá a szerhez. Döntési szabadság? Egyéni felelősségvállalás? Bah! Marad a reggeli óracsörgés utáni első gondolatnak, hogy a fenébe is, de jól esne a bláz a kávé mellé. És marad az ujjbegyeim irányából induló bizsergés is, ami lassan fut végig az alkarom belső oldalán, egészen vállamig, és onnan a műtéti hegek mentén a mellkasomig már a gondolatra is, hogy eltekerem a gázkart. Bármikor, bárminek, mindegy. De hiába vagyok beteg, attól még nem szeretném az aszfalton fekve várni a mentőt. Segíts, játszunk össze! Persze, ha elkottázom, és összetesszük, amink van - mármint a járműveinket -, abból én jövök ki rosszul, de attól még a te napod is elcseszem.

A “Figyelj a motorosra” és a többi pótcselekvő kampányból én mindig a konkrétumokat hiányolom, mert oké, beleképzelem magam annak a közlekedőnek a helyébe, aki komolyan veszi a felhívást, és azt mondja, oké, akkor figyelek. De hogyan? Mikor? Hol?

Először is a kanyarban. Ott elég gyakran megfordulunk, aminek egyszerűen az az oka, hogy akkor igazán élvezetes motorozni, amikor a kanyarokat fűzzük. És hol vannak kanyarok? Ahol a domborzati viszonyok miatt nem egyenesen fut az út. Mátra, Bükk, Bakony, Pilis, Mecsek, Börzsöny, ezekre a helyekre szinte biztosan kimegyünk játszani. Pláne hétvégén, amikor szépen süt a nap. Nem csak érzésre mondom, a baleseti statisztikák is alátámasztják. A KSH adatai szerint tavasztól őszig szombat délután következik be legvalószínűbben motorbaleset.

Kinyír a kanyar

Persze kezdjük ott, hogy mit tehetek én. Mondjuk nem megyek úgy, mint egy hülye. Motorosul ezt úgy mondjuk, hogy jól választom meg a kanyarbemeneti sebességet, ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy viszonylag lassan megyek be a kanyarba, és csak kifelé jövök gyorsan ki belőle, amikor egyrészt nem dől (nagyot) a motor, másrészt rendesen belátom végig, és nem játszok vakrepülőset.

Cserébe pedig megtehetnéd azt, hogy nem jössz át a szembe sávba. Tudom, te is fűznéd az MX-5-tel, és amúgy is belátod a kanyart, de nem. Az van, hogy megveszem a csiricsáré sisakot, a mindenféle fényvisszaverő biszbaszt, de akkor sem lesz akkora a sziluettem, mint egy Dusternek. Egyszerűen nem úgy, nem ugyanolyan veszélyforrásként érzékel az agyad, majd jön a hoppá. Márpedig jön, mert amíg te egy kormánymozdulattal korrigálsz, addig nekem ehhez egy összetett mozdulatsort kell végigtornáznom, aminek még mindig könnyen lehet az a vége – ha nem a szélvédődön kötök ki –, hogy megyek a susnyásba. Nem jó vicc.

Országúti dzsungeltánc

Aztán ott van az a pillanat, amikor sávot váltunk. Legyen az, hogy én becsszóra megígérem, hogy nem fogok láthatatlanul cikázni, és egy kétsávos úton a felezőről kedvem szerint, az irányjelző használatának még a kósza gondolata nélkül is jobbra-balra csalinkázni. Meg aztán majd eszembe jut, hogy a szükségesnél tovább egy pillanatra se tartózkodjak a holtteredben.

A másik oldalról pedig igazán sokat segítenél azzal, ha használnád az autódban azokat a fura izéket, amiket tükröknek hívunk. Ha pedig mielőtt sávot váltasz, még azt az apróságot is megteszed, hogy az irányváltással megegyező irányba forgatod azt a kuglit a nyakadon, akkor igazán hálás leszek. Városban, gyorsforgalmi úton, hídon, repülőtéren, mindenhol. Köszi!

Ha nem erisztenek, én erisztek

Ha minden egyes alkalomért, amikor végighallgattam motoros társaimtól, hogy “kifordultak elém” grátisz leütődne egy jó billentyű a klaviatúrán, akkor hatékonyabban írnék cikket, mint a ChatGPT. Egy vezetéstechnikai instruktor cimborám szerint is bőven a legmeghatározóbb motoros baleseti szituációk egyike az, amikor egy másik járművel valaki kikanyarodik a puhatestű elé. Erre nincs tipp: egyszerűen csak ne csináld. Azt érdemes tudni, hogy amikor egy szimpla fényszóró érkezik feléd, akkor annak a szokásosnál nehezebben becsülöd meg a távolságát és a sebességét. Nekem meg a másik oldalról majd eszembe jut, hogy amikor ott áll bárki egy útelágazásnál, az kijöhet elém, és visszaveszem a gázt, nem veszem halál biztosra, hogy megkapom az elsőbbséget.

Igazán nem kérek nagy dolgokat, csak odafigyelés kérdése az egész, és arra amúgy nem panaszkodom. Az a helyzet, hogy napi szinten jövök-megyek, és mint mindenki, én is találkozom fura figurákkal. Összefutok az öreg puntós fazonnal, aki csak azért is bezár balra a budai rakparton, mert nehogy már elmenjek. Meg azzal is, aki a piros lámpánál üvöltözik velem, hogy miért megyek előre, majd csak azért is akkorát forgat az 1.6 hDi-n, mint még soha, és már nem hiszem el annak, aki balra indexel, hogy jobbra megy. De nem ez a jellemző, hanem az, hogy észreveszitek a két fokos reggeli hidegben a hülyét, aki küzdi be magát a hatoson, és ezt köszi! Mindenkinek, külön, külön.