Immár 50 éve rendeznénk jelenetet az Aston Martin láncdohányos Mustangjával
Az AM V8 valójában a Bond-autóként is használt DBS V8 utódja, amelyet a legendás William Towns tervezett át olyan sikeresen, hogy aztán 17 évig gyártásban maradhasson a széria. Ez pedig igen jól jött az anyagilag sűrűn instabil Aston Martinnak.
Sikeres sorhatosa után Tadek Marek hiába dolgozott lelkesen a hivatalosan már 1968-ban bemutatott Aston Martin V8-on is, a soron következő James Bond forgatásáig nem lett kész a DBS V8, így George Lazenby, a nagy meglepetésre Sean Connery helyére ugró ausztrál valójában egy DBS V8-nak álcázott hathengerest vezetett, a megbízható négyliteres motorral szerelve.
A DBS V8 végül 1969 és 1972 között állt a GT-rajongók rendelkezésére, majd jött az Aston Martin V8, és 1989-ig meg sem állt a különböző variációival. Közben pedig végig úgy nézett ki, mint egy nemesi rangba emelt Ford Mustang. Ez nem véletlen.
A hetvenes évekre ugyan az amerikai eredeti is sokat változott, ám vezetés közben, főként a Chrysler háromsebességes automatájával az Aston Martin V8 is úgy viselkedett, mint egy bőrrel és fával bélelt, nyomatékos izomautó.
Newport Pagnell környékén akkoriban nagy volt a mozgás. Kezdetnek Sir David Brown, vagyis a DB az Aston Martinok nevében eladta a céget a Company Developments Limitednek. Ők pedig úgy döntöttek, ideje egy ráncfelvarrásnak, így William Towns átrajzolta az Aston Martin csúcsmodelljét, karakteresebb, mégis gömbölydedebb formákkal reagálva a hetvenes évek trendjeire.
1972-től az új V8-akat könnyű volt felismerni hétcolos kerek halogén fényszóróikról, a fekete hűtőrácsokról, valamint a látványos légbeömlőről a terjedelmes motorháztetőkön.
Az elején még így is lassan ment az üzlet. A korai 5,3 literes V8 a DBS-ből átemelt Bosch befecskendezőt használta, amellyel 320 lóerő körüli teljesítményt ért el a gyár. Az AM V8 a ZF ötsebességes kézi váltójával hat másodperc alatt, a Chrysler Torqueflite automatával kicsit lassabban ugrott százra, a vége pedig valahol 250 km/h fölött alakult.
Jól csengő értékek 1972 áprilisában, ám a következő nyárig csupán 289 sportautó talált gazdára. Ezt követte a váltás az egyszerűbben szervizelhető Weber karburátorokra, majd következtek az egyre nagyobbra vágott, 1978-tól pedig zárt púpok a motorháztetőn, az igazán magas felszereltségű ‘Oscar India’ modelleken.
Connolly bőr, Wilton szőnyegek, és persze a nyitott Volante verzió, ha már olyan élvezetes a motor hangja.
A gyógyszer valójában már 1977-ben elgurult, hiszen a V8 Vantage arra épült, hogy lenyomja a Ferrari Daytonát, 273 km/h-s végsebességet ígérve az igazán bátraknak. A V8-ban a szent cél érdekében megemelték a kompressziót, növelték a karburátorok és a szelepek átmérőjét, áttervezték a szívósort, valamint bedobtak egy agresszívebb vezérműtengelyt is.
A 48 IDF Weberek segítségével a végeredmény 380 lóerő lett, amit szélesebb tengelytávval, 55/60 VR15 Pirelli CN12 gumikkal, állítható Koni lengéscsillapítókkal, rövidebb rugókkal és stabilizátorokkal igyekeztek az úton tartani.
Miután a szintén váratlan Bondnak számító Timothy Dalton is meghajtotta, a végső Vantage 1989-ben az úgynevezett X-Pack széria volt. Ezen felül létezik AM V8-ból teljesen átvarázsolt Zagato verzió is, sokkal modernebb vonalakkal.
Ami a versenyzést illeti, az Aston Martin-megszállott, valamint egyszeri AM kereskedő Robin Hamilton nem végzett félmunkát. Bár eredetileg egy DBS V8-at faragott sokkal ijesztőbbé, az 1977-ben Le Mans-ba küldött RHAM/1 már az AM V8 orrával lett tizenhetedik a 24 órás végén, majd két turbóval 800 lóerősre durvult, miközben maradt saját féktárcsái legnagyobb ellensége.
Mi másért is hívták volna 'The Muncher’-nek, vagyis zabagépnek? Legyen szó benzinről, oxigénről, vagy épp acél féktárcsákról, az Aston Martin V8 igényei már vagy ötven éve rálicitálnak a Mustangodéra.