- Magazin
- Szerelem
- filmkritika
- ágyúgolyó futam
- cannonball run
- lamborghini
- countach
- 70-es évek
- 80-as évek
Az egyetlen szabály, hogy nincs szabály
Az ágyúgolyó futam filmek története 1976-tól 1989-ig
Óda a szabad száguldáshoz? Véres dráma? Könnyed vígjáték? Az illegális versenysorozat több különböző műfajú filmet is ihletett. Ezek a kritikusok többsége szerint nem érték meg a mozijegy árát. Mit tudnak ők az autóbuzik lelkéről? Tény, hogy először mindet gyerekként láttam, de tudom, hogy aki autós szemmel ül le a képernyő elé, örül, hogy megszólítják a filmesek, és hajlandó túllépni a hiányosságokon, ha kap néhány jól sikerült üldözést és ütős kaszkadőr-mutatványt cserébe.
Rágógolyó futam [The Gumball Rally] (1976)
A bugyután hangzó cím ne tévesszen meg senkit, ez a személyes kedvencem a témában, amit az 1971 és 1979 között megrendezett Cannonball Baker Sea-to-Shining-Sea Memorial Trophy Dash ihletett. A New Yorkból Kaliforniába tartó futamot a versenyző és újságíró, Brock Yates és a Car and Driver szerkesztője, Steve Smith találta ki, hogy ezzel avassák fel az USA államközi autópálya-hálózatát, illetve ezzel akarták kifejezni tiltakozásukat az akkor új, 55 mérföldes sebességkorlátozás ellen. Az első versenyen még csak ők indultak, a többi háromhoz mások is csatlakoztak.
A következő években egyre népszerűbbé vált a megmérettetés, és az újságban megjelenő cikkeket is pozitívan fogadta a közvélemény, pedig joggal kifogásolhatták volna az olvasók az egymással és az idővel versenyző indulók felelőtlenségét. Ez sokat elárul a korabeli és a mai szemléletmód közötti különbségekről, igaz, a négy futam során csak egy baleset történt, egy Cadillac lehajtott az útról és felborult, miután a sofőr elaludt vezetés közben. Másik autó nem volt érintett, az utasok csak könnyebb sérüléseket szereztek, a szaklap később mégis a zártpályás versenyek felé fordult...
Addig viszont Brock Yates elkezdett dolgozni egy forgatókönyvön, de ketten is megelőzték. Az első a projektet íróként, rendezőként és producerként is a vállán vivő egykori kaszkadőr, Charles Bail volt 60 filmszereppel és két rendezéssel a háta mögött. A gyártást a színészek (Paul Newman, Barbra Streisand és Sidney Poitier) alapította produkciós cég, a First Artists vállalta, 4,5 millió dollárból forgatták le és 5,8 milliót termelt. Nem vált klasszikussá, és kevesen ismerik, pedig a lehető legjobban közelítette meg és vitte filmre a témát, itt ugyanis csupa megszállottat követhetünk.
Nem a pénz, a dicsőség hajtja az indulókat, bár a későbbi filmekben visszatérő elem, az álcázott autó és a trükközés már itt is megjelenik, a lényeg az autók és a sebesség iránti rajongás. A Rágógolyó futamban mindkettőből bőven kapunk, a főszereplő egy 1966-os Shelby Cobra 427-tel és egy 1972-es Ferrari 365 GTS/4 Daytonával halad fej-fej mellett, hogy végül a Los Angeles River medrében mérkőzzenek meg, és felejtsék el a végén, hogy tíz másodpercenként indították őket. Hiába, dramaturgiailag nincs egyértelműbb győzelem a célvonal átlépésének pillanatánál!
A lényeg, hogy az odáig vezető út becsületesen bekamerázott, tényleg száguldó autókkal és a mai napig hiteles kaszkadőr munkával telik. Szinte érezzük, ahogy tépi a szél a hajunkat a két nyitott sportautóban, és ott szeretnénk lenni a szimpatikus főszereplőkkel, akik pár évvel az 1973-as olajválság után aggodalommal figyelik a fejleményeket, és félnek, hogy már nem sokáig élvezhetik kedvük szerint a vezetést. A száguldásokat átszövő laza humor nem teszi komolytalanná a filmet, sőt, a híresen megbízhatatlan Jaguar XK-E-n élcelődő jelenetek is a készítők benzinvérűségét igazolják.
Flúgos futam [Cannonball!] (1976)
Ismét egy szerencsétlen magyar cím. Egyrészt egyezik a Hanna&Barbera nevéhez fűződő rajzfilmsorozatéval, másrészt komolytalan filmet sejtet, pedig a Rágógolyó futam néhány hónappal később bemutatott riválisát véresen komolyan vették a készítői. Erre Robert Ebert is kitért korabeli kritikájában. Megdöbbent, hogy mennyi erőszakot sikerült egy versenybe sűríteni, ráadásul abban a korhatár kategóriában, mint oldottabb hangvételű vetélytársa. Mai fejjel nézve a klasszikus, hetvenes évekbeli, kis költségvetésű filmek világa tárul fel, ami Tarantinót is megihlette.
Ennek több oka is van, az első maga a költségvetés, összesen 780 ezer dollárból forgott, és nem sokkal többet, 1,5 milliót hozott vissza. A másik a rendező, akit az 1975-ös Halálos futam 2000 című, disztópikus jövőben játszódó autóverseny miatt kértek fel, és aki csak úgy ment bele a megállapodásba, ha nem az autók és maga a verseny játsszák majd a központi szerepet, ugyanis egyikért sem rajongott különösebben. Ehelyett inkább érdekes sztorira és megalapozott motivációkra, meg persze megrázó események sorozatára vágyott. Ezek meg is vannak Paul Bartel változatában.
Bár az alvilági szál miatt nem lehet összehasonlítani a két filmet, a karaktereket mintha Bail asztaláról fújta volna a szél a rendező irodájába. Itt is van vagány hős, csupa lányokból álló csapat, kölcsön luxusautóval induló, külföldi, csalni próbáló nevező és szerelmespár. Még a kettészakadó autót is bedobták. Humor alig, haláleset annál több akad. Régről annyi maradt meg, hogy ez egy komoly hangvételű darab. David Carradine meztelen felső testén hordott rózsaszín pulcsija már akkor sem illett a képbe. A sztori egyébként működne, ha a rendezés és a színészi játék felérne hozzá.
Nincs más választásunk, nézzük az autókat! A többi filmhez képest itt szinte csak a korszak vagány, amerikai gyártmányait válogatták össze. Van Pontiac Firebird Trans Am, Chevrolet Corvette, Lincoln Continental és a végén még a Bullittot is megidézi egy zöld Ford Mustang Fastback és egy fekete Dodge Charger összecsapása. Lehet, hogy a film végére a ma már értékes klasszikusok nagy része megsemmisül, de éppen ennek köszönhető a számítógép segítsége nélkül összehozott, valódi kaszkadőr munka, még ha a vágó időnként nem is volt a toppon. 1,5 órát megéri rászánni!
Ágyúgolyó futam [The Cannonball Run] (1981)
A hivatalos, azóta szuper klasszikussá vált filmre végül öt évet kellett várni. Az ötletgazda, Brock Yates az autós vígjátékok korabeli mesterével, a szintén kaszkadőrből lett színész-rendezővel, Hal Needhammel dolgozott a forgatókönyvön. A saját ötletét filmre vivő Needham 1977-ben a Csillagok háborúja után az év második legnagyobb bevételét érte el a Smokey és a Banditával, ami jó ajánlólevél volt egy másik hasonló filmhez. Annyira, hogy a főszerepet ismét Burt Reynoldsnak ajánlotta fel, aki már nem akart több autós témájú filmet forgatni, de a kedvéért elvállalta.
Miért pont ágyúgolyó?
Az eredeti megmérettetés a legendás autó- és motorversenyző, Erwin "Cannon Ball" Baker országot átszelő túrái előtt tisztelgett. Az 1882-ben született rekorder 143-szor száguldott át Amerikán, és közben 550 ezer mérföldet tett bele a különböző, reklámcélból kölcsönkapott típusokba. Baker megígérte, hogy ha nem dönt rekordot, egy centet sem kér az akcióért. Mit tippelsz, hány rekordot döntött? Igen, 143-at! A legemlékezetesebb útja egy New York-Los Angeles menet volt egy Graham-Paige kormánya mögött. 53,5 órás rekordját közel 40 évig nem sikerült megdönteni. Baker 78 éves korában, szívrohamban halt meg.
Persze a kéthetes forgatásért beígért ötmillió dollár és a nyereség egy százaléka is erős érv volt, ami egyben azt jelentette, hogy sikerült elég pénzt szerezni a projektre. A hongkongi Golden Harvest vállalta a gyártást, az alapító, Raymond Chow csak annyit kért, szerepeljen benne a saját sztárja, Jackie Chan, akinek ez a második hollywoodi filmje volt. Ez ellen nem tiltakozott a stáb, mert egyébként is sztárparádéval készültek, a 18 milliós költségvetésbe a korszak kedvencei is belefértek. Nem spóroltak az autókon sem, igaz, ebben a filmben nem a törések felelnek a látványosságért.
Az ütős nyitójelenetben rögtön a 2021-ben történelmi örökséggé nyilvánított fekete Lamborghini Countach csinál hülyét a rendőrökből két bombázóval, akik szimbolikusan át is húzzák festékszóróval az 55 mérföldes táblát. Itt már az exkluzív, import autók vannak többségben, a piros Ferrari 308 GTS mellett ott a sejk Hella reflektorokkal megbolondított Rolls-Royce-a, a Goldfingerben szereplő, eredeti sztár Aston Martin DB5 az aktuális James Bonddal, Roger Moore-ral a kormánynál, a japánt játszó Jackie Chan Mitsubishi helyett kivételesen Subaruval, szóval színes a felhozatal.
Látszik, hogy ezzel a filmmel szerettek volna pénzt keresni, az előzőeknél sokkal szélesebb közönséghez szóltak, és ügyesen beosztották a játékidőt a színészek és az autók között. Ez a valódi versenyhangulat rovására ment, szinte sétakocsikáznak a résztvevők, a CGI helyett még a gyorsított felvételek borzolják a nézők idegeit, néhány jól sikerült mutatvány azért ebbe a felvonásba is jutott. Vidám hangulata és a valódi kihívás hiányában szinte magukat alakító színészek jutalomjátéka miatt világszerte több mint 72 milliót kaszált. A befutás során persze itt sem törődtek a csúsztatott indítással...
Ágyúgolyófutam 2. [Cannonball Run II] (1984)
Hal Needham pár évvel később leforgatta ugyanazt még egyszer, ellenkező előjelű sikerrel. Brock Yates már nem is vett részt a folytatásban, ahogy Roger Moore sem látott több poént a magát Roger Moore-nak kiadó pojáca figurájában, de a felkérést részben egy kaszkadőr, Heidi von Beltz balesete miatt utasította vissza, aki a dublőr Aston Martinban szenvedett súlyos sérüléseket. Ezért is lehet, hogy a második részbe sztárokból és bonyodalmakból is többet zsúfoltak, viszont még dinoszauruszból is többet mutogattak a Jurassic Parkban, mint itt magából a versenyből.
Ők is unhatták a dolgot, mert a végén már egy animált térképpel tudták le a kalandot, sőt, a komplett befutást elsikkasztották egy lapos poénért cserébe. A megúszós hozzáállás miatt a kritikusok jogosan a földbe döngölték a 20 millióból forgatott folytatást. A korabeli nézők sem sok jót mesélhettek a barátaiknak mozizás után, mert csak 56 millió dollárt szedett össze. Miért ajánlom mégis megnézésre? A becsülettel összeválogatott autók, a pozitív és ma már nosztalgikus hangulat, az értő fényképezés és a kazalnyi geg, illetve cameo miatt. Ennyiből mindenki talál számára kedveset.
Sebességzóna [Speed Zone] (1989)
Harmadik részről már sem Needham, sem Reynolds nem akart hallani, a producer, Albert S. Ruddy viszont szeretett volna még egy kis pénzt keresni vele. Mivel olcsón meg akarta úszni a dolgot, nem számítottak semmi jóra, és igazuk volt, a produkció végül Kanadában kötött ki. A 18 milliós költségvetés ugyan megegyezett az első filmével, csak közben eltelt hét év! Ez rányomta a bélyegét a projektre, ugyanis a korábbi sztárok közül senki sem akart részt venni benne. Ruddy a népszerű kanadai szkeccs műsor, az SCTV rendezőjét, Jim Drake-et kérte fel, aki a show sztárjait is hozta magával.
Neki köszönhető, hogy a sikerei csúcsán lévő John Candy vállalta az egyik főszerepet, de a forgatókönyvet jegyző Michael Short, Martin Short testvére is rajta keresztül került a stábba. Az ő ötlete volt, hogy a rendőrség még a film elején tartóztassa le az indulókat, akiket a korábbi főszereplők játszanak cameo szerepben, így kerüljenek képbe az igazi szereplők, akik beugranak a helyükre a futamon. Mivel a sejket alakító Jamie Farr volt az egyetlen, aki hajlandó volt ezért Kanadába utazni, a szellemes ötlet nem vált be, ráadásul a megvalósult cameók nagy része sem ütött a moziban.
Az amerikai közönség sok kanadai sztárt nem ismert elég jól, és hiába hozták össze, hogy a Párbajra utaló jelenetben az a Carey Loftin vezesse a kamiont, aki annak idején a rozsdás tartálykocsit, ebből a nézők semmit sem vettek észre. Azt viszont sokan kiszúrták, hogy több sportautóból már csak egy replikára futotta, az ezúttal tudósoknak megírt lánycsapat Ferrari 365 GTS/4 Daytonája például egy átöltöztetett Corvette, egyike azoknak, amiket a Miami Vice első két évadában használtak. A spórolás a kaszkadőr mutatványokon nem látszik meg, ebben kitettek magukért.
Főleg John Candy és a 735i jelenetei ütősek, itt egyértelmű a BMW hozzájárulása, de a valódi Cannonball futamok rekordját, 32 órát és 51 percet tartó Jaguar XJ-S alteregója sem éppen karcolás nélkül ér célba. Lehet, hogy motiválatlan volt a stáb, lehet, hogy igazuk van a kritikusoknak, és tényleg olyan érzés, mintha kivágott jelenetekből lenne összeollózva a film, nem véletlenül hozott alig több mint hárommillió dolláros bevételt, de ezt is lehet élvezettel nézni. Hangvétele az összes korábbi filmét vegyíti, passzolnak hozzá a zenék és elkap a soha vissza nem térő kor hangulata.