Porschét tuningolni, az jó?

Mielőtt vezethetnék, el kell készíteni a kötelező külső képeket, fel kell venni minden fontos részletet. Orfűn, a nagy parkolóban táborozunk le, fullasztó a meleg, a nap gyilkos erejű sugarakkal tűz, nekem viszont öt perc is elég egy kiadós napszúráshoz. Szerencsére profi a stáb, jó tempóban haladnak. Pont, mint a felhők az égen. Mire készen vagyunk, szakadni kezd az eső.

Jó ég, mi lesz itt? Ha nem tiszteled, és főleg, ha szakad az eső, a Mecsek könyörtelen, de ugyanez igaz a Porschéra is. Elég egyetlen apró hiba, egy rossz mozdulat, és a leghátra tolt motor túlméretes parittyaként lendít az árokba. Ráadásul itt a büszke tulajdonos, aki ezt az autót ritkán bízza másra, és itt az egész stáb is, akik egy ütős anyag reményében jöttek velünk. Nincs idő sopánkodni.Szerencsére annyira azért nem is kell. A PSM gombját nem bántom, és ilyenkor jól jön a Tiptronic automata váltó meg az összkerékhajtás is. Finoman ismerkedünk az autóval.

Ami rögtön feltűnő, hogy mennyire komoly fizikai erőkifejtést igényel a vezetése. Minden súlyos, férfias ellenállással működik, a kisebb átmérő és a szélesebb kerekek miatt a kormányt erőből kell tekerni, de még a gáz taposása is munkára fogja a vádlit. A 911-es már a parkolóban érezteti, hogy a sebességet nem adja ingyen.

Az utastér még így, tízévesen is különleges helynek érződik, és nem csak a kagylóülések meg a hózentróger-öv miatt. A balkezes gyújtáskulcs, az öt órából álló műszeregység − középen a mindennél nagyobb fordulatszámmérővel − és az igényes burkolatok egyedi, értékes autó benyomását keltik, hamisítatlanul visszaadják a Porsche-érzést. Kicsit kilóg a sorból a középkonzol a navigáció óriási kijelzőjével. Egy ennyire kihegyezett autóban ez felesleges luxusnak tűnik, de nem szabad elfelejteni, hogy ez a Porsche azért automata, összkerekes, fullos luxusautóként kezdte pályafutását.

A kor egyedül a kapcsolókon, nyomógombokon érződik, ezek kemény, bakelithez hasonló fekete műanyagja ma már nem menő, de azért meg tudnám szokni ezt a környezetet. Különösen, hogy minden elképesztően masszívnak és tartósnak tűnik. Csak a műszerfal belsejében nyikorog valami, de egyébként elpusztíthatatlan bunkerként vonul az autó az úton, amitől lassan megjön az önbizalmam is.

Kezdetnek csak külső képeket készítünk, már vagy tizedszer megyek el ugyanazokban a kanyarokban a kamera előtt, de egyáltalán nem bánom. Van idő megismerni a kocsit, és szép nyugodtan, fokozatosan tudom kitapogatni a határait. Káprázatos.

Annyira lelkes, élettel teli és beszédes ez a Porsche, hogy szinte várom, mikor szólal meg végre: Itt még nyomhatod, még ne vedd el! Ez az, na most fékezz, keményebben! Kicsit megcsúszott az eleje, érezted? Jöhet a gáz finoman, és a padló, hadd szóljon! Ha nem is szavakkal, de a fenekem, a hátam, a lábam és tenyerem felé közvetített jelzésekkel időben és egyértelműen elmond mindent. Imádom.

Még mindig tartok tőle egy kicsit. Az agyam hátsó szegletében folyamatosan ott motoszkál a farmotor tudata, hiába a PSM meg az összkerék, nem akarok meglepetést okozni magamnak. De azért nagyon élvezem. Rövid idő alatt hozzászokok a gyorsuláshoz és a teljesítményhez, ami azért ma már nem olyan félelmetes, de fent még mindig izgalmas és élvezetes. A széria fékrendszer hatékony, bár nem döbbenetes, a lassuláshoz ezt a pedált is keményen kell tiporni. A futómű még mindig ráz, de már nem érdekel.

Szinte érzem, ahogy befészkeli magát a bőröm alá a kínzó, bizsergető vágy: egy ilyen kell nekem. Nem ez, de egy ilyen. Azért nem ez, mert automata. Eleinte még jó volt a Tiptronic, és megkönnyítette az életem, de most már zavar. Jelentős adagot fal fel a teljesítményből, érezhetően visszafogja a kocsit, lerontja a gyorsulást. De a nagyobbik baj, hogy lassú. Dühítően, szánalmasan lassú. Annyira kilóg ebből az egyébként parádésan sportos és kerek csomagból, hogy szinte fáj.

Aztán lassan ehhez is hozzászoktam, bár még a nap végén is zavart. A hidas kanyarban viszont már a menetstabilizálót is kikapcsoltam, és ezzel teljesen rabul ejtett a kocsi. Lassabb kanyarokban, kicsit vizes aszfalton vidáman csúszkáltam vele, és éreztem, hogy el vagyok veszve. Kell. Nekem. Egy.

Tíz év után sem tűnik fáradtnak, és ha vigyáznak rá, a következő tíz évet is gond nélkül abszolválja. A tuningkiegészítők pedig igenis javítottak rajta, bár a Lambo-ajtó, a spoilerszett és a fóliázás nekem nem kéne, mint ahogy az egyik gyári alkatrésze, az automata váltó se. Mindig ez van ezekkel az átkozott Porschékkal. Először rettegek tőlük, aztán menet közben imádom őket, majd a végén szent fogadalmat teszek: egyszer nekem is kell egy. Igen, újra elcsábultam.

Eltérő a véleménye? Mondja el blogposztunkban!