Fiatal voltam - mást nem tudok felhozni mentségemre

Helyére egy harckocsimakett került az autóval szinkronban működő fényszórókkal, indexekkel és féklámpákkal. Az installáció az első forró júliusi napig nézett ki igazán dögösen. El tudja képzelni, milyen szomorú látványt nyújt egy T55-ös a napon felejtett csokoládé módjára megroggyant toronnyal? Bécsbe menet az osztrák határőr sem tudta igazán, komoly arcot vágjon, sírjon, vagy mégis inkább hangosan röhögjön.

Bár mindez később történt, mert először rendes, tisztességes, legális vizsgát szerettem volna. A fékerő eloszlására és ingadozására viszont sajnos nem léteznek típusfüggő határértékek, erről pedig a zaporozsjei traktorgyár dolgozói nem értesülhettek időben. Így aztán hiába az új fékcsövek, fékhengerek, fékpofák, a felszabályozott fékdobok, a bontóból szerzett plusz kerékagyak - a hátsó fék csak ütött. Bár nem éreztem, hogy akár a száz körüli végsebességnél is komoly közlekedésbiztonsági kockázatot jelentett volna néhány százalék fékerő-ingadozás.

Így láthatták ezt az egyik (azóta megszűnt) Autóklub vizsgaállomás munkatársai is, akik hajnalonként már szinte ismerősként üdvözöltek, és szánakozó mosollyal az arcukon előre töltötték ki az újabb és újabb igazolásokat az elbukott vizsgáról. Már nem emlékszem, hogy az ötödik, vagy a hatodik ilyen alkalommal esett-e meg a szakik szíve a szerencsétlen lúzeren, de tény, hogy ezúttal valamiért kétszer sikerült megmérni az első tengely fékhatását: egyszer simán, egyszer pedig a járgány orrán helyet foglaló mesterrel együtt. Nehogy már valakinek szemet szúrjon a két, hajszálra egyforma mérési eredmény.

Az így többé-kevésbé legálisan leműszakiztatott Zapi ezután sok ezer kilométeren keresztül megbízhatóan szolgált, és SOHA nem hagyott ott. A néhány hetente következetesen felakadó úszót időnként a fedélzeti kalapács óvatos használatával kellett jobb belátásra bírni - ám a filmbéli jeleneteknél jóval kevésbé teátrális módon. A farmotoros hajtás és a nagy hasmagasság csaknem az öreg Wartburgokéhoz fogható terepjáró képességgel ruházta fel a tajga rémét. Az első komoly hóeséskor a lakótelepi parkolóból kiállni sem tudó mercisre vetett lesajnáló pillantás az összes szopásért kárpótolt.

Az említett független kerékfelfüggesztés, a torziós segédrugók és a szervó nélküli, de a golyósoros kormányműnek és a farmotornak köszönhetően mégis egy kézzel gond nélkül tekerhető kormány, no meg a legendás benzinkályha egyfajta sajátos, bizarr komfortot kölcsönöztek a gépnek. Az olajtükrös légszűrő és a másodrendű tömegerőket kiegyenlíteni hivatott segédtengely beépítése akár a versenysport felé tett tervezői gesztusnak is tekinthető - azonban a negyven lóerős maximális teljesítmény erősen árnyalja a képet. De az is lehet, hogy anno a KGB-nek csak ezeket a részletrajzokat sikerült megszereznie, és rágondolni is szörnyű, mi lett volna, ha mondjuk a Ferrari-csapat komplett tervdokumentációja jut a kezükre.

A műszaki fejlődés azonban nem állt meg, s szerzőnk hosszú évek kemény munkájával végül összekuporgatott egy tizenöt éves ezerkettes Ladára valót. A műszaki csemegék és egzotikumok tekintetében hatalmas visszalépést jelentő, ám a mindennapi használati értéket és komfortot pozitívan befolyásoló invesztíció egyúttal az öreg Zapi halálos ítéletét is jelentette.

Az ember sose viseltessen érzelmekkel egyszerű tárgyak iránt - mondogatta egy bölcs barátom. Ennek tudatában hibás döntés volt nem eladni a sárga rémet harckocsistól, benzinkályhástól, hanem az újabb feltámadás reményében egy vidéki telken "ideiglenesen" leállítani a még mindig kiválóan üzemelő járgányt. Innen végül a szerző beleegyezése nélkül került a szeretett darab a helyi fémgyűjtők birtokába. Nyugodjék békében.