Szerszám szombat: csőfogó

Persze, van szakszerű felhasználási módja a csőfogónak, például amikor csöveket kell tekerni, de tapasztalataim alapján ez a ritkább eset. Minden szaki szerszámos ládájában ott van, minden autószerelőnél ott figyel a fiókban, még ha sosem állnak csőszerelésnek, akkor is. Aki nem vallja be, az is tekert már ki csavart csőfogóval, noha barbárság. De az élet néha felülírja az illemszabályokat.

A vacak csőfogó egy forintot sem ér. Messziről kerülöm például azt a típust, amit egy csavar fog össze a forgáspontnál, és két fele között egy íves pálya adja át az erőt. Lehet, hogy ebből is gyártanak jó minőségűt, de az én kezemben még sosem volt ilyen. Amelyiknél pontatlan öntvények karistolják egymást, a két fél az összeszorításnál szét akarja feszíteni egymást, kóvályog a két pofa, nem lehet vele rendesen megfogni semmit.

Felépítésénél fogva jobb konstrukció, amelyiknél egy lelapolt csap köti össze a fogó két szárát. Ez szimmetrikusan viszi át az erőt, és már a közepesen jól megmunkált példányokkal is egészen komoly feladatokat meg lehet oldani. A csőfogók Porschéja a fogazott verzió, ez lötyög általában a legkevésbé. Általában meg is látszik az árán.

Mint minden szerszámnál, az ár alapján féloldalasan be lehet lőni a minőséget. Vagyis: ami olcsó, az egészen biztosan hulladék, ami drága, az lehet, hogy jó. Ha kézbe vesszük a fogót, megnézzük a megmunkált felületeket, megmozgatjuk a két szárát, nagyjából meg lehet ítélni, hogy megéri-e a pénzét. Az anyagba persze nem látunk bele, de a látványosan fényesre polírozott silány minőségű öntvényektől inkább óvakodjunk. Lakossági használatra alkalmas csőfogót akár egy-kétezer forinttól lehet már kapni, a közepesen súlyos barkácsoláshoz érdemes e fölött keresgélni.

Már csak azért is megéri minőségi csőfogót venni, mert annak rendszerint lassabban kopik a pofája. Amikor eltompul a recézés, akkor válik igazi gyilkossá a fogó, sokkal könnyebben elcsúszik a szorítani kívánt tárgyon, és bekövetkezik az, amiért nem illik sérülékeny alkatrészhez csőfogóval nyúlni.

Amíg nem hagyott rózsaszín nyomot kifehéredett tenyerünkön egy csőfogó szára, amikor összeszorított foggal próbáltunk teljes testi erőnk mozgósításával megoldani egy makacs problémát, nem tudjuk kellőképpen értékelni a nyelére húzott műanyagot. Előfordul, hogy a fájdalomküszöbünket pont nem érte volna el a húsba hasító fém, ha az amatőrnek tűnő műanyag nyél harmadára osztotta volna el a felületre eső erőt, és mielőtt sziszegve feladtuk volna, megmozdult volna a nyomorult csavar. No meg akkor is hasznos a védőműanyag, ha véletlenül feszültség alatt álló alkatrészt érintünk, és szigetelőként megvéd az áramütéstől, vagy amikor lecsúszik a fogó, és a fogunknak ütjük a szárát.

Amikor fogóval gányolunk, különben is érdemes megszívlelni az örök igazságot: magunktól elfelé nyomjuk a szerszámot, ne magunk felé húzzuk. A csőfogó esetében fontos tudnivaló még, hogy akkor harap rá jól a pofái közé fogott akármire, ha a külső ívén, vagyis a papagáj hátánál nyomjuk, és nem a hasánál szorongatjuk. A szerkezet erőjátékánál fogva ilyenkor a forgatóerővel fokozzuk a szorítóerőt is, ami sokat javít a sikerességi arányon.

Nem véletlenül került szóba a papagáj, népi nevén ugyanis nem ritkán papagájfogónak vagy vízpumpafogónak is hívják a csőfogót. Nekem mindegyik tetszik; bár a vízpumpa tömszelencéjének meghúzása eléggé hajánál előrángatott felhasználásnak tűnik, mégis állítólag innen származik a kifejezés. Lehet, hogy egy mesterember a vízpumpa gányolását szakszerűnek akarta elsütni, ezért nevezte a kezében szikrázó szerszámot vízpumpafogónak.

Alapszabály, hogy fogóval nem oldunk, nem húzunk meg csavart. Ez amatőrizmus, gányolás, roncsolással jár. Hiszen minden csavart a hozzá való kulcshoz, csavarhúzóhoz találták ki, legyen az hatlap fejű, kereszthornyú vagy belső kulcsnyílású. De ki ne került volna még olyan helyzetbe, hogy nem volt más megoldás?