Mindig a másik a hülye - de neked volt már kínos autós pillanatod?
Tegye fel a kezét, aki nem égette le magát még sose, lehetőség szerint minél nagyobb közönség előtt. Persze tudom, ez úgy szokott lenni, hogy a történet mesélője sose ég hatalmasat: valahogy mégis csak mindig igaza volt, nem csinált mindenki szeme láttára pitiáner hibát, nem hívta fel részegen az exét, hogy neveletlenségeket ordibáljon a telefonba, nem hagyta véletlenül bekapcsolva a zoom-hívást, egyáltalán és általában nem fingott, és nem esett pofára az utcán.
Az autós égések pedig szintén sosem velünk történnek: nem keveredünk közúti vitába, aminek az a vége, hogy valójában baromira nincs igazunk, de egyre hangosabban ordítunk, nem ragadunk a kereszteződésbe, nem szégyenülünk meg a mozgássérült-parkolóban csakötpercet állva, nem borulunk fel nevetséges módon motorral. Az ilyen történetekben az effélék mindig mással történnek, nem velünk, mi nem vagyunk kínosak, sem felelőtlenek és szabálytalanok, hogy aztán jól megkapjuk megérdemelt büntetésünket: mindig más a barom, akinek nem kéne kimennie a közútra. Hivatásos sofőrként pláne sosem vagyunk gázosak, taxisok, oktatók, teherautósok főleg mindent tudnak, és sosem bénáznak.
Na jó, ne hülyéskedjünk. Mindenkinek voltak ordas autós égései, némelyik ezek közül tényleg veszélyes felelőtlenség, más meg veszélytelen, nevetséges bénaság, és minél többet töltöttünk a közlekedésben, annál inkább valószínű, hogy előfordult már életünkben, hogy hülyék voltunk. Én számon tartok néhány rendkívül szégyenletes baklövést, amik közül úgy igazán csak a veszélyeseket szégyellem, de a hivatásosok is tanultak valamiből, ugyebár, és nem is szeretnék úgy tenni, mint a mindentudó okostojások, akik sosem hibáztak.
Itt van például erős kezdésnek az ittas vezetés
Alapvető és legfontosabb szabályaink egyike, hogy ilyet nem csinálunk, ismerjük a statisztikákat, videókat, ismerjük, mik történtek a "csak két sör (meg három feles)" emberekkel, akik azóta a börtönben meg a temetőben vannak, és tegye a szívére a kezét, aki a múltban, amikor ez még kevésbé állt a legfontosabb szabályok első helyén, sőt megúszható volt, egyszer sem ment haza a buliból csak két sörrel, meg a három felessel. Pedig már akkor is tudta, hogy alapvetés, csak pont rám, pont itt, pont most nem vonatkozik.
Hát én igen. Egyszer az életben, ezt viszont mondhatom, és mivel a szerencse angyalai vigyáznak rám, abból is rögtön akkora égés lett, hogy már csak ezért sincs kedvem többször megpróbálni (meg azért sem, mert azóta eltelt tizenév, ezt tanítom, és épp elég véresen sokkoló közlekedésbiztonsági előadáson vettem részt).
Történt egyszer fiatalságom hajnalán, hogy a csendes balatoni faluból, ahol nyaraltunk, átmentünk bulizni a kevésbé csendes faluba, ahol, bár már az est elején is tudtam, hogy én vagyok a társaság egyetlen sofőrje, mégiscsak elfogyasztottam a négy vodka-tonikot a borfesztivál elnevezésű faludiszkóban, és amikor éjjel kettő felé már az összes apró elment arra, hogy ősrégi Pataky Attila-számokat dobáljunk a zenegépbe, átszellemülten ordítva, hogy éjjel érkezem, rá kellett térni a hazajutás kínos kérdésére.
Pont úgy nem jöttem zavarba, ahogy bármilyen tisztességes részeg huszonkét éves: majd én nagyon vigyázok! Majd itt a kis utcákban, a két falu között, megússzuk simán. Három barátom velem tartott, a másik négy - nagyon helyesen - köszönte, nem kért ebből, kiállt a főútra stoppolni. Ötven métert nem tettünk meg, amikor követni kezdett a rendőr, ezt természetesen nem vettem észre, csak az anyósülésen ülő barátom hívta fel rá a figyelmemet. Következő lépésben pánikba estem, és megpróbáltam meggyőzni a barátomat, hogy üljön át a helyemre.
- Hülye vagy?! - háborodott fel - hát nincs is jogsim!
- Na, épp ez az - replikáztam, hát tőled ezért aztán nincs is mit elvenni!
- Én ugyan nem töltöm az éjszakát a tapolcai kapitányságon ittas, jogosítvány nélküli vezetésért, hőbörgött erre ő, még aztán le is csuknak!
Épp felháborodtam, hogy ezt a pitiáner apróságot nem teszi meg valaki a barátja üdvéért, de addigra már tényleg kénytelen voltam félreállni. Négy rendőr szállt ki, jogosítványt, forgalmi engedélyt, attól tartok, haptákba vágtam magam, és még szalutáltam is. Kisasszony, kérdezte az egyik, mi lenne, ha most megfújnánk ezt a szondát?
Halálra váltam. A jogosítványom, a munkahelyem, én idióta!
- Ööö - feleltem talpraesetten - hát izé, mi lenne, ha most inkább nem fújnánk meg?...
A kínos társalgás végén megkegyelmeztek nekem és hazaengedtek, csak sajnos, miközben betolattam egy mellékutcába, hogy lenyugodjunk egy kicsit, az autó jobb oldalával belehajtottam a vízelvezető árokba, ahonnan a jó istennek sem sikerült kihajtani. Ezek után segítőkész barátaimmal három órát töltöttünk azzal, hogy köveket, majd szemeteszsákokat, majd végső elkeseredésünkben földet tömködjünk a jobb oldali kerekek alá, teljesen sikertelenül. A maximális eredmény az volt, hogy a szemeteszsákok a kipörgő keréktől kiszakadtak, egyenletesen terítve be mindannyiunkat a zsákok összedarált tartalmával. (Hazudok. Ketten próbálkoztunk, a harmadik vihogva videózta a nyomorúságos akciót.) Világosodott, mire egy arra járó autós kötéllel kihúzott az árokból. Hazaérve barátaink lelkesen mesélték, hogy a stoppolás eredményeképpen egy angol Jaguar vette fel őket, körülbelül tíz perc várakozás után.
Minden szinten kínos autós égéseim közül aztán örökre emlékezetembe vésődött az is, amikor szerelmi bánatomat egyedül az autómmal megosztva, maximumra tekerve a fájdalomban tocsogást, az akkor még porondon lévő Fekete Vonat egyik lírai szomorú számát ordítottam együtt a rádióval, mégpedig éjszaka a Kálvin téren. Ilyet nyilván mindenki csinált, bár talán kevésbé ordítva, és kevésbé ritmusra püfölve a volánt, remekül oldja a bánatot, én mondom. Sajnos kissé későn vettem észre, hogy az ablak a november ellenére valamiért tökig lehúzva maradt, így a pirosnál a szomszéd sávban várakozó rendőrpáros is maximálisan kiélvezte az X-Faktorba illő előadást. Sebaj, vigasztaltam magam, legalább nem az orromban turkáltam, mint oly sokan a pirosnál, amikor azt hiszik, hogy senki nem látja.
Vagy nem is tudom, merjek-e még beszámolni arról, amikor barátnőmmel kitaláltuk, hogy egy jót motorozunk egy szép őszi napon. Viszonylag kezdő motorosként (két éve volt, és még most is annak számítanám magam) talán nem volt a legjobb ötlet az Oktogonra megbeszélni a találkozót, mondván, hogy valahol majd félreállunk megbeszélni az utat és öltözködni. Mindenhol bokáig érő járda, nem gond, mondom a barátnőmnek, akkor én most feljövök ide a járdára. Biztos? - kérdezi szkeptikusan. Hogyne! - felelem erre én, az első kerék már fenn is van, csak még egy kis gázhúzás, és biztos mindjárt a hátsó is, na. Kis gázhúzás: bumm, fejjel, sisakkal a villanyoszlopba, vadiúj Hondával izomból oldalról bele a barátnőm ugyanolyan Hondájának oldalába, félig felborulva megállás, az Oktogon teljes autós és gyalogos forgalmának szeme láttára, még jó, hogy a szerelőm éppen ráért vasárnap ebédidőben kiszállni a belvárosba, hogy kikalapálja a barátnőm sebességváltóját, mégse egyesben guruljunk el Esztergomig. Tízpontos művelet.
Éjszaka a sárban
Ahogy azt kell, szépen letértem a földútra, félreálltam a nagy, sima füves területre, hogy elférjen mellettem más is - az éjszaka közepén, ott a semmiben elég nagy igény volt erre. Közben a vad elszelelt, így hát vissza a kocsiba, menjünk haza. Na, hát a patak melletti füves rész csak annyira volt elázva, hogy minden egyes gázpedál-érintésre mind beljebb ástam magam, a hintáztatós módszer még tovább rontott a dolgon.
Ment a fejvakarás, hogy mégis mi legyen, végül Pityu barátomat tárcsáztam, aki édesapjával és egy 1,4-es Seattal meg is érkezett hamar, azzal próbáltuk kirántani a megfeneklett Audit. Egy húzta, kettő tolta, eredmény semmi, legfeljebb a kerék alá reménykedve odahelyezett gumiszőnyeg repült ki hátrafelé. Aztán telefonáltak ők is kettőt, hirtelen lettünk Vilivel és Tomival öten, pillanatok alatt kijött a sárból az Avant.
Amikor kérdezték, mégis mit kerestem ott, nem mertem az igazat mondani: csak megálltam pisálni. - Hülye, hát egy utcányira otthonról? Úgyhogy fordultam is vissza a város felé kocsit mosni.
Miután kisztoriztam magam, szeretném közölni a lényeget: egyik sofőr sem hibátlan, aki olyan sokat hőbörög mások rossz húzásain, vagy gond nélkül röhögi ki a többiek bénázását, az sem. Mennyire jó lenne kicsit kevésbé komolyan venni magunkat (a szabályokat nem, az ittas vezetésre való különös tekintettel), kicsit jobban emlékezni arra, mi magunk mi mindent nyomorékoskodtunk össze. Én magam szívesen vállalom a tanulóim előtt is, amikor például úgy fulladtam le a parkolóból elinduláskor, hogy kis híján elgázoltam a saját főnökömet, vagy hogy más is ragadt már kereszteződésbe úgy, hogy nyakát behúzva szégyenkezett a dudakoncert kereszttüzében. Egyrészt tanulunk is ezekből, ha mást nem, legalább a kisdiákként való megszégyenülést szeretnénk elkerülni, másrészt hatalmas égései másnak is vannak, nem kell mindig hibátlannak előadni magunkat.
És most elő a farbával, hadd tudjuk meg mások legkínosabb autós pillanatait is! Írjátok meg a sajátotokat a kapcsolódó Facebook-posztban!
