Miért nem szabad tesztautót venni

Borzalmas belegondolni, időnként mit kap egy-egy tesztautó. Az erősebbje-sportosabbja a vásárlás szempontjából tulajdonképpen érdektelen, ezek az autók a tesztjárművek nemzetének gladiátorai, szinte kizárt, hogy megérnék az eladósorba kerülést. Olyanok ők, mint a második világháborúban a páncéltörő tüzérek, akiknél 98 százalékos volt a halálozási ráta, de például egy sportos Honda túlélési esélyét már nem is százalékban adnák meg, hanem mint az amerikaiak a jelzőzászlósokét: másodpercben. Egy amerikai jelzőzászlós a partraszálló rohamcsónakok orrában villogtatta morzelámpáját, ami egy védekező géppuskás számára az egyetlen értelmes célpont volt egy ködös hajnalon: átlagos élettartam 38 másodperc.

Tesztautót tehát az árengedményért érdemes venni, ami nem kedvezőbb, mint egy hasonló számú kilométert megtett használtautó ára, viszont… Viszont miért is? Hát mert megbízható forrásból, szalonból származik, nem egy benzinkút parkolójában, vagy rosszarcú neppertelepen csapunk egymás markába az eladóval, akit se azelőtt, se azután nem látunk. Vagy egyszerűen a tesztautónak nem volt még gazdája, tehát pszichésen új.

Azért jó tesztautót venni, mert rendesen szervizelték, halljuk vissza gyakran olyanoktól, akik már kis híján eldöntötték. Olyankor egy pillanatra mindig elborzadunk. A rendes szervizelés rendes márkaszervizt jelent, mi meg még olyanról nem nagyon hallottunk. Egy márkaszerviz nem kifejezetten a kreatív elmék nagy olvasztótégelye. Ha valami elromlik, azt kicserélik, mondjuk elektronikát hétszázezerért, amikor egy maszek autóvillanyász húszezerért megforrasztja a letört lábat.

Lehet, hogy autós újságíró-paranoia, de hozzánk csak a rossz hírek jutnak el tolvajokkal összejátszó, kulcsot külső visszapillantó tükörbe rejtő szerelőkről, vagy olyan presztízsmárkához tartozó autóról, amit a szervizkönyv tanúsága szerint 120 ezer kilométeren át márkaszervizben gondoztak, aztán elszakadt benne a vezérműlánc. Mert nem cserélték ki 100 ezernél, a karterben pedig már rég nem olaj, csak valami fekete iszap volt. Tehát soha, de tényleg, szó szerint, soha nem cseréltek benne olajat, csak felszámolták. Kiszámlázták a vevőnek, aztán a szerelők szépen eladták, és mivel a szerviz tulajdonosa tisztában van az ilyen veszélyekkel, biztonsági őröket alkalmaz drága beléptetőrendszerrel, úgyhogy a security is megkapja a maga részét.

A Golfomat annak idején egy márkaszerviz szerelőjétől vettem, aki többek között olyan elemi dolgokkal nem volt tisztában, mint hogy a hátsó ablakmosót nem külön motor, hanem az elsőé működteti. Ha nagyon belegondolok, Toyota-szervizről például még nem hallottam rosszat, de nyilván ez is csak idő kérdése. A magam részéről remélem, soha egyetlen autómmal-motorommal nem szorulok majd márkaszervizre.

És pont ezek a nagyszerűen szervizelt autók kapják a már-már versenysportba hajló igénybevételt. Egyrészt itt vannak az újságírók. Akik jó esetben tudják, hogy hideg motort nem kezdünk gyilkolni, általában azonban mégis gyilkolják. Odaadják az asszonynak, aki meglát egy óriásplakátot és felparkol vele egy beton virágládára, vagy ők maguk rakják fel egy érdekes helyre. Én speciel ugyanúgy vigyázok a tesztautókra, mint a sajátomra, de csak mert leragadtam Hegel panteizmusánál, és valahogy élőlénynek képzelem őket, vagy legalábbis olyan dolgoknak, melyeknek lelke van. De ezen a pályán elég kevés a hegeliánus.

A Honda konkrétan azért nem állított be újabb S2000-est és Civic Type R-t a tesztparkba, mert mindkettőt olyan gyorsan amortizálták, hogy arra a pár hétre egyszerűen nincs értelme levámoltatni és forgalomba helyezni egy 7-10 milliós autót. Hogy az újságíró egy vállrándítással elintézze a roncsot: "a kanyarban poros volt az út". Persze, csak a sajátjával tiszta mindig. Elvileg az újságíró önhibás balesetkor fizeti az önrészt, ezt azonban a jó kapcsolatok miatt sokan nem hajtják be.

Ha pedig a tesztautó valami csoda folytán megúszta volna az újságírókat, úgyis megkaparintja egy üzleti partner, aki cégautónak unalmas szedánt kap, családinak kényelmes egyterűt vesz, sportkocsira sajnálja/nincs neki, és most gyorsan megváltaná a világot. A turbót nem melegíti be, nem hagyja lehűlni, agyatlanul nyomja a satufékeket, füstöli a kuplungot, és ami elszállt, a márkaszerviz kicseréli, de bőven marad egy rakás még épp, de már nem sokáig működő alkatrész.

A tesztautó jól néz ki. Mattulni még nem ért rá, a törött elemeket kicserélték, a lepadkázott felnit jó esetben megjavíttatták, a kopó-fogyó alkatrészek botrányosabb állapotú hányadát kidobálták. Mondjuk egy tesztautóban nagyjából minden kopó-fogyó alkatrésszé változik, és épp azok a dolgok vannak a legrosszabb állapotban, amik nincsenek szem előtt. Ha valaki olyan veszi meg, aki még nem vezetett ilyet, talán nem is veszi észre, hogy egy meleg, családi hátterű autó 80 ezer kilométer után is jobb állapotban van.

A Toyota hagyományosan, évtizedek óta rendesen összerakja az autóit, és azok elég sokáig bírják is. Feltéve, hogy nem kerülnek autós újságírók karmaiba, mint az a Celica, amit 2003-ban kaptunk a forgatásra, és egymásnak adogattuk, ellenőrzésképpen, hátha csak hallucinálunk: Toyota ennyire szétesőfélben nem lehet. Még akkor se, ha beleszálltak egy parkolóházban , mint az előző Celicánkkal történt. Tesztautónak lenni rossz karma.

Legutóbb egy 27 ezer kilométeres BMW-t próbálhattunk ki, a véres torkú 330xd szériából. A futómű főleg balról igen különös, megmagyarázgatatlanul erőszakos hangokat adott a gyufásdoboznál nagyobb úthibákon, a bal hátsó kilincs rendszeresen beszorult, illetve kiszorult, ezért ha becsaptuk az ajtót, az gyakorlatilag visszapattant, és az egész autónak volt egy enyhe síron túli aurája. Erős, de dízel, tehát a fogyasztás se szegi kedvét a sporttársaknak. Sportos, nagyon tapad, jól fordul, jó a fék, mi ne is gondoljuk bele, hogyan telt az első 27 ezer kilométer.

Kedves Olvasó! Egy szóval se mondom, hogy ne vegyen tesztautót. Csak előbb egy pillanatra menjen le alfába, és próbálja meg fejben levetíteni az életfilmjét.