Próba: Ariel Atom

Olyan élményben volt részem, melyhez még csak hasonlót sem tapasztaltam soha. Az Atom egy röpke félóra alatt annyi adrenalint öntött az agyamba, hogy még a nagy Hunter S. Thompson is sárgult volna az irigységtől, ha látja, milyen állapotban vagyok. De ne szaladjunk így előre.

Ha van, aki még nem tudná, mi az az Atom, kattintson erre a linkre. Ha valaki még ahhoz is lusta, hogy Csikós zseniális cikkét – melyre a link mutat – elolvassa, elmondanám a legfontosabb tényeket. A brit Ariel Atom, melyet egy provinciális brit műhelyben raknak össze brit munkások a saját kis brit kezükkel, nagyjából 500 kilót nyom, kompresszoros Honda-motorja viszont 300 lóerős.

Hogy mindenki pontosan értse, miről is van szó, képzeljünk el egy kilencszáz lóerős Subaru Imprezát. Na, nagyjából úgy gyorsul az Atom. Az elképzelt Subaruval persze nem jutottunk sokkal közelebb az Atom igazi énjéhez, hiszen sem ajtaja, sem kasztnija, sem szélvédője nincs, és utcai autóinkkal ellentétben olyan lapos, mint egy kitaposott sportcipő. Vagyis hiába sejtettük meg, mennyire gyors, továbbra sincs elképzelésünk arról, milyen lehet vezetni.

Talán sikerül egy kicsit közelebb hoznom a kedves olvasót az igazi, hamisítatlan Atom-élményhez, ha elmesélem, hogyan ismerkedtem meg vele. Miközben fotózgattam, a tulajdonos elmesélt egy-két sztorit az autóval kapcsolatban, melyek közül a legérdekesebb számomra az volt, hogy ő, mielőtt kimerészkedett az Atommal a forgalomba, először jó ezer kilométert autózott vele a kiskunlacházi reptér végtelen kifutópályáin, hogy hozzászokjon, és még ezer tesztkilométer után sem volt túl magabiztos a forgalomban.

Azt is elmondta, hogy egy autóversenyző barátja szerint az Atom sokkal gyorsabb, mint az a formaautó, amivel ő versenyez. Egy magabiztos és gyakorlott drifter pedig pár kör megtétele után úgy pörgött a kocsival, mint a búgócsiga, sőt, ki is csúszott a susnyásba, pedig neki aztán tényleg nincsen gondja azzal, ha az autó keresztbe csúszik, gondolhatják. De az Atom, az más. Teljesen más.

Ezen a ponton ki-ki mellénytől függően mondhatja, hogy hűha, vagy elmosolyodhat magában, gondolván, hogy ezek a srácok biztos nyomik, és ő tuti megülné az Atomot, nem lehet az olyan durva. Nos, aki hűházott, elégedett lehet magával, nagyjából helyén van az értékítélete – ebben a témában legalábbis. Aki megvetően mosolygott, menjen, és próbálja ki mihamarabb az Atomot, nyilvánvalóan szüksége van egy-két leckére alázatból.

Mondanom sem kell, hogy én a második csoportba tartozom. Nem néztem helyből hülyének mindenkit, aki esik-kel az Atommal, de vezettem én már Maseratitól a Ferrariig, Corvette-től a Porschéig sokféle gyors autót anélkül, hogy gondban lettem volna, el nem tudtam képzelni, hogy az Atom annyival durvább legyen, mint az említett 4-500 lovas szörnyek. Kivagyiság, bizonyítási vágy azonban nincs bennem, a kincstári tesztautókat sem szokásom tönkretenni, a saját tulajdonban lévőkkel meg egyenesen kesztyűs kézzel bánok. Még szerencse, csak ezért nem törtem össze a kocsit.

Beültem tehát az Atomba és jól beszíjaztam magam a négypontos övvel. Most beszélhetnék arról, hogy milyen a műszerfal meg az üléspozíció, de sajnos nem emlékszem az égvilágon semmire. Ami ezután következett, az életem egyik legszürreálisabb élménye, amit ott és akkor fel sem fogtam, kizárólag érzések maradtak meg abból a masszából, ami a Kiskunlacházán megtett néhány kör eredményeként került az agyamba.

A motor már járt, adtam egy kis gázfröccsöt csak a feeling kedvéért, még mielőtt egyesbe tettem volna. Arra számítottam, hogy a motor azonnal felpörög és, mint egy speedmotornál, valahonnan négyezer környékéről indul majd el visszafelé a mutató a fordulatszámmérőn, ehelyett azonban nem történt semmi. A mutató meg sem mozdult. Azt hihetnénk, hogy egy ilyen kihegyezett gépnél minden rezdülést azonnali reakció követ, és ez egyébként igaz is, de nem alapjáraton, álló helyzetben. A gázpedál itt még nem igazán érzékeny, már ahhoz is rendesen rá kell lépnünk, hogy elinduljunk.